A huszadik századi magyar kultúra egyik legigényesebb és ethoszában máig példaszerű orgánuma volt

az Ignotus Pál és József Attila által alapított Szép Szó.

Évtizedekkel ezelőtt ez volt „a jelszó: liberalizmus, demokrácia, felvilágosodás, emberi méltóság, polgári jogegyenlőség, nemzeti függetlenség, népszabadság, szabad gondolat, szabad sajtó, szabad lelkiismeret, szabad verseny, haladás. Ma: tekintélyi állam, totális állam, korporatív állam, munkaállam, népiség, fajiság, új rendiség, új világnézet, új szellemi front, keresztény nemzeti országlás, nemzeti öncélúság, nemzetpolitika. […] Az alattvaló lelkületű, a megfelelni akaró, manipulálható kispolgár ma szent borzadállyal emlegeti a destrukciót, a pacifizmust, a sajtószabadság kinövéseit, az önérdek elhatalmasodását, melyért szerinte a szabadelvűség a felelős; a parlamentarizmus, amely »lejárta magát«, a demokráciát, mely »elfajult«, […] emlegeti továbbá a sötét nemzetközi hatalmakat, a nemzetközi tőkét, a nemzetközi tőkeellenességet, sőt, ha nagyon művelt kedvében van, a »liberális kapitalizmus« és a marxi szocializmus szimbiózisát.” Az idézet az 1936 márciusában megjelent Szép Szó Ignotus Pál által írt beköszöntő cikkéből való, amely akkor a 19−20. század fordulójára mint „ötven évvel” azelőttre utalt.[1] De mintha ma, kilencven év után íródott volna, azzal a rezignált következtetéssel együtt is, hogy „mióta az új irracionalizmus közhellyé vált, a racionalizmus visszanyerte becsületét”. Egy értékekben gazdag folyóirat megidézésének persze nem az a funkciója, hogy aktuális üzenetekkel pakolja tele a mai kulturális emlékezetet, illetve az ideológiai diskurzusokat. Természetesen nem lehet mechanikusan párhuzamot vonni az 1930-as évek második felének és a 2020-as évek derekának Magyarországa között, a Szép Szó harminchat számából mégis bőségesen idézhetők lennének analógiák.

Bár csak bő három éven át jelenhetett meg (1936−1939), a nagyságrendi különbségekkel együtt is

viszonyítható a kor kanonikus szellemi műhelyéhez, a Nyugathoz.

Ahogy a Nyugat Ady Endrében találta meg emblematikus költőjét, a Szép Szó József Attila folyóirata lett: hetvennyolc versének és számos prózai írásának adott otthont életében és posztumusz. Bár a Szép Szó olykor élesen, helyenként igazságtalanul, generációs és esetenként személyes okokból is támadta az akkor Babits Mihály szerkesztette Nyugat irodalompolitikáját – a jobboldali kurzussal már-már kiegyezni látszó gesztusait, „apolitikusságát” –, a harmincas évek derekán mégiscsak azt a baloldali-liberális hagyományt vitte tovább, amelyet amaz 1908-tól vállalt – és amelyet Babits sem tagadott meg a harmincas években. Három generáció távlatából a közös szellemiség és nem az ellentét látványa az erősebb. „A régi Nyugat – az Ady Nyugatja, az Ignotus–Osvát-féle Nyugat – a művészi és elmélkedői érzéklet és kifejezés szabadságáért harcolt,

föl akarta szabadítani az irodalmat a politika nyomása alól s ugyanakkor a politizálás jogát követelte az irodalom számára.

Mi ugyanezt a harcot, ugyanezt a követelést teljes mértékben vállalva, egy lélektani ismeretekben, politikai és gazdasági tapasztalatokban gazdagabb, mértékében szigorúbb, ellenállóbb, szociális és világpolgári felelősségérzetében következetesebb irodalmi szemléletet igyekszünk szolgálni. […] Szociális haladás elképzelhetetlen a szabadságjogok megerősítése nélkül. […] A szellemi és politikai élet ma egyazon csapástól szenved; mind a kettőt elöntötte a körvonaltalan fogalmak áradata, a lelkendezőjelszavas dagály. Ezt akarjuk lecsapolni. Törekvésünk ugyanolyan szerény, mint amilyen vakmerő: szabatosan akarjuk használni a szavakat – írja Ignotus Pál a Szép Szó programja című cikkében.[2]

Hitler már hatalmon van; hazánkban pedig a – nem demokratikus, bár liberális vonásokkal keverten tekintélyelvű-konzervatív – Bethlen István-időszak után Gömbös Gyula és az őt követő miniszterelnökök nyíltan irányt vettek az olasz és német fasizmus „nemzeti adaptációja” felé.

A szellemi életben riasztóan szaporodtak a gyűlölködő, rasszista, populista nézetek és akciók.

A Gömbösék „reformjaival” is – sajnos – egy ideig kacérkodó népi írók, Németh László, Illyés Gyula, Féja Géza és mások joggal tekintették a magyar társadalom legégetőbb megoldandó problémájának, „nemzeti sorskérdésnek” a földreformot, a szegényparasztság fölemelését, de mozgalmukból számosan nem igazán érzékelték a nemzeti jelszavakkal és a trianoni sérelmekkel visszaélő jobboldali és szélsőjobboldali demagógia veszélyét – a nemzet egészére nézvést sem. Sőt, némelyek egyenesen a szélsőjobb felé vették az irányt. Az úgynevezett urbánus szellemi baloldal, amelynek a Szép Szó lett a domináns orgánuma, viszont úgy érezte:

nem lehet, nem szabad szembeállítani vagy akár csak elválasztani a demokráciáért, az emberi jogokért, a nemzeti függetlenségért, a szociális igazságosságért és a parasztság fölemeléséért folytatandó küzdelmet.

Ebbe a problémakomplexumba szövődött bele a „faji kérdés” is, amelynek elfogult, antiszemita felfogásában a népi írók egy része sem vétlen (még ha Auschwitz előtt vagyunk is). Érthető, ha a Szép Szó, az urbánus baloldal erre – alkotóik egy részének zsidó származása okán is, de nem elsősorban ezért, hanem demokrataként – különösen érzékeny volt és csípősen reagált.

Voltak a Szép Szó hasábjain a hazai jövő és a világhelyzet traumatikus kilátásaival, a népi–urbánus viták dinamikájával összefüggő egyoldalúságok, túláltalánosító minősítések (ki, melyik értékes szellemi műhely volt is valaha tévedhetetlen?), de a lényegben, a történelmi helyzet kihívásaival kapcsolatos állásfoglalásaiban igaza volt a lapnak. Ahogy Ignotus Pál írja idézett 1937-es programcikkének folytatásában: a régi Nyugat szabadságeszményeinek radikalizálására annál is inkább szükség volt, mivel a harmincas évekbeli fiatal elit egy jelentős részét az eredetiségre és a forradalmiságra hivatkozva »úgynevezett faj-, nemzet- s hagyományvédelmi« ködök kábítják el, illetve a társadalmi reformokra irányuló vágyaikat, törekvéseiket a valóság „semmivé oldja egy fasisztikus ízű »népi« mitológia hangulati levében”.

A Szép Szó tudományos igényű tanulmányainak, lendületes esszéinek és közírói publicisztikáinak, sőt szépírói alkotásainak eszmei-politikai színképe a tágan értett baloldali-liberális szellemiség.

A szerzők és szerkesztők világnézeti és politikai értelemben sokfélék; voltak köztük liberálisok, marxisták, konzervatív és vallásos demokraták,

így egymás között is jócskán szikráztak fel viták, mindazonáltal volt közös nevezőjük. József Attila ezt közismert Szerkesztői üzenetében fogalmazta meg,^[3] Ignotus Pál pedig ekként: „A polgári szabadság, a jogegyenlőség és a demokratikus képviseleti rendszer számunkra nem a világ teteje, nem eszménykép és életcél, de igenis sine qua non-ja minden komoly szociális haladásnak ugyanúgy, mint az emberibb és műveltebb légkör megteremtésének.[4]

Ennek a demokratikus baloldaliságnak a komolyan vételét bizonyítja az önkényuralom és a perek sztálini Szovjetuniójáról megjelent több éles bírálat is, mindenekelőtt a társszerkesztővé „előlépett” Fejtő Ferenc esszéje André Gide Oroszország-könyvéről.[5] Mindez ugyanakkor sohasem vezetett oda, hogy a folyóirat szerzői egyenlőségjelet tettek volna „kommunizmus” és „fasizmus” közé. Mindketten a szocializmus értékelvei, normái felől bírálták a Szovjetuniót. Egyértelmű volt számukra, hogy ott és akkor a fasizmus, illetve a nácizmus – és ennek az ideológiának a közvetlen realizálása – a fő veszély, megérezték a háború félelmetes közeledtét. Ugyanakkor rombolta a szemükben a szocializmus, a kommunizmus – mint emancipációs társadalmi remény és formáció – majdani megvalósulásának esélyét mindaz, ami a nevében, de értékelveit megerőszakolva, vele ellentétesen történt.

Nem igazak azok a napjainkban is élő vádak, hogy a Szép Szó és gárdája közömbös lett volna a földkérdés, a nemzeti identitás, a parasztság sorsa vagy a határon túli kisebbségi magyarság helyzete iránt. A pontatlanul elkeresztelt „népi−urbánus” vitában a folyóirat kétségtelenül az utóbbi, de nem valamiféle „antinépi” álláspontot képviselt; méltatta a népi írók bátor szociográfiáit és az 1937-es Márciusi Frontot is. Hadd utaljak – sok egyéb írás mellett – Fejtő Ferenc A háború utáni magyar irodalom című esszéjére,[6] továbbá a folyóirat két pompás tematikus összeállítására, az 1936-os Mai magyarok régi magyarokról címűre,[7] amelyet József Attila A Dunánál című költeménye intonált és az 1937-es Mi a magyar most?-ra,[8] amelynek élén a Hazám szonettciklus állt. Természetesen a rágalmakkal, a „nemzetietlenné” bélyegzéssel szemben védekezve is indokolatlan lenne kanonizálni a Szép Szó hasábjain publikált minden álláspontot. Termékeny vitákat indukált a lap folyamatos, meg-megújuló, napjainkban is eleven recepciója. Az a szerintem oktalan vélekedés sem igaz, hogy a Szép Szó szépirodalmi termése elhanyagolható jelentőségű lenne. József Attilán kívül is érett szerzőket szólaltatott meg, és ígéretes pályakezdők fölfedezésére vállalkozott: Benjámin László, Berda József, Déry Tibor, Hevesi András, Jékely Zoltán, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Örkény István, Radnóti Miklós, Remenyik Zsigmond, Somlyó Zoltán, Vas István, Veres Péter, Weöres Sándor, Zelk Zoltán és mások. Ezen az sem változat, ha az évek során némelyikkel, például Veres Péterrel, Radnóti Miklóssal összezördültek, illetve nem mindegyiküket közölték folyamatosan. A folyóirat esszéistái, tanulmányírói, gyakran polemikus vénájú szerzői közül pedig József Attilán, Fejtő Ferencen és Ignotus Pálon kívül feltétlenül említést érdemel az öreg Ignotus Hugó, Hatvany Bertalan, Hatvany Lajos, továbbá Bálint György, Bartók Béla, Sigmund Freud, Gáspár Zoltán, K. Havas Géza, Kállai Ernő, Thomas Mann, Karl Mannheim, Németh Andor és Zsolt Béla.

A Szép Szó évente tíz alkalommal jelent meg, mert csak így tudta kikerülni a Horthy-korszak sajtórendészeti korlátozásait. 1939-ben már ez sem volt elég a fennmaradásához: újra engedélyeztetni kellett volna, ami ott és akkor – számos politikai és cenzurális okból – reménytelennek bizonyult

a bátran baloldali humanista, vakmerően antirasszista és antifasiszta,

a népi írók egy része jobboldali fordulatával is élesen polemizáló, patrióta szellemiségű folyóirat számára. József Attila 1937-es december eleji halála, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc 1938-as kényszerű emigrációja után a szerkesztést átvállaló Gáspár Zoltán és a neki a legfőbb segítséget jelentő K. Havas Géza mindent megtettek a megmentéséért. A második világháború évei alatt pár antológia vitte tovább a Szép Szó szellemét. 1945 után Fejtő Ferenc, Ignotus Pál és Remenyik Zsigmond megpróbálták újjáéleszteni a folyóiratot, ám ez – elsődlegesen az akkori kommunista kultúrpolitikusok, a Rákosi-féle diktatúra felé menetelő antiliberális és szociáldemokrácia-ellenes ideológiai szűkkeblűség miatt – nem sikerült.

A baloldal és a „baloldal” recepciója maga is tanulságos történet.[9] 1986-ban, indulásának 50. évfordulóján lehetett végre méltóan és szakszerűen visszaemlékezni a Szép Szóra, elemezni és értékelni; gazdag fakszimile-antológia is megjelent belőle.[10] És mivel ez idő tájt megindult a szociáldemokrácia, a liberalizmus, illetve képviselőik, köztük Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, K. Havas Géza s mások rehabilitációja is, majd a rendszerváltással ledőltek a maradék tabuk, a folyóirat végre – persze viták kíséretében − elnyerte méltó helyét a progresszív magyar nemzeti diskurzusban. Sokat tettek ezért Szabolcsi Miklós, Lengyel András, Tverdota György, Murányi Gábor, Bozóki András, Kenedi János és mások.

1987-ben Fejtő így emlékezett vissza a lapra: a Szép Szó ő, azaz József Attila volt. „Neki készült, neki csináltuk, akik csináltuk, hogy egy goromba, intrikus, gazságokra készülődő világban legyen még egy apró hely, ahol a »fehérek közt egy európai« (mert nem minden fehér »európai« és fordítva) elmondhassa még szabadon, viszonylagos szabadsággal, ami mondanivalója volt hazáról, szerelemről, a világ szépségeiről s a közeli veszedelmekről. […] A Szép Szó ma […] is éppoly aktuális, mint amilyen korszerű költői inkarnációjának, Attilának a művészete, amely akkor európai színvonalú s a legszínvonalasabban antifasiszta művészet volt a magyar életben.”[11] Az talán túlzás, hogy a folyóiratot József Attilának szerkesztették volna, de centrális szerepe és költői rangjának végre hiteles felmutatása komoly érdeme a lírikus barátainak. Az idős Fejtő Ferenc a 2005-ös József Attila-centenárium körüli bátor – Orbán Viktorral és a „keresztény-nemzeti” jobboldal publicistáival vívott − szellemi csatáinak is ez volt a tétje.[12] 2025 őszén pedig a József Attila Társaság (JAT), a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyartanárok Egyesület kétnapos konferenciában foglalkozott a folyóirattal és a körülötte folyó vitákkal; ennek programja hozzáférhető a JAT honlapján, s remélhetőleg az anyaga nyomtatásban olvasható lesz.

Talán nem köztudott, hogy a folyóirat névadója maga József Attila volt egy 1935 végi szerkesztőségi értekezlet során. Keresztelőjének indoklását az 1936-os Szerkesztői üzenetben így fejtette ki: „A diktatúrák légkörében divat »szép szónak« becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. »Szép szó« magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is.

Célunk az a társadalmi és állami életforma, amelyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek közös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül.

Fellépésünkkel, írásainkkal gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot”.[13]

 

[1] Ignotus Pál: Vissza az értelemhez. Szép Szó, 1. (1936. március) 3–6.

[2] Ignotus Pál: A Szép Szó programja. Szép Szó, 16. (1937. július–augusztus) 65–67.

[3] József Attila: Szerkesztői üzenet. Szép Szó, 2. (1936. április) 97–99.

[4] Ignotus Pál: A Szép Szó programja. Szép Szó, 16. (1937. július−augusztus) 65–67.

[5] Fejtő Ferenc: „Ami fontosabb Oroszországnál is”. André Gide: Retour de L’U.R.S.S.”. Szép Szó, 10. (1936. december) 193–209.

[6] Fejtő Ferenc: A háború utáni magyar irodalom. Irodalomszociológiai vázlat. Szép Szó, 19. (1937. november) 289­–299.

[7] Szép Szó, 4–5. (1936. június).

[8] Szép Szó, 14–15. (1937. június).

[9] Agárdi Péter: A baloldal hagyománytudata és önismerete. Metszetek a Szép Szó baloldali recepciójából. Múltunk, 2012/3. 4–27.

[10] A Szép Szó 1936–1939. Vál. és szerk.: Bozóki András, utószót írta: Agárdi Péter. Kossuth–Magvető, Budapest, 1987.

[11] Fejtő Ferenc: Néhány szó. In: Hegyi Béla–Tarján Magda (szerk.): József Attila és a Szép Szó. Lapkiadó Vállalat, Budapest, 1987. 17–18. [Kiemelés az eredetiben.]

[12] Lásd Agárdi Péter: Fejtő Ferenc és a József Attila-centenárium. In: Uő: Fejtő Ferenc testamentuma. Kossuth, Budapest, 2009. 51–95.

[13] József Attila: Szerkesztői üzenet. Szép Szó, 2. (1936. április) 97–99.