Az elmúlt időszakban két jelenségre figyeltem föl a különféle baloldali mozgalmak és fiatal radikális értelmiségi csoportok kapcsán. Egyrészt feltűnt, hogy amikor bekerülnek a mozgalmi közegbe, szinte a nulláról kell elsajátítaniuk százötven év elméleti és politikai örökségét, ami általában reménytelen vállalásnak bizonyul. Másrészt úgy látom, hogy nagyon sokan a jelenlegi kereteket és gondolkodási sémákat azonosítják „a baloldallal” – mit sem sejtve arról, hogy amivel most találkoznak, az leginkább egy történelmi összeomlási folyamat végső stádiuma csupán.

Amikor nekiálltam ennek a könyvnek – ami végül A radikális paradoxon címet kapta –, szerettem volna ezekre a kihívásokra reagálni. Egyrészt úgy megírni a baloldal történetét, hogy ne vesszek bele a régmúlt, ma már sok tekintetben érdektelen fejleményeinek boncolgatásába és olvasmányos, közérthető módon mutassam be a mögöttünk hagyott néhány évtized döntő fordulatait. Mi bizonyult Marx legfontosabb örökségének? Mit akartak a szociáldemokraták és mit a bolsevikok? Mi volt később az új baloldal és mit jelentettek a „lázadás évtizedei”? Mi történt 1989 után idehaza? Milyen volt a 2000-es évek baloldala? Baloldali volt-e Gyurcsány Ferenc? Miben hozott újat az alterglobalizációs mozgalom, az occupy és a baloldali populizmus? És miben teremtett új helyzetet a COVID-járvány a baloldalon?

Úgy gondolom, a könyv nélkülözhetetlen azok számára, akik szeretnék tudni a válaszokat ezekre a kérdésekre.

A kötet azonban nem a baloldal mozgalomtörténetének elbeszélése. Ehelyett alapvetően arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen is volt ez a történet, honnan indultunk és hová érkeztünk?

„A baloldal története paradoxonok története”

– ebből az egyedi nézőpontból biztosan nem vizsgálta még senki ezt a kérdést. A baloldal a kapitalizmus változásainak köszönhetően rövid úton paradox helyzetben találta magát. Ezért újra kellett mindent gondolnia és építenie – de csak, hogy újabb paradox helyzetbe kerüljön. És ez így folytatódott újra meg újra, egészen napjainkig.

A következőkben néhány szemelvény olvasható a könyvből, az egyik ilyen újraformálási kísérletről szóló fejezetből. A „2000-es évek baloldaláról” van szó, amelyet sokat emlegettek idehaza is az elmúlt években. Mivel ezt a kísérletet számtalan félreértés övezi, a könyv talán segítségre lehet ezek tisztázásában is.

 

SZEMELVÉNYEK

 

A mikropolitikai radikalizmus kora: a 2000-es évek baloldala

 
A radikális behódolás – vagyis a győzedelmes globális kapitalizmus oldalára álló harmadikutas baloldal – metapolitikai megközelítése mellett egy másik útkeresési irány is feltűnt az ezredforduló tájékán. A baloldali politika újfajta megalapozásának másik kísérletét „a 2000-es évek baloldalának” szokták nevezni.[1]

Az ezredfordulós baloldal szintén a globalizáció és a globális képzelet kihívására adott válasz volt, ez azonban nem a teljes alkalmazkodás, hanem a gyökeres szakítás irányában kereste a kibontakozás útjait. Az 1999-es seattle-i események és az alterglobalizációs mozgalom színre lépése idején ez az új típusú baloldali metapolitika – bár voltak előzményei néhány évtizeddel korábban – szinte a semmiből robbant be a nyugati világ politikai színpadára. Gyökerét nemcsak 1968 örökségében, az anarchizmus marginális túlélő csoportjaiban, vagy az új társadalmi mozgalmak nyolcvanas évekbeli felfutásában kell keresni, hanem egy sokak számára meghatározó új érzületben is – amely már ízig-vérig az ezredvég terméke volt. Eszerint túl vagyunk a hagyományos baloldal korszakán, nincs visszatérés a régi idők kommunista és szociáldemokrata mozgalmaihoz. Viszont nagyon is világos, hogy az 1989 után kiépült világrend elfogadhatatlan társadalmi problémákat és globális egyenlőtlenségeket szül, valamint olyan kihívások elé állítja az emberiséget, amelyeket képtelen megoldani vagy kezelni.

A 2000-es évek baloldala egy olyan korszak terméke volt, amelyben még az optimizmus diktatúrájának ellenfelei is feltétlenül optimisták voltak.

Úgy gondolták, hogy a szabadság új pillanatában bármit megtehetünk, a bipoláris világrend felbomlása egy esetleges és fluid szituációt hozott létre, tehát most dől el, hogy milyen lesz a következő évszázad világa, most kell meghatározni, hogy melyik irányba induljon tovább az emberiség. Úgy gondolták, hogy az 1989 utáni világ nagyon rossz irányba tart – de még időben vagyunk, és létre lehet hozni helyette valami egészen mást. Sok szempontból „a 24. órában járunk” – ahogy ekkoriban mondták.

Volt azonban még egy kérdés, amelyben ekkor mindenki egyetértett a különböző új rendszerkritikai szubkultúrákban. Ez a téma meghatározta az ezredfordulós baloldal politikával kapcsolatos alapállását – és így a kidolgozott új metapolitikai koncepció természetét is. Egyre többen vélték úgy, hogy gyökeresen meg kell változtatni a világot, de ennek során nem szabad elkövetni a baloldal korábbi hibáit és bűneit. A millenniumi generáció úgy vélte, hogy mind a forradalmi, mind a reformista út azért mondott csődöt az elmúlt évtizedekben, mert a modern baloldal alapvetően téves módon állt neki a nagy átalakítás feladatának. A kérdés azonban az volt, hogy mi volt az a tévedés, amelyre viszszavezethetők ezek a „hibák és bűnök”? Tulajdonképpen az erre adott válasz adja meg a 2000 utáni baloldal elsődleges politikai viszonyait, határozza meg az általa választott eszközöket és irányokat. Általános meggyőződéssé vált, hogy a radikális reform és a forradalom perspektíváját nem kell feladni (mint a harmadik út tette), hanem új alapokra kell helyezni.

„Reform és forradalom – de máshogy” – így foglalható össze tömören az új megközelítés.

Ez a megújítási folyamat egyben azt is ígérte, hogy eltűnik az a markáns szakadék, amely korábban a szociáldemokrata és a kommunista irányzatok között fennállt. A gyökeres változtatás két útja inkább tetszik majd a változtatás folyamata két egyenrangú komponensének a globális kapitalizmus elleni harc időszakában.

*

 
A 2000-es évek baloldala a nagypolitikát hibáztatta a modern baloldal bűneiért, és az ellenállás kérdésében fedezte fel azt a kiindulópontot, amely alapján a gyökeres változtatás újraépíthető az osztályharc metapolitikájának kudarca után. A Rezisztencia egyesítette magában a Reform (a jelen világ problémáinak kezelése) és a Revolúció (egy egészen más világ építése) törekvéseit.

Amennyiben azonban egyetlen kifejezéssel kéne jellemezni a 2000-es évek baloldalát, akkor az kétségtelenül az ún. prefiguratív politika volna.

A prefiguratív politika lényege, hogy a mozgalmat nem a világ megváltoztatásának eszközeként fogják fel, hanem sokkalta inkább a világ megváltoztatásának kísérleti terepét látják benne.

A régi baloldal úgy gondolta, hogy a gyökeres átalakulás egy olyan jövőbeli állapot, amelyre készülni kell, létre kell hozni a megfelelő erőt és eszközrendszert, hogy a megfelelő pillanatban bevethessék – vagy az átalakulás kulcsa éppenséggel a helyzet folyamatos javítása, az újabb és újabb eredmények elérése által érhető el. A 2000-es évek baloldala a kérdést másként látta: először létre kell hozni az új világot, amelynek mentesnek kell lennie a jelenlegi problémáitól is, hogy azután a kikísérletezett új érintkezési formák, attitűdök, gyakorlati megoldások és politikai eszközök lehessenek a változást elhozó folyamat alapjai. A mozgalom a forradalom terepe, egyszersmind a radikális reform eszköze – hiszen az új és saját viszonyok létrehozása egyfajta pilot projectként a régi világ problémáitól való megszabadulás „jó gyakorlatait” is kínálja. „Ebben a koncepcióban a »prefiguratív elem« a központi tényező: amit most teszel, az előre jelzi, vagy felvillantja azt a világot, amelyben holnap élni akarsz és fogsz. Persze még az új koncepció lelkes védelmezői is felismerték, hogy ez a felfogás alapvető feszültséget teremtett a szervezeti formák és a politikai változás céljai között. Ez abból eredt, hogy antihierarchikus struktúrákkal kellett kísérletezniük, és ez felvetette a kérdést, hogy elég hatékony-e a mozgalom a konkrét követelések és célok elérése tekintetében – amelyek életre hívták, vagy amelyeket kitermelt magából. A prefiguratív politika támogatói is elismerték, hogy ez némileg jogos bírálat, de az eszközök éppoly fontosak, mint a célok.”[2]

A prefiguratív politika világát talán úgy érthetjük meg, ha az utópikus végcél áthelyezéseként fogjuk fel. Az utópia a jövő nagy terve helyett a jelen kis projektjeinek sokasága: az ellenállás megszüli az utópia helyét itt és most – anélkül, hogy szüksége volna a nagypolitikára és eszköztárára.

 
Alterglobalizáció: színre lép az új típusú metapolitika

 
Képzeljünk el egy hatalmas tüntetést, amelyre akárki elmehet – mert a Föld minden pontján zajlik párhuzamosan. Egy felfoghatatlanul nagy politikai megmozdulást, amely megmutatja, hogy a világ erősei és hatalmasai a teljes emberiséggel állnak szemben. Képzeljük el, hogy a globalizáció kárvallottjai és milliók, akik egy jobb világ eljövetelében reménykednek, egyszerre emelik fel a szavukat az ellen a világrend ellen, amelyet nem ők hoztak létre, és amely folyamatosan az ő nevükben követi el a gaztetteit. Ahol mindenki ott van – kivéve a politikai elitek, a multinacionális cégek, a spekulatív tőkések vagy a főáramú média globális hálózatainak tagjai. Képzeljük el, hogy velük szemben és az ő hátuk mögött megszületik egy globális mozgalmi hálózat, amely képes egyszerre cselekedni és gondolkodni a világ minden pontján. Teljesen irreálisnak és lehetetlennek tűnik. Pedig megtörtént 2003. február 15-én.

Ezt a napot sokan az úgynevezett alterglobalizációs mozgalmak csúcspontjának tekintik.

A világ 800 városában, valamennyi jelentős településén és szinte minden helyszínen egyszerre tüntetett (a különböző hivatalos becslések szerint) 18-20 millió ember

az iraki háború és az Egyesült Államok vezette „neoliberális világrend” ellen. Az Antarktiszon és a Szaharában, a Time Square-en és a Vörös téren, Iránban és Izraelben egyaránt az alterglob jelképévé vált „békejel” alatt vonultak az emberek (amit idehaza nemzetközi innovációként fáklyás emberek százai formáltak meg a Hősök terén).

*

 
Az a típusú metapolitika, amely a globális hálózatok és a velük szemben ellenállók hálózatainak harcaként írja le a politikát, a 2010-es évek végéig meghatározó maradt a baloldalon. Stratégiáját talán jól illusztrálja egy ábra, amely annak idején számtalan helyen megjelent – matricákon, kiadványokon és az online térben egyaránt. Az ábra egy hal kontúrjait adta ki, csakhogy a hal testét egy csomó kisebb hal alkotta. „A nagy hal ugyan megeszi a kishalat, de sok kis hal egy nagy halként felveheti vele a harcot” – üzente az ábra.

A Negri és Hardt-féle alterglob hálózatos metapolitikai koncepciót sokan próbálták konkrét stratégiává formálni, közülük talán Jeremy Brecher, Tim Costello és Brendan Smith Lilliput-stratégiája volt a leginkább közérthető. A kifejezés Jonathan Swift híres regényére, a Gulliver utazásaira utal, ahol a Lilliputiak egy apró, de hatékony társadalmat alkotnak, amelyet Gulliver, a hatalmas emberszörny nem tud könnyedén legyőzni. Mikor hajótörése után Gulliver felébred, mozdulatlanul fekszik, mert a kisemberek a teste minden porcikáját lekötözték. Nem tudták egyetlen nagy akció során hatástalanítani, így számtalan kis akcióval győzték le az óriást.

A Lilliput-stratégia tehát arra épít, hogy a kisebb, de jól koordinált és decentralizált csoportok vagy mozgalmak képesek lehetnek felvenni a harcot egy nagyobb, erősebb hatalommal

– annyi ponton támadni és nyomás alá helyezni azt, hogy végül összeroppanjon, vagy változtatni kényszerüljön cselekedetein. Ez a stratégia a hálózatos gondolkodásra, az együttműködésre és az erőforrások megosztására épít, olyan forradalmi folyamatra, ahol a helyi kezdeményezések és a kis közösségek összekapcsolódása hozza létre a nagyobb politikai vagy gazdasági szereplőktől független alternatívákat.

A stratégia lényege tehát, hogy nem egy frontális támadást hajt végre a hatalom ellen, hanem apró, kreatív, sokszínű, meglepetésszerű akciók révén próbálja megkérdőjelezni vagy átformálni a nagy rendszereket.[3] Gondoljunk az olyan innovációkra, mint a flashmob, a polgári engedetlenség, a leláncolás, a fesztivál jellegű demonstráció, a médiahack, a túlterheléses szervertámadás, az elektromos levélcunami, a Critical Mass, a hídfoglalás, a politikai performance, a politikai-gazdasági bojkott, az egyes kiemelt szereplők nyomás alá helyezése, a nők által végrehajtott provokáció, a graffiti és street art vagy a koordinált párhuzamos tüntetések.

 

[1] Friedman, Thomas: The Lexus and the Olive Tree: Understanding Globalization. New York, Anchor Books 1999.

[2] Bevins, Vincent: If We Burn: The Mass Protest Decade and the Missing Revolution. New York, Public Affairs, 2023. 23.

[3] Brecher, Jeremy – Costello, Tim – Smith, Brendan: Globalization from Below. The Power of Solidarity. Cambridge, Mass. South End Press, 2000.