A második világháborút követő félévszázad során a fogyasztás Magyarországon is a társadalmi létezés és cselekvés egyik kulcselemévé vált s egyre általánosabb érvénnyel határozta meg az emberek gondolkodását és mindennapjait. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy az 1944/45 utáni másfél-két évtized a bőséges ínség időszaka volt, amit azután az ínséges bőség évtizedei követtek, amikor már nem az áruhiány, hanem a változó dinamikával bővülő kínálat befolyásolta a fogyasztást, a fogyasztói magatartást. Majd a rendszerváltás nyomán váltotta csak fel ezt az árubőség és a kibontakozó túlfogyasztás. Ebben a rövid írásban azt próbálom áttekinteni, hogyan változtak meg a fogyasztás terei Magyarországon a 20. század második felében, ezen belül is elsősorban az államszocialista korszakban.

A szatócsbolttól a nagyáruházakig – az államosított kiskereskedelem

A fogyasztói magatartás változásait jelentősen befolyásolták a fogyasztás terei is. A harmincas-negyvenes években az átlagos magyar vásárló a sarki boltban, a falusi szatócsüzletben, a „fűszeresnél” szerezte be a legfontosabb, létfenntartásához szükséges termékeket. A nagy- és kiskereskedelem termékcsoportonként tagolódott, magántulajdonban levő, önálló vagy hálózatba szervezett üzletekben működött. Léteztek kereskedődinasztiák által üzemeltetett önálló kereskedőházak – például a Holzer, Fisher, Goldberger, Rosenberg/Ruttkai családok Budapesten vagy a Sesztina, Kontsek, Kaszanyitzky családok Debrecenben –, amelyek egy-egy településen, területen, esetenként országosan lefedték egyes termékek, termékcsoportok ellátását. A kereskedő nagyvállalkozók tulajdonában levő, modern áruházak elsősorban a fővárosban, ritkábban a nagyobb vidéki városokban voltak megtalálhatóak, és általános volt az egyes termékcsoportok értékesítésére szakosodott, rendszerint családi vállalkozásban üzemeltetett, kisebb boltok működése.

A negyvenes–ötvenes évek fordulóján az államosítások gyökeresen átalakították a (kis)kereskedelem rendszerét, a „kizsákmányolás elleni harc” jegyében igen gyakran az egyszemélyes falusi szatócsboltokat is állami tulajdonba vették, majd, mint gazdaságtalanul üzemeltethető egységet bezárták.

Így szűnt meg – gyakran egyik napról a másikra – a sarki fűszeres vagy a környék egyetlen szatócsboltja.

Az államszocialista korszakban az áruházakat a kereskedelem nagyüzemeiként kezelték, amelyeknek az az „alapvető feladata, hogy egy helyen sokféle árucikkben és széles választékban biztosítsa a vásárlók magas színvonalú, kulturált, gyors kiszolgálását. Egyidejűleg biztosítani kell a fogyasztók széles körű szolgáltatási igényeinek kielégítését is.” Az ötvenes évek hétköznapjaiban azonban ez a felfogás gyakorlatilag nem érvényesült. Az államosítást követő évtizedben a nagyobb boltok, áruházak karbantartását, felújítását többnyire elhalasztották, ennek következtében az ötvenes évek végén a legtöbb magyarországi áruház építészeti és kereskedelemtechnikai rekonstrukcióra szorult. Néhány kivételtől eltekintve, korántsem voltak a vásárlás kívánatos színterei.

A korszak legismertebb üzletláncát, az Állami Áruházak Vállalatot 1948-ban hozták létre, amely egy évvel később, a kiskereskedelmet is elérő államosítási hullám következtében már 13 egységből álló, országos áruházlánccá vált. Új áruházakat csak ritkán építettek az 1950-es években, Győrben 1950-ben, Újpesten 1952-ben, Salgótarjánban 1956-ban adtak át új Állami Áruházakat. Az üzletek száma fokozatosan növekedett, 1963-ban, amikor a vállalat nevét Centrum Áruházra változtatták, már 35 egységből állt.

A szocialista nagyáruházak evolúciója

1959-ben 23 önálló áruházi vállalat 33 kereskedelmi egysége működött az országban. A hatvanas években az áruházak építését a Belkereskedelmi Minisztérium fel akarta gyorsítani, ezért a hasznos eladóteret 3-5 ezer négyzetméterben határozták meg a tervezés során. Ennek jegyében épült fel az 1960-as évek közepén a Csepel Áruház és a szegedi Tisza Áruház. Ám a nagyáruházak láncolatát végül csak a hetvenes években alakították ki. Ekkor gyakorlatilag

minden megyeszékhelyen épült legalább egy állami és/vagy szövetkezeti kezelésben levő, nyugat-európai mintákat követni igyekvő, rendszerint többszintes nagyáruház.

A hatvanas években a nagyobb alapterületű, több termékcsoportot forgalmazó áruházak mellett már egy-egy exkluzív cikkekre szakosodott üzlet is létesült. Ezek közé tartozott a hosszas átépítés után 1963 novemberében a budapesti Vörösmarty téren megnyitott Luxus Áruház is, amit a korabeli sajtótudósítások szerint – a nyitást követő napokban, hetekben – vásárlók tízezrei kerestek fel. Az évtizedeken keresztül az ország egyik legexkluzívabbnak tartott áruháza a kétezres évek elején zárt be, a felújítást követően a helyén a Bershka világmárka nyitotta meg budapesti üzletét.

Hosszú éveken át még a vidékiek számára is a fővárosi Rákóczi út áruházai (Verseny, Csillag, Lottó, Úttörő, Otthon) jelentették az elegáns – és jól ellátott – bevásárlóhelyeket. Kiemelt szerepe volt a Corvin Áruháznak, ami az 1960-as évek eleji újra nyitását követően hosszú ideig a legismertebb magyar áruház volt. Szintén kiemelkedő ismertsége volt a Párizsi Nagyáruházból létrejött Divatcsarnoknak. A megyeszékhelyek nagy részén a hetvenes években továbbra is a Centrum Áruházak voltak a legfontosabb és legnagyobb alapterületű boltok. Ezt az „egyeduralmat” fokozatosan megtörték a megyei nagyvárosokban felépített „modern és korszerű nagyáruházak” – például a Nyírfa és a Kelet Áruházak Nyíregyházán vagy az Unió Áruház Debrecenben, a Fényes Áruház Tatán, a Vértes Áruház Tatabányán, a Napsugár Áruház Szegeden, a Flórián Üzletközpont Óbudán. Ezek általában jelentős mértékben hozzájárultak az új fogyasztói magatartásformák kialakulásához és elterjedéséhez, a vásárlási szokások fokozatos átalakulásához.

1976 áprilisában nyitották meg Budapesten a Skála Budapest Nagyáruházat, amely akkor a legmodernebb, a nyugati mintákat követő, jól tagolt kereskedelmi terekkel rendelkező, a legnagyobb alapterületű és forgalmú áruház volt Magyarországon. Nemcsak a modern belső kialakítása, hanem a kor átlagánál jóval bőségesebb, választékosabb árukínálatának köszönhetően is vált az ország legkedveltebb áruházává, maga mögé utasítva a Centrum Corvin Áruházat is. Ebben nagy szerepe volt az áruházat működtető fogyasztási szövetkezet nagyobb gazdasági mozgásterének és az áruházvezetés korát megelőző professzionalizmusának is. A hamar önálló márkanévvé vált Skála („Én vagyok a Skála-kópé, a szívem mindig a vásárlóké!”) számos terméknek, köztük a mára legendássá vált Trapper-farmernek kizárólagos forgalmazója volt).

Budapest városi tereinek átépülésével párhuzamosan, részben decentralizálódott a kereskedelem rendszere, aminek markáns példája volt a főváros egyik első modern bevásárlóközpontjának, a Sugár Üzletközpontnak a megnyitása 1980. november 7-én. A budai Skálához hasonlóan a Sugár is gyorsan fogalommá és önálló márkává vált, nem utolsó sorban korát megelőző marketingjének köszönhetően, hiszen a nyolcvanas évek Magyarországán mindenki tudta és mondogatta, hogy „Csak egy ugrás a Sugár!”

A Sugár üzletközpont reklámja az 1980-as évekből

1984-ben készült el a Marx téren (ma: Nyugati tér)

a Skála Metró Áruház, ami a korabeli államszocialista luxust jelenítette meg

mind az építészeti és kereskedelmi tér kialakításával, mind kivételes árukínálatával. Az áruházakat üzemeltető fogyasztási szövetkezet vezetője, Demján Sándor nagy elégedettséggel és örömmel mutatta be az új áruházakat a politikai vezetőknek, köztük Kádár Jánosnak. A kereskedelmi hálózat átalakításával a „kvázi fogyasztói társadalom” elvárásainak, igényeinek próbáltak megfelelni. A hetvenes évektől vásárolni már volt hol, bár az áruellátás még korántsem volt mindig és mindenhol kifogástalan.

A nagy nemzetközi cégek csak a nyolcvanas években kezdtek megjelenni Magyarországon. A kereskedelemben ezt a törekvést jelezte többek között, hogy 1982 októberében megállapodás született a Pierre Cardin márkanévvel ellátott termékek magyarországi gyártásáról és forgalmazásáról, s egy évvel később, 1983-ban már meg is nyílt a Tanács (ma: Károly) körút 8. szám alatt az első márkatermékeket forgalmazó butik. A Benetton 1986-ban a Skála Metro Áruházban nyitotta első üzletét, amit rövidesen újabbak követtek. Megjelentek az exkluzív ruházati cikkeket forgalmazó boltok, mint például az S-modell lánc. 1983-ban nyitotta meg kapuit a budapesti Váci utcában a Fontana Divatház, ami választékos kínálata mellett az átlag magyar polgár számára igen magas árai révén vált közismertté. Ugyancsak a Váci utcában működött az Adidas márkaboltja, ahová csak komolyabb sorban állás után lehetett bejutni az 1980-as években. A vásárlás terei a hetvenes–nyolcvanas években modernizálódtak, jelentősen változtak, de a radikális átalakulás a kilencvenes évek második felétől a multinacionális kereskedelmi láncok megjelenésével és a bevásárlóközpontok hálózatának kiépülésével kezdődött el.

A „kvázi fogyasztói társadalom” és a hiánygazdaság

A kereskedelemben 1950 és 1990 között egymás mellett élt a „régi vágású”, a vevőt feltétlenül kiszolgálni akaró kereskedői szemlélet és a szocialista „nagyüzemi” kereskedelemben szocializálódott, a vásárlót sokszor „zavaró tényezőnek” tekintő viselkedés- és munkakultúra, ami nemegyszer kellemetlen élménnyé tette a vásárlást. A kiszolgálással elégedetlen vevők gyakran kérték a panaszkönyvet, a bejegyzéseknek azonban csak ritkán volt komolyabb következményük. A kereskedelemben dolgozóknak egyszerre kellett alkalmazkodni a hiány jelenségéhez és a növekvő fogyasztói igényekhez. Mindeközben a rendszerint nem túlságosan magas alapfizetésű kereskedők igyekeztek

megtalálni és működtetni a jövedelem-kiegészítés legális és illegális technikáit, aminek skálája – a súlycsonkítástól, a leltárok kozmetikázásán át a hiánycikkek szürke forgalmazásáig – meglehetősen széles volt.

A hiány és az ideológia gyakran sajátos arculatot alakított ki a boltokban. Az ötvenes és a hatvanas években a kirakatok gyakran maradtak üresen, az üzletek belső tereit jelszavak ékesítették, a hiányzó termékeket, például a húsféleségeket, sonkát – különösen az ötvenes évek első felében – papírból, fából készített modellek helyettesítették. A boltok kirakataiban az áruk mellett, sőt helyett az állami ünnepeken az aktuális propagandajelszavak is rendszeresen helyet kaptak. A hetvenes években a boltok külseje fokozatosan átalakult, megjelentek az elektronikus reklámok, neonfeliratok. Az üzletek belső kialakítása lassan változott, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján, nagyon sok helyen még a két háború között kialakított kereskedelmi terekben szolgálták ki a vásárlókat. Az önkiszolgálás és a kereskedelem modernizálódása a 20. század végére a vásárlás tereit radikálisan átalakította modernizálta.

A ruházati termékeket évtizedeken keresztül cikkcsoportonként elkülönített bolthálózatok forgalmazták, külön üzletekben lehetett megvásárolni a gyermekruhát, a divatárut, a rövid és méterárut (Röltex). Ahogy az üzlethálózat fejlesztéséért felelős Belkereskedelmi Minisztérium 1956 tavaszán készült jelentése megállapította:

„A lakosság jobb áruellátása megköveteli, hogy a nagyobb városokban, megyeközpontokban olyan boltegységeket létesítsünk, mint például női finom konfekciót, jobb minőségű konfekcióárut, valamint különleges méreteket forgalomba hozó férfi »Modellház«, »Férfi fehérnemű«, »Női fehérnemű Modell Szalon«, »Nylon harisnya«, »Cipőszalon« boltegységeket, amelyek egyrészt külső formájukban, másrészt az áruválaszték összetételében különbek a jelenleg működő boltegységeknél. A fenti egységek létrehozásával megszűnik a boltok kirakatainak, belső áruválasztékának egyhangúsága, lehetővé válik a lakosság jobb, nagyobb áruválasztékkal történő ellátása, a forgalom fokozása […] A Budapesten létrehozott Modellház« (Felszabadulás tér 4. sz.) kifejezetten minőségi női konfekció létrehozásával foglalkozik. E bolt forgalma a megnyitás óta mintegy háromszorosára növekedett.”

Budapesten 1957 tavaszán megnyílt a Kisipari Szövetkezetek új szalonja, „Budapest egyik legszebb ruházati boltja”. A divatlap beszámolója szerint a négy finomkonfekciót előállító ruhaipari szövetkezet Váci utca és Kristóf tér sarkán létesített üzletének megnyitását nagy érdeklődés kísérte, állandóan hosszú sorok állnak előtte, ami a nagy választéknak és a kedvező áraknak volt köszönhető. Az üzlet sikeréről valamivel később a Nők Lapja is részletesen beszámolt. „Kora reggel a Váci utcában.

Vagy ötvenen állnak sorban a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt és hasonló ínyencségeket osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat.

Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek, és egy modellből csak húsz példány készül. Fél nyolckor már ott állnak a nők, pedig csak tízkor nyit a Kisipari Ruházati Szövetkezetek Váci utcai boltja. Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat és úgy viszik a majdnem hatszáz forintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen adnák. Pedig nem divatdámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok.” A hatvanas évek elejétől az üzlet Párizsi Divatszalon néven működött tovább. A pesti divat meghatározó központja volt a Rotschild Klára által vezetett Különlegességi Ruha Szalon, később Clara Szalon.

Az élelmiszer-kereskedelemben a magánkézben levő kisboltokat a Népboltok váltották fel főként a falvakban, a fővárosban és a nagyobb városokban az élelmiszerboltok egy része a KÖZÉRT vállalathoz tartozott, másik részét pedig a hatvanas évektől a megyei élelmiszer-kiskereskedelmi vállalatok üzemeltették. Új kereskedelmi formaként a hatvanas évek elejétől terjedt az önkiszolgálás a kereskedelem valamennyi ágazatában, 1964-től – főként a városokban – egymás után nyitották meg az általános bolti cikkeket forgalmazó, ún. ABC-áruházak. Ezekben a kor uralkodó kereskedelmi modelljével szemben a mindennapi élethez szükséges valamennyi cikket – élelmiszereket, vegyi árut, apróbb iparcikkeket – egy eladótérben, néhány speciális árucsoport – hús, hentesáru – kivételével önkiszolgáló rendszerben forgalmazták.

Az ABC-áruházak terjedése fokozatosan átalakította a korábban a szakboltok – húsbolt, kenyérbolt, tejbolt – rendszerére tagolt kereskedelmi hálózatot, ez utóbbiak fokozatosan a háttérbe szorultak, a nyolcvanas évek végére nagy részük bezárt. Az élelmiszerek beszerzésében fontos szerepet töltöttek be a piacok és vásárcsarnokok, ahol a zöldség és a gyümölcs mellett „falusi/házi” tejet, tejfölt, tejterméket, baromfit is be lehetett szerezni. A kofáknak, árusoknak általában stabil vevőkörük volt, akik előszeretettel keresték fel hetente azt a kedvenc „tejfeles nénit”, zöldségest, akinél mindig a megszokott minőségű árut vásárolhatták meg.

Az iparcikk-kereskedelemben szintén főbb cikkcsoportonként – bútor, háztartási cikkek, műszaki cikkek, sportszer, játék – elkülönült bolthálózatok működtek évtizedeken keresztül, a KERAVILL üzleteiben a műszaki cikkeket, a TRIÁL boltokban a sportszereket és játékokat, a TÜZÉP-telepeken a tüzelő és építőanyagokat forgalmazták. Az aprócikkeket, dohányárut – Terv, Fecske, Kossuth, Munkás, Sophiane cigarettát – árusító, többnyire magánkézben lévő vagy a fix összegért bérelt, gebines konstrukcióban gyakran „ügyes” trükkökkel még nyereségesebben működtetett trafikok, bazárok, dohányboltok is népszerűek voltak.

A korszak során nagy különbségek voltak a városi és a falusi kereskedelmi ellátottság között. A falvakban a kereskedelmi infrastruktúrát többnyire egyetlen vegyesbolt és egy kocsma vagy italbolt jelentette. A nagyobb falvakban, a hetvenes években már viszonylag gyakran építettek ABC-áruházakat, de ennek ellenére a falusiaknak általában sokkal több időt, energiát kellett fordítani a keresett cikkek beszerzésére, többnyire a közeli nagyobb városokba utazva.

A vásárlásnak ugyancsak fontos terei voltak a szomszédos országok határ menti városainak boltjai, az ottani és a hazai KGST-piacok (ez utóbbit a hetvenes évektől lengyel piacnak is hívták), valamint a nagyvárosok használtcikk-piacai. A folyamatos csencselés (engedély nélküli, feketekereskedelem) keretében a hatvanas–hetvenes években Csehszlovákiából cipőt és sportruházatot, Lengyelországból kozmetikumokat, Bulgáriából szövetet és selymet, Romániából az ott nyugatiak számára készült maradékkonfekciót, a „majdnem nyugati” Jugoszláviából pedig többek között márkás termékeket, farmert és Cézár konyakot hoztak be előszeretettel a kiutazó magyarok. A ruházati termékek közül a külföldiek elsősorban férfiingeket, férfi és női alsókonfekciót, bőrkabátokat, háztartási pamutárukat, farmereket, sportruházati cikkeket hoztak magukkal Magyarországra. Ezek mellett azonban gyakorlatilag mindent lehetett kapni a piacokon a különböző élelmiszerektől, az autógumitól kezdve, az autóalkatrészeken, szerszámokon, barkácsgépeken át a színes tévéig. A forgalom méreteiről a dolog jellegénél fogva nincsenek, nem is lehetnek pontos adatok, de joggal feltételezhető, hogy

évente több tízmilliárd forintnyi áru cserélt gazdát olcsón, vám- és adómentesen. Ez a korabeli hivatalos kiskereskedelmi forgalomnak akár a 15–20 százalékát is jelenthette.

A piacokra igyekeztek hajnalban vagy korán reggel kimenni a vevők, mert akkor volt a legnagyobb volt a választék. A szomszédos országokból érkezett eladók is korán kezdték a napot, a gyakran a kocsiban töltött éjszaka után, hogy minél jobb helyet találjanak maguknak. Az árukínálat gyakran a földre leterített takarókon vagy a gépkocsik motorházának a tetején volt megtekinthető. Ez a kereskedelmi forma még a kilencvenes években is megőrizte működőképességét, az ezredfordulóra viszont már elveszítette korábbi népszerűségét.

A használtcikk-, közkeletű nevén a „tangó” vagy ócskapiac a másodlagos kereskedelem helyszíneként egyaránt lehetőséget biztosított a megunt ruharabok, bútorok, háztartási eszközök értékesítésére, a szegények számára az olcsó áru beszerzésre, valamint a kereskedelemben nem kapható, rendszerint csempészáruként behozott cikkek – többek között a farmernadrág, külföldi/nyugati hanglemezek, italok – megvásárlására. A legismertebb helyek – Budapesten a Teleki tér, az Ecseri úti piac – ami később a Nagykőrösi útra költözött –, Debrecenben a Zsibi – nap, mint nap – jelentős tömeget vonzottak, heves viták és izgalmas alkuk közben köttettek az üzletek. A különböző háztartási eszközöket gyakran a KGST-piacokon is be lehetett szerezni, de

nem volt elhanyagolható szerepe az elektronikai cikkek forgalmazásában a megszállóként itt állomásozó szovjet katonáknak sem,

akik előszeretettel egészítették ki zsoldjukat a színes tévék, porszívók, szerszámok, személygépkocsi (Zsiguli) alkatrészek és más kurrens cikkek eladásával.

Jövedelmező maszekvilág az állam hagyta résekben

Az állami kereskedelem viszonylag lassú fejlesztése mellett a magánkereskedelmet a nyolcvanas évek elejéig továbbra is erősen korlátozták. Csak azokon a területeken tartották elfogadhatónak a tevékenységüket, ahol nem működtek állami tulajdonú kereskedelmi egységek. A kérdéssel foglalkozó 1960 októberében készített elemzés szerint „nincs szükség a városok központjában és főútvonalain iparcikkeket árusító kereskedőkre, a szocialista egységek közelében működő vegyes, továbbá zöldség- és gyümölcskereskedőkre”. A dokumentum szerzői azt javasolták, hogy a belvárosi magánüzleteket kereskedelmi szempontból ellátatlan külterületekre helyezzék át, de a kereskedői engedélyek tömeges, adminisztratív eszközökkel történő korlátozását szociális okok miatt nem tartották megfelelő megoldásnak. Ellenben a hatóságok határozottan felléptek a jogosulatlan, vagyis engedély nélküli kereskedelmi tevékenység szigorú elbírálása érdekében, ezt a tevékenységet 3000 Ft-ig terjedő pénzbírsággal és az engedély nélkül forgalmazott áru elkobzásával büntették. A korlátozások ellenére mind a legális, mind az illegális magánkereskedelem igen fontos szerepet játszott a lakossági fogyasztói igények kielégítésében.

A hetvenes évek második felétől rohamosan terjedtek a butikok Magyarországon. Ezekben a magánkézben levő, általában 10-20 négyzetméter alapterületű ruházati boltokban rendszerint a nyugatnémet Burda és más divatlapok szabásmintái alapján, gyakran házilagosan előállított ruhadarabokat árusítottak. Természetesen a butikdivat is létrehozta a maga teljes termelési és kereskedelmi rendszerét a házilagos előállítás mellett a nagyobb tételeket forgalmazók a korai 19. századi manufaktúrák mintáit követve szétválasztották a ruhakészítés munkafolyamatait, az előre kiszabott anyagból egy-egy varrónő sokszor csak egy-egy részletet készített el, az összeállítás más feladata volt. Mire az állami kereskedelem képes volt a mutatkozó divatigények kielégítésére, addigra a magánkereskedők, a korabeli kifejezéssel élve a „butikosok” már learatták a hasznot.

A magánvállalkozásoknak, kiskereskedőknek a nyolcvanas évek elejéig viszonylag korlátozott szerepük volt a hazai élelmiszer-kereskedelemben. 1960-ban a közel 11 ezer magánkereskedő közül 3396-an üzemeltettek élelmiszerboltot, 1965-ben a majd 9 ezres magánkereskedelmi engedélyből 2525 szólt élelmiszer-forgalmazásról, 1970-ben az ismét tízezer fölé emelkedő magánkereskedői körből 2793-an vittek élelmiszerüzleteket s 1975-ben a 11 ezret ismét erősen megközelítő összes magánkereskedői létszámnak a 28%-a, 2917 fő foglalkozott élelmiszer-forgalmazással. A közgondolkozásban a maszek cipész, szabó, kereskedő megbízhatóbbnak tűnt, s voltak olyan tevékenységi körök – zöldségkereskedő, úri szabó, a nyolcvanas években a butikos kereskedők –, ahol

a szigorú szabályozás ellenére a magánszektor részesedése a forgalomból magasabb volt, mint az állami vagy szövetkezeti kereskedelemé.

A rendszerváltás folyamatában az állami kereskedelem fokozatosan felszámolódott, új magántulajdonban levő kis- és nagykereskedelmi hálózatok jöttek létre. A kereskedelem terei radikálisan átalakultak: a kilencvenes évek elején rohamosan gyarapodott a kisboltok száma, majd az évtized második felétől megjelentek a multinacionális kis- és nagykereskedelmi vállalatok, amelyek új formákat, szokásokat és részben életmódmintákat is teremtettek a kereskedelemben a nagy alapterületű bevásárlóközpontok létrehozásával.