150 éves születésnapját ünnepli Budapest. A történeti visszaemlékezések minden bizonnyal a kis-, közép- és nagypolgárság érdemeit méltatják a város naggyá tételében és fenntartásában. A magam részéről nem vitatva ezt, most a munkásságra kívánom az olvasó figyelmét felhívni, arra a sok százezer asszonyra és férfira, akik kizárólag munkájukkal járultak hozzá az eredményekhez, két kezükkel építették és újraépítették a várost, és akik nap mint nap gondoskodtak élhetőségéről. A nagy többségről, akiknek szava kivételes alkalmakat leszámítva nem volt hallható, vagy nem hallgatták meg a hatalmasok sáncain belül.

A „boldog békeidők” a monarchiában

1873-ban, a városegyesítés után kivételes helyzetbe került Budapest. A kiegyezést követően a magyar nemesség, szűkebben az arisztokrácia egy része mindent megtett annak érdekében, hogy Budapest az Osztrák-Magyar Monarchia nem is második, hanem Béccsel egyenrangú városa legyen, a duális birodalom másik fővárosa– és ez Ferenc Józsefnek sem volt ellenére. A kormány és a főváros vezetése összefogott, és egy irányba kormányozták a fejlesztéseket. (Nem úgy, mint manapság.) A Fővárosi Közmunkák Tanácsa lett ennek a testülete, és ezt jelképezte Andrássy Gyula és Kamermayer Károly kézfogása a Tanács élén.

Reprezentálni kívántak, Bécshez hasonló külsőt adtak a belső városrészeknek; megépült a Sugár út (ma Andrássy út), a földalatti vasút, a Vár, az Országház, az Opera, a nagykörút, több múzeum, 1896-ban megrendezték a nemesség országirányító nagyságát látványosan bemutató millenniumi kiállítást a Városligetben. Mindennek anyagi fedezetet kellett biztosítani, így támogatták a közlekedés, az ipar, a kereskedelem és a bankvilág, sőt, az elegáns kultúra letelepedését. Így aztán Budapest néhány évtized alatt nyitott világvárosi kinézetet vett fel. A csillogó negyedek mellett a külső városrészek ipari arculatot öltöttek, szegényes lakhatási feltételeket biztosítva a politikai életből kirekesztett kétkezieknek. A népesség ütemesen növekedett, az 1869-es kb. 270 ezres város, 1920-ra közel 930 ezres lakosúvá vált.

A nagyipari szektor gyorsan változott és bővült. A húzóágazatok a 19. század során átalakultak. Kezdetben a mezőgazdasági feldolgozóipar (malomipar, hústermelés, sör- és szeszgyártás) működött itt, később a téglagyártás, és a nehézipar vette át ezt a szerepet.

A gyárak kiszorultak a közigazgatási határ közelébe és azon kívülre, és átformálták a külterületet.

Ipari övezetek keletkeztek, a mai történeti földrajz hat ilyet ismer^[1].

Az újonnan létesülő gyárakba özönlő munkások részben magyarok, részben migránsok voltak, de nem a Balkánról, vagy még távolabbi keleti területekről érkeztek, hanem Nyugatról, részben az Osztrák-Magyar Monarchia belső területéről. Cseh, szlovák, lengyel és főként német nyelven beszélő, képzett emberek jöttek. Sok volt a zsidó vallású és nemzetiségű bevándorló is. A húszas évek elején Budapest német és magyar kétnyelvű város volt, majd, csodák csodájára, néhány évtized alatt elmagyarosodott. Az első munkásújságok is két nyelven jelentek meg, és az első munkásvezetők között is szép számban találunk németeket, vagy Nyugat-Európát hosszú évek alatt megjáró, több nyelven beszélő magyarokat; a klasszikus példa Frankel Leó. Igen, nyugatról érkezett importként ide a munkásmozgalom, Lasalle irányzata, majd az I. Internacionálé, vagyis Marx és Engels követői jelentek meg a fővárosban. Munkás mivoltukat meghazudtoló, művelt, nemzetközi kapcsolatokkal és látókörrel rendelkező szakemberek voltak, jó beszéd-, sőt íráskészséggel, és pontosan tudták, hogy mit akarnak. Képesek voltak megszervezni a szakmákat, és fellépni saját érdekükben. Radikalizmusuk megrémisztette a munkaadókat, lecsaptak az első mozgolódásra, mégpedig kemény rendőri retorziókkal, nemegyszer börtönnel fenyegették vagy zárták el őket.

A munkásmozgalom harcban született, nem ijedős emberek gyülekezete volt.

Meg kell azonban jegyezni, hogy sok vesztenivalójuk nem volt. A tündöklő, egyre polgáribb belvároson túl ott voltak azok a negyedek, ahol nemegyszer nyomorúságos körülmények között tengődtek a gyárak dolgozói. A 20. század elején csak az állami MÁV épített lakást alkalmazottainak. 1906-ban a fővárosiak kb. egyharmada élt elfogadható lakáskörülmények között, 30%-uk negyed-ötödmagával osztozott egy helyiségben, 36%-uk pedig tömegszállásokon lakott. A munkaidő hosszabb volt 8 óránál, a munkakörülmények kriminálisak voltak, 1910-ben a megvizsgált 5000 üzemnek csak két százalékában volt mosdóhelyiség.

A politikai szervezetté formálódó soknemzetiségű mozgalom közömbös volt a nemzeti kérdés iránt. Úton vagyunk Európába – vallották. Nemzetköziek voltak, és amikor a II. Internacionálé változtatott politikai preferenciáin, a szociális követelések mellé a választójog került. Aligha tévedek, ha a Budapest-központúság szerepét kell megállapítanom a földkérdés és a nemzetiségi kérdés elhanyagolásában.

A 20. század első tizenöt éve az erősebb szakegyleti élet, önbiztosítás és a szakszervezetek sokasodása, a tiltások ellenére az önszerveződés csodás korszaka volt. Szerveződött a Magyarországi Szociáldemokrata Párt mint parlamenten kívüli alakulat. Mint ilyen, igyekezett tömegpárttá válni, és eszközeit is ennek figyelembevételével alakítani. Nagygyűlések, tüntetések, sztrájkok jelentették a legfontosabb módszereiket. Tudatosítani kellett a munkásokkal az önvédelem jelentőségét és jövőjét. Nem volt könnyű az iskolázatlan tömegekkel szót érteni. Az egyik pártvezető mondta az 1903-ban átütő eredményesség késlekedése miatt:

„Hassanak oda, hogy a munkások 90%-a szervezve legyen, s akkor rögtön kimondjuk az általános sztrájkot. Addig, míg a munkásságnak csak 8–9%-a van szervezve, gondolni sem lehet az általános sztrájkra. Ha ez a 8–9% abbahagyja a munkát, akkor ez nem általános sztrájk, hanem általános nevetség lenne.”

1907-ben mégis általános sztrájkot hirdetett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A budapesti munkások jóval több mint fele követte őket. A fővárosban szilárdan megvetette lábát a szervezet, a tulajdonosok engedményekre kényszerültek, egyre gyakrabban ismerték el tárgyalófélként a szakszervezeteket.

Lassan formálódott a mozgalom értelmisége. A budapesti egyetemen szerény diákmozgalom bontakozott ki, a Népszava napilappá erősödött, elindult a Szocializmus folyóirat. Röplapok, kiadványok, könyvek jelentek meg, s mindez Budapesten, ahol a polgári radikálisok egyre inkább szót értettek a szociáldemokratákkal. 1912-ben a választójogi küzdelem érdekében egy sor értelmiség ajánlott szövetséget a szocdemeknek, Adyval, Jászi Oszkárral, Kernstock Károllyal az élen.

Import volt a szövetkezetek szervezése. Még 1904-ben indult egy a Dob utcai kis boltban, ami aztán fényes karriert futott be a fővárosban és környékén. A harmincas években az Általános Fogyasztási Szövetkezet szép bolthálózattal rendelkezett, sőt két nagyáruházat, két sütödét, húsüzemet, szappan- és vegyészeti gyárat, konzerv- és cukorkaüzemet működtetett. Tagjai kedvezményeket kaptak, és a szakszervezet komoly bevételhez jutott. Így épült Dunakeszin strand és üdülőtelep a budapestiek örömére. Fecskefészek becenévre hallgató, öltözővel és mosdóval ellátott Angyalföldi sporttelep alakult ki a vasasoknak. Üdülők álltak rendelkezésre Békásmegyeren, Csillaghegyen, Gödön a nyomdászoknak, a kereskedelmieknek, a könyvkötőknek, a szabóknak, a cukrászoknak, a bőrösöknek, a sütőknek.

Az 1910-es évek elején a lakásuzsora, a drágaság, az általános választójogért való harc egyre erősebb, keményebb és ugyanakkor elkeseredettebb sztrájkok és tüntetések sorozata zajlott le, amelynek mintegy csúcspontja az 1912 májusi vérvörös csütörtök, amikoris százezres munkástömeg vonult fel a parlament elé, de a rendőrség brutális módon lépett fel ellenük, aminek következtében hat halott és többszáz sebesült maradt a téren.

A világháború és a forradalom

Három időszakot érdemes megkülönböztetni. A háború első szakaszát, aztán az 1917-től keződőt, amikoris a gyökeres fordulat állt be a munkásmozgalomban – gyors és váratlan megerősödés – végül a harmadikat, amikor Budapesten „az utca” veszi át a hatalmat, kirobban az őszirózsás forradalom.

A szociáldemokratákat, de a szakszervezeteket is zavarba ejtette a háború kitörése. A fővárosi munkásokra ellentmondásosan hatott az új helyzet. A férfiak többségét behívták a hadseregbe, de miután egyre inkább kellett a hadiüzemeknek a munkaerő, itt nem volt besoroztatás. A munkanélküliség megszűnt, a nők is munkába álltak. Ezzel együtt a munkafeltételek súlyosbodtak, a szakszervezetek felhagytak a sztrájkokkal, különösen az úgynevezett Munkásügyi Panaszbizottságok létrehozása után, amelynek révén kedvezményeket értek el. Ennek ellenére a rengeteg hadigondozott rossz ellátása, az infláció, a jegyrendszer szigorítása, a ruha-, lakás- és fűtőanyag hiánya miatt lassan az elviselhetetlenség határáig fokozódott a feszültség.

A Kerenszkij-féle orosz forradalom után 1917-ről 1918-ra ugrásszerűen 215 ezerről 721 ezerre nőtt a szakszervezetek létszáma. 1917-ben a szervezett munkások 56,44%-a esett a fővárosra, vidéken pedig a bányászok körében volt erős az önszerveződés. A munkaszüneti nappá nyilvánított 1917. május 1-jén délelőtt telis-tele volt a főváros a szakmák gyűléseivel, délután a városligeti kerthelyiségekben jött össze Budapest munkássága, a béke és a demokrácia jelszavával ünnepelve ezt a napot. Másnap 1 órás általános munkabeszüntetéssel figyelmeztettek a munkások erejükre. A gyárakban megkezdődtek a sztrájkok, nyáron a választójogi offenzíva új hullámának nyomán százezres, köztük sok munkásnő részvételével lezajlott tüntetés szerveződött a fővárosban.

1918 januárjában vetődött fel a Budapesti Munkástanács megalakításának javaslata. Az év első felében a vasasok kiharcoltak egy új kollektív szerződést, a szociáldemokrata párt előállt a budapesti választások demokratizálásával, saját városi (korabeli szóval községpolitikai) programmal. A MÁVAG-ban egy csendőrsortűz^[2] okozta felháborodás 150 ezres fővárosi általános sztrájkot váltott ki. A figyelem és az egyre erősödő szimpátia az orosz forradalom felé fordította a munkásvezetők, értelmiségiek és a munkáselit tekintetét.

A front összeomlásával együtt az általános politikai és morális csőd atmoszférája lengte be a várost. Az ideözönlött menekülttömeg és a végletekig elégedetlen katonák az utcán anarchikus állapotokat idéztek elő, amiből egy új hatalom és az új rend, a köztársaság hozhatta meg a kiutat. Ennek tömegbázisát a fővárosi munkásság biztosította. A magyar történelemben először szociáldemokraták kerültek kormányra!

Az őszirózsás forradalom figyelemreméltó fejleménye volt a munkástanácsok és a Budapesti Központi Munkástanács létrehozása. Ez az egyik előzménye volt az 1956-os munkástanácsok megszületésének. (Emellett más tanácsok is szerveződtek: Nemzeti Tanács, katonatanács, diáktanács, néptanács.) A Budapesti Munkástanács nyomására tűntek el a főváros önkormányzatából a virilisták, és változott meg a vezetés. A köztársaság kikiáltását követelték. Egy sor gyárban munkásellenőrzést vezettek be.

A szociáldemokraták progresszív várospolitikát hirdettek, a pártok mellett két feminista is bekerült a városi tanácsba (akik különben szociáldemokraták voltak) egészen az úgynevezett Néptanács 1919-es januári létrehozásáig. A Budapest környékén lévő településeken is szinte mindenütt részt vett a munkásság a helyi vezetésben, vagy legalábbis felmerült annak igénye, hogy részt vennének.

„A bűnös város”

Horthyék a forradalom és a Tanácsköztársaság okán bűnös várossá nyilvánították Budapestet. Pedig a fővárosi munkásság meglehetősen felemásan támogatta a tanácshatalmat. Kikiáltásának napjaiban a fővárosi munkásságra és a nyomorgó kisemberek magukénak érezték az új berendezkedést. Ezt tükrözte a Budapesti Munkástanács támogatása is.

A proletárdiktatúra szándékában elsősorban a munkásság helyzetének javítását tűzte maga elé. Jelentősen emelték a béreket, bevezették a 8 órás munkaidőt és az órabért, a munkanélküliek nagy összegű segélyt kaptak.

Létrejött a Fővárosi Népbiztosság és a kerületi munkástanácsok, ezek igyekeztek irányítani a közigazgatást, az üzemi munkástanácsok segítették a vállalatok szocializálását. Várospolitikai rendelkezéseket hoztak: óvodás és iskolás korú gyermekek ingyenes fürdetése, elzárt parkok megnyitása (Várbazár, Károlyi-kert, Margitsziget stb.), analfabéta tanfolyamok. Csepelen például létrejött az első munkás-zeneiskola.

A háborús veszteségek, a munkásvezetők dilettantizmusa, a szélsőséges államosítás, az egyházellenes intézkedések, lakásrekvirálások még a kispolgárságot is szembefordították a proletárdiktatúrával, nem is beszélve a munkásságot támogató intézkedések elnagyoltságáról. Pest környékén továbbra is súlyos ellátási zavarok voltak, így Rákoscsabán asszonytüntetés is volt a helyi direktórium ellen.

A korábbi uralkodó osztályt valósággal kisemmizték, megalázták, volt, aki fehér lovaglókesztyűben cipőt pucolt. Az egyházakat, a papokat is ellenségnek tekintették. Szavazati jogukat megvonták, miközben általános választójogot hirdettek, méghozzá 18 éves kortól. Minden korábbinál élesebben szétvált és megfordult az alul lévők és a felül lévők társadalma. Az új, háborús körülményekre a statárium, a gyülekezési és éjjeli kijárási tilalom, a munkakötelezettség volt jellemző. Felborult a korábbi világ rendje.

Másik oldalról kétségtelen, hogy 1919. május elseje minden idők egyik, ha nem a legnagyobb tömegrendezvénye volt a fővárosban. A proletárok világmegváltó, naiv hitét mi sem mutatja jobban, mint a településnév-változtatás: Pesterzsébetből Leninváros, Pestszentimréből Marxfalva lett például. A Tanácsköztársaságnak hatalmas támogatottsága volt a munkásságon belül, s ennek tudható be, hogy a háborús veszélyhelyzetben május 5-én Budapesten és környékén 60 ezer katona állt be a Vörös Hadseregbe (szakszervezeti hadseregbe). A mozgósítás méretei elképesztőek voltak: egyes gyárakban a részvétel elérte a 70 százalékot!

A Tanácsköztársaság bukásával visszaállt a „rend”, bár még nem a békebeli világ képében. A bosszúszomjas régiek, az arisztokraták, dzsentrik, nagy- és középpolgárok és a szoldateszka egyszer s mindenkorra elhatározta, hogy az ő világuk megváltoztathatatlan, a felforgatókat el kell taposni. A fizikai erőszak változatos formái bontakoztak ki a perektől, az internáláson keresztül a gyilkosságokig. Tombolt az antiszemitizmus.

Két világháború között

A korszakban a fővárosban nőtt a munkásság létszáma. Csak az iparban foglalkoztatottak és családtagjaik a lakosság közel 41%-át adták 1930-ban, országosan 22%-hoz közeledett arányuk, de az agglomerációban elérte az 56–58%-ot.

Mint említettem, a Horthy-rendszer az írmagját is el akarta törölni a radikális baloldalnak. Csak az Antant hatalmak fékezték ebben. Ezt mutatta a fehérterror változatos eszközrendszere. A korlátozásra persze „finomabb” eszközöket is bevetett a Horthy-rendszer. A Bethlen-Peyer paktum után sikerült a vidéktől a szociáldemokrata pártot szinte teljesen elvágni, ami a mozgalom Budapestiségét tovább erősítette. (Ezt szolgálta a vasutasok és postások szervezéséről való lemondás is.) Feladták a tömegsztrájk fegyverét, a hatalom ráadásul gyakran tiltotta a nagygyűlések rendezését, nem beszélve a cenzúrázásról. Egyes szakszervezeteket feloszlattak. A létszám eleinte 212 ezer volt. Ennyi azonban elég volt ahhoz, hogy a munkásmozgalom fennmaradhasson, és, főként Budapesten, erőt mutasson.

A terror után, az 1922-es választásokon kiemelkedő eredményt értek el a szocdemek. (Budapesten a szavazatok 39,1%-át, az agglomerációban 56,6%-át szerezték meg!)

A hatalom a keresztény szociális szakszervezetek létrehozásával sem volt képes megtörni a baloldalt. A horthyzmus híveit ez azonban nem tántorította el eredeti célkitűzésüktől.

A harmincas években Gömbös Gyula nyíltan meghirdette a szociáldemokraták felszámolását. A korporatív hivatásrendiséggel igyekeztek visszaszorítani a baloldali szakszervezeteket. Az 1937-től létező Egyházközségi Munkás Szakosztályok (EMSZO) forradalmi újszerűségként hirdette magát, erkölcsi megújulásról szónokolt, a szervezet célja a munkáskamarák felállításával a szociális rendiség kiharcolása lett. Ez a „modernizáció” sem tudott igazán megerősödni a fővárosban. Az EMSZO-ban 1938-ban mindössze 8000 tag lézengett Budapesten és környékén.

Így volt ez annak ellenére, hogy a két világháború között a munkásság helyzete némileg javult, és hogy nőtt a betanított, szervezetlen munkások és a nők aránya, hogy az oktatásban és propagandában a kurzusideológia monopolhelyzetet élvezett. (Ugyanakkor európai mércével mérve továbbra is nálunk volt az egyik legalacsonyabb bér.)

A liberális polgári ellenzék is meggyengült, de megmaradt. A Wolff-féle kormánypárt révén nem tért vissza a főhatalom és a főváros harmonikus viszonya. A baloldali pártok a négy önkormányzati (törvényhatósági) választáson mindig a legerősebb blokkot alkották. A kormányhívők csak a kinevezett tagoknak köszönhették többségüket. A ’20-as években Bethlen István egyenesen úgy gondolta, hogy nem kizárt, hogy az ellenzéki átveszi az irányítást Budapesten. A horthysták a harmincas években félelmükben még a Városháza jogait is durván megvonták.

Növekedett a baloldal az állandó rendőri, titkosszolgálati figyelem ellenére.

Megmaradtak a székházak, a szövetkezeti háló, és az összejöveteli helyek. Ilyen volt Hűvösvölgy, a népliget, a városligeti majális, a római, az óbudai gázgyár körüli rét, az Epreserdő stb. Március 15-én tiltották a felvonulást, de, ha engedélyezték a szabadtéri nagygyűlést, akkor megtelt a Petőfi tér és környéke.

A csúcspont a gazdasági világválság közepette az 1930. szeptember 1-i 150 ezres tüntetés volt, amely a rendőrséggel vívott utcai harccá fajult. Ezután lassan gyengült a mozgalom, megmutatkozott ez az 1935-ös választásokon is. (Budapesten 22,8%-os, az agglomerációban 31,9%-os volt az eredmény.)

Amíg a jobboldali szakszervezeti kísérletek csődbe jutottak a fővárosban, a harmincas évek végére új veszély jelentkezett: a szélsőjobboldal. Csak 1938 május végéig hatvanötezren léptek be a hungarista pártba.

Külön pártirodát nyitottak a BSZKRT, HÉV, Autóbuszüzem alkalmazottainak, például az Egyesült Izzóban 270-en léptek be, de Csepelen ’39-ben mintegy 3000 munkástaggal bővül szervezetük. 1939 végén tízezres tömegtüntetést voltak képesek szervezni. Az 1939-es választásokon Budapest és környéke nyilas fellegvárrá változott. Az agglomerációban a nyilasok kerültek ki győztesen. Ezzel szemben nagyot zuhant a Szociáldemokrata Párt eredménye (Budapesten 10,1%, Pest környéken 17,7%). Ugyan a szélsőjobbosok minden társadalmi rétegben növelték híveik számát, viszont, ha nem is többséget, de jelentős támogatást szereztek a munkásságban is.

A tehetetlen szocdem reformizmus és a konzervatív klerikalizmus helyett a nemzeti radikalizmus vonzereje ijesztően nőtt, azonosulási mintát kínált a tartósan alsóhelyzetben lévők számára, szocialisztikus kiutat kínált, a kitaszítottakat felemelte, magyar faji egyenlőséget hirdetett. Megjelölt, sőt uszított úgymond az ellenség, a zsidóság ellen. Torkig volt a liberalizmussal, az engedékenységgel, a toleranciával. No és ott volt Hitler, a sikerember.

A mélyben ott munkált a húszas évek eleji őrület. Azzal, hogy a fehérterror antiszemita és antikommunista élt kapott, és ezek a rasszista csoportok és személyek – ha háttérbe szorítva, de büntetlenül – tovább léteztek, a konzervatív magyar uralmi elit megőrizte a két világháború között dominánssá váló fasiszta mozgalmat. A szociáldemokraták viszont képtelenek voltak meggyőző választ adni a területgyarapodásokra. Ismét kísértett a háború okozta tanácstalanság is.

1945 után

A szocdemek és kommunisták magatartását erősen befolyásolta a magyar szélsőjobb és jobboldal összefogásától való félelem, és a háborús katasztrófa miatti, az egész Horthy-rendszer ellen irányuló indokolt gyűlölet. Az 1945-ös budapesti önkormányzati és nemzetgyűlési választási vereség megerősítette ezt a fóbiát. Mégis, 1945 május elseje budapesti százezreit nem becsülhetjük le. A leginkább mozgósítható embertömeg a fővárosban segítette a két munkáspártot. A szakszervezetek szervezettsége 1945 decemberében az iparban elérte a 75,5%-ot, a taglétszám 1945 nyaráról 1945 végére az ötszázezres nagyságrendről 850 ezresre emelkedett.

A főváros és környéke ismét baloldali volt. A Magyar Dolgozók Pártjának 1949-es választási eredménye jelezte, hogy legalábbis őrzi ezt a bizalmat.

Eleinte az új konstrukciók, a tömegmozgósítások (munkaverseny, békekölcsön, szolidaritási akciók) is sikeresnek mutatkoztak. Rásegített erre a totális propaganda (a sajtó monopolisztikus uralása, az ötéves terv ígérethalmaza). Erre épült a Budapest központú kommunisták mítoszteremtése – gondoljunk csak a dalra: „Vörös Csepel zúgjon a hangod, /Váci út felelj neki!”

1949 második felétől azonban csak híre maradt a fővárosi munkásmozgalomnak. A szocializálás kezdeti eredményeit – a szakszervezeti, üzemi tanácsi jogokat – visszavették. A szakszervezeteket államosították, mintegy a párt szolgálólányai lettek. Nem egyszerűen kisajátították a régi érdemeket, hanem kilúgozták azokat, és az ötvenes évek elején kíméletlen kizsákmányolás, sanyargatás következett. A háborús hisztéria enyhülésével, Nagy Imre idején valamelyest felcsillant a remény, de Rákosi és hívei visszatértével a válság mélyült, erkölcsivé züllött.

A válasz forradalmi volt, mégpedig rendkívüli. 1956 októbere egyedülálló teljesítménye a magyar munkásságnak. Nem kevesebbet akartak, mint 1918–1919, 1945 és Jugoszlávia vívmányainak általános elterjesztését, vagyis a munkástanácsokban megtestesülő önigazgató szocializmus bevezetését. A munkás-önigazgatás hetekig tartó gyakorlata és alig kiformálódott elmélete mutatta ezt a nagyszabású kísérletet. A Nagybudapesti Központi Munkástanács megalakulásával a főváros lett a szervezeti-politikai centruma a munkásönkormányzatnak. Egyben a nemzeti önállóság, a magyar önrendelkezés keretében képzelték el a megvalósulást, ami a közel évszázados nemzeti kérdés iránti érzéketlenség meghaladását jelentette.

Kádár-rendszer

Kádárék megtörték a munkástanácsokba szerveződő melósokat, formálissá tették részvételüket még a gyárak irányításában is, összességében a munkásságot politikai tétlenségre kárhoztatták. A gáspársándori szakszervezetesdi enyhítve, de folytatta a rákosista hagyományt.

Viszont az 1960–1985 közötti években lassan, egyenletesen emelkedtek a reálbérek, megszűnt a háborús félelem, tömegek jutottak hozzá civilizációs javakhoz. Budapesten hatalmas lakótelepek épültek, kis szigetekre szűkült a lakásnyomor. A rendszerben a nómenklatúra technobürokráciája gyakorolta a tulajdonosi jogokat, szemben a dolgozó tömegekkel. Gondosan ügyeltek, hogy a tényleges osztályviszonyok ne derüljenek ki. A bürokrácia ugyanakkor lehetővé tette számukra a kispolgári életnívó elérését, a szerény individuális felemelkedést, kisebbségük számára a legális és illegális kisvállalkozói útválasztást. A második gazdaságba mindenki egyénként szerezhetett belépést.

A munkásság még Budapesten is atomizálódott.

1960-ról 1985-re kb. 50%-ról 24%-ra csökkent Budapest ipari részesedése. A ‘70-es évek végén ugyan itt volt az iparban foglalkoztatottak egyharmada, de jellemző módon a főváros 1950-es bővítése után is több mint 160 ezren ingáztak az agglomerációból, sőt távolabbról.

 

A lakás, telek, autó, utazás, a gyerek iskoláztatása szerény és individuális jövő reménye foglalkoztatta a magát már-már polgárnak érző kétkezieket. Főként a nagyüzemekben a helyi, a gyári bürokrácia gondoskodott a művelődésről, a sportról, a nyaralásról, sőt a bölcsiről és az oviról is. Évtizedekre füstbe ment a hagyományos munkásmozgalom, kiiktatódott a közös harci élmény, kihűlt az együvé tartozás melege, a munkahelyeken mesterséges és formális keretek között zajlott az álpolitikai élet. Ceremoniálissá vált a politikai szervezetek működése.

A rendszerváltás után

Az ipari centrumszerep egyik pillanatról a másikra semmissé vált. A gyárvárosrészek eltűntek, jórészt barna- vagy rozsdaövezetek maradtak utánuk. Hol van Csepel és Angyalföld legendája! Visszatért a tőkés világ, munkanélküliséggel, elszegényedéssel, egzisztenciális bizonytalansággal, prekariátussal.

A szakszervezetek több évtizedes hiteltelensége megtette a magáét, a tagság otthagyta őket , meggyengültek, maradék elemeikre estek, kicsik és egymással kiegyezni nem tudó, szétaprózódott, versengő szervezetecskékké váltak

Ráadásul az új – köztük sok külföldi – cég nem szorgalmazta megszerveződésüket.

Milyen ma a munkásosztály helyzete? Az ipari munkásság nagyrészt felszívódott, a gyárak tönkrementek (kivétel 1–2 cég). Átstrukturálódott a munkavállalók tömege a fővárosban: a kereskedelem, vendéglátás, idegenforgalom, szolgáltatások, kisvállalkozások, kisüzemek, közigazgatás és más alsó-értelmiségi szakmákban léteznek, összességében atomizálódott, köztes csoportokba szerveződve.

Ha a regionális különbségeket figyelembe vesszük, akkor hipotetikusan azt fogalmaznám meg, hogy Budapesten részben az ipar decentralizációja miatt az ország átlagához képest jóval kisebb a legszegényebb rétegek (például a vendégmunkások) aránya, mint vidéken. Nagyobb a köztes, és a jobban szervezett a közvetítő osztályok aránya, végül a munkásság nagy arányban vállal munkát a nyugati székhelyű centrumtőke cégeiben, amely kedvezőbb anyagi helyzetet biztosít számára. A protesztmozgalmak, a kollektív ellenállás legerőteljesebben megnyilvánuló formái ma is a fővároshoz kapcsolódnak. A XIX–XX. századi munkásmozgalmi állapot azonban már aligha tér vissza.