Fajsúlyos témáról könnyű olvasmányt adott kezünkbe a Napvilág Kiadó, amikor megjelentette Csunderlik Péter kötetét az Amerikai Egyesült Államok 20. századi történetéről. A szerző az egyetemisták és a laikus közönség számára is érthetően mondja el, honnan hová jutott el az USA mint globális szereplő, kik, mit és hogyan tettek hozzá ehhez a történethez az elmúlt 130 év során. A könyv számos fejezete személyekre fókuszál, miközben az olvasó számára feltárul a 20. századi amerikai kapitalizmus mint gazdasági rend, világhatalmi struktúra és kulturális jelenség. Mindez különösen érdekes lehet napjainkban, amikor az amerikai választások kimenetelén oly sok minden múlik Európa számára is. Andor László írása.

 

Csunderlik Amerikája

Merész címválasztással indít Csunderlik Péter: Szabadság és erőszak. Az alcím és a könyvborító grafikája elárulja: az Amerikai Egyesült Államok 20. századi történetéről szól a könyv, amely jelentős mértékben a szerzőnek korábban, a BBC History hasábjain közölt cikkeiből, tanulmányaiból állt össze. 

Az Egyesült Államok tanulmányozása a szerzőnek eredetileg csak a hobbija volt. Fő kutatási területe a 20. század elejének magyar progressziója, különösképpen a Galilei Kör és a Magyar Tanácsköztársaság, amely témákról publikál is. Csunderlik neve nemcsak a hazai történészkörökben ismert, hanem a Népszava olvasói és a Tilos Rádió hallgatói számára is. Rendszeres szereplője nyilvános megemlékezéseknek, legyen szó Károlyi Mihályról, Polányi Károlyról vagy Kéthly Annáról, hogy csak a recenzens saját élményeiből említsünk néhányat. 

Amint az a köszönetnyilvánító fejezetből kiderül a kötet végén, a szerzőnek lehetősége volt hosszabb időt tölteni az Egyesült Államokban, ezután kezdett egyetemi előadásokat is tartani az USA történelméről. Utólag látható, hogy cikksorozatát és rádióműsorát az elmúlt évek során tudatosan építette fel, és majdhogynem magától állt össze az anyag, amelyet gondos szerkesztés után a nyomdába küldött. A könyv, amely a Napvilág kiadó jóvoltából kerül most az olvasók elé, egy gyűjtemény, amelyben helyet kapott 

13 elnökportré, egy szakasznyi történészportré és néhány filmkritika is, amellett, hogy a szerző végigvezet bennünket a 20. századi amerikai történelem fontos fejleményein.

A sportolókról sem feledkezik meg, őket Muhammad Ali és Bobby Fischer képviseli. 

A kötetbe válogatott írások döntő többségének formai, stiláris és terjedelmi jellemzőit a BBC History determinálta, kényszerítve a szerzőt arra, hogy egyszerre legyen szakszerű és olvasmányos. Az eredmény „fogyasztható” az egyszerű érdeklődő számára is, aki valószínűleg azzal az érzéssel zárja az egyes fejezeteket, hogy szeretne még „fogyasztani” hasonló írásokat ettől a szerzőtől. A filmbarátok külön apró ajándékokat kapnak Csunderliktől, aki filmes hivatkozásokkal, analógiákkal tarkítja szövegét. A könyv szórakoztatva tanít; ez talán csak egy-két esetben kelt zavart vagy hiányérzetet (például amikor hosszú nyomozásba kezdünk a Kennedy-gyilkosság körül, de nem tudjuk meg, hogy ez a Kennedy mit is alkotott a dallasi puskalövést megelőző három év során). 

A könyv az Amerikai Egyesült Államokról szól, de európai szemmel, sőt magyar szemmel mutatja be ezt a világot.

Ennek illusztrálására említhető, hogy a bemutatott történészek között helyt kap Hanák Péter, akiről Csunderlik nemrég életrajzot írt. Hanák végképp nem volt amerikanista, de egy amerikai tapasztalatairól sok személyes hangú levele fennmaradt, így az ő megfigyelései is gazdagítják a magyar olvasó látókörét. Ugyan nem külön fejezetben, de sok magyar kommentátor bukkan fel a szövegben; megtudhatjuk, mit mondott egy adott amerikai eseményről, műről vagy személyről Jászi Oszkár, Kolozsvári Grandpierre Emil vagy épp Almási Miklós.

A kötetet lehet úgy is olvasni, mint Örkény István egyperceseit:

amikor éppen időnk van, pihenésképpen, tetszőleges sorrendben. Nem kell időrendben haladni, sőt, talán jobb is, ha az olvasó szemezget, lóugrásban halad az évtizedek sakktábláján, hol előre, hol hátra. Előre lehet szaladni a vietnámi háborúhoz, aztán vissza a húszas évek konzervatív világába, aztán a századvégi neoliberalizmus, aztán vissza a századelőhöz, hogy megnézzük, mindez honnan ered. 

Ezzel együtt is oda kell figyelnünk arra, hogy az 53 kis olvasmányt nem ömlesztve kapjuk, hanem korszakok szerint egységekbe rendezve. A korszakolás maga is fontos tevékenysége a történésznek: ezzel is jelzi, mi az, ami elválik vagy összetartozik, s hol vannak olyan szakaszhatárok, amikor nem egyszerűen egyik elnök váltotta a másikat, egyik kormány a másikat, egyik vagy másik háború elkezdődött vagy véget ért, hanem lezárult egy nagyobb egysége a történelemnek, és valami minőségileg más kezdődött el. 

 

Az amerikai imperializmus születése és a 20. századi amerikai történelem nagy fordulatai 

Az első ilyen kérdés értelemszerűen az, hogy a 20. század kezdete vajon valóban korszakhatár-e, vagy csak az évszámbeli két nulla általi elhatárolásra építő szakaszolásról van szó? A válasz meggyőző: tényleg nemcsak időszámítási, de politikatörténeti okból is valaminek a végét lehet megállapítani a 19. század lezárultával. Ahogy Eric J. Hobsbawm és a nemrég elhunyt Berend T. Iván nyomán 

Európában „rövid 20. századról” beszélünk, az Egyesült Államokban inkább egy hosszú 20. századnak van értelme, amely a spanyol–amerikai háborúval kezdődik. A végéről lehet egy ideig vitatkozni, aszerint, hogy a 9/11-es terrortámadás, vagy a 2008-as pénzügyi összeomlás jelentőségét akarjuk-e inkább kiemelni.

Konszenzusnak számít, hogy az 1898-cal indított huszadikszázad-történetben egy új típusú, a nyugat-európaitól eltérő, formális birodalomépítéssel szemben alternatívát kínáló amerikai imperializmus születéséről van szó. Csunderlik hangsúlyozza azt is, hogy a Fülöp-szigetek esetében az USA kísértésbe esett, de a valódi modell Kuba esetében állt elő: amerikai zászló nélküli, de amerikai gazdasági érdekeket kiszolgáló bábállam jött létre. Ez a modell pedig nem korlátozódott az 1823-ban meghirdetett Monroe-doktrína hatósugarára: az amerikai befolyásnak legfeljebb az intenzitása és az eszköztára mutatott változatosságot a glóbusz egyes térségein és az évszázad különböző időszakaiban. 

A Csunderlik-paradigma, amely a könyvből kiolvasható, arra a tételre épül, miszerint az USA nemcsak a 20. század elején működött a McKinley–Teddy Roosevelt-képlet alapján, hanem mindmáig így van ez. Ettől el lehet térni balra (mint Franklin D. Roosevelt vagy John. F. Kennedy), vagy jobbra (mint Richard Nixon és Ronald Reagan), de a középvonal nagyjából változatlan maradt. A DNS ugyanaz, és az amerikaiak önképe ezt tükrözi is. Baloldaliak is olvashatják a jobboldal sztártörténészét, Niall Fergusont, aki nem kertel az Egyesült Államok világhatalmi szerepével kapcsolatban. 

A multilateralizmus korszakában elhomályosult, hogy az Egyesült Államok informális birodalomként működik.

Mivel pedig a demokratizálódó Kelet-Európa az 1990-es években jó adag amerikai útmutatással szervezte meg gazdasági, társadalmi és politikai átalakulását, ezeket a kérdéseket a hazai amerikanisztika inkább hanyagolta az unilateralizmus időszakában is. Csunderlik nem csinál nagy ügyet abból, hogy nemcsak szóhasználatával, hanem az alkalmazott elemzési keretekkel is kilép a megszokott közegből. Mondani sem kell, milyen fontos lenne ennek mélyebb megalapozása, hogy az amerikai globális vezető szerep, birodalmi politika, illetőleg hegemonizmus kérdései ügyében a hazai szakirodalom egy valóban új fejezetet nyithasson. 

Ha már így körüljártuk azt a kérdést, hogy miért szakaszhatár a spanyol–amerikai háború (tehát a hosszú amerikai 20. század kezdete), nézzük meg, hogyan szakaszol az évszázadon belül a szerző. Egy konkrét, és további magyarázatot nem igénylő logika, hogy szakaszhatár az első világháború vége, a második világháború vége, és a hidegháború vége. További négy szakaszhatárt négy karakteres elnök – mégpedig Franklin D. Roosevelt (1932), John F. Kennedy (1960), Richard Nixon (1968) és Ronald Reagan (1980) – megválasztása jelöl ki. 

Ez a szakaszolás elárulja, hogy a szerző szerint a két világháború és a hidegháború mellett az évszázad meghatározó eseményei közé tartozik a New Deal (FDR gazdaságpolitikai fordulata), Kennedy kulturális fordulata és a polgárjogi reform (amelyet már az utód, Lyndon B. Johnson visz véghez), az 1968-as diáklázadás és a Nixon által vezérelt konzervatív fordulat (lásd „csendes többség”), és a reagani neokonzervatív fordulat, amely a gazdaságpolitikában a neoliberalizmus amerikai változatát iktatta a gyakorlatba. 

 

A mozaikkockákon felvillanó arcképek

Érdekes megnézni a tartalomjegyzékét abból a szempontból, hogy a szűken vett USA-témák és szereplők mellett még kik kaptak külön fejezetet vagy bővebb említést: ezek jellemzően európai személyiségek, Winston Churchill, Margaret Thatcher, Michel Foucault. Szerepelnek a könyvben Amerikába kivándorolt európaiak, mint például Charlie Chaplin vagy Theodor Adorno. 

Az Amerikába kivándorolt magyarok közül Harry Houdini és John Lukacs kapott kiemelt figyelmet 

(utóbbi a történészportrékat felsorakoztató részben). Ez az esetlegesség érzetét keltheti, ami miatt fontos, hogy már az elején világos legyen az olvasó számára, hogy ez egy színes válogatás, nem pedig egy rigorózus monográfia, amelynek a teljesség és az arányosság elvét kellene tiszteletben tartania. 

Mielőtt bosszankodnánk azon, hogy miért nincs a könyvben portré Johnny Weismullerről, Neumann Jánosról vagy Gábor Zsazsáról, arról érdemes inkább gondolkodni, hogy lehet-e az ilyen színes, érdekességeket felvillantó írásokon keresztül megismertetni, megszerettetni a történelmet – úgy is, mint tantárgyat, de úgy is, mint a világ megismerésének egyik hatékony útvonalát. Hiszen Csunderlik olvasása közben sokszor azt is érezhetjük, hogy egy beszélgetés részesei vagyunk, és percről percre tanulunk tőle valami újat. 

Egészen biztos, hogy az olvasók többsége sok új ténnyel, adattal fog találkozni a könyvben, de az is előfordulhat, hogy egy személy (Henry Ford? J. Jim Morrison? Condoleezza Rice?) vagy esemény minősítése okoz majd meglepetést vagy meghökkenést. Lesz, aki megütközik azon, 

hogyan bukkan fel időnként titokzatos mellékszereplőként a CIA (Központi Hírszerző Ügynökség).

Meglepetési potenciál tekintetében említendő Woodrow Wilson értékelése a róla szóló fejezetben, különös tekintettel az idealista béketeremtő kísérletre az első világháború után (Népszövetség stb.), amelyről viszonylag friss szakirodalomra támaszkodva esik szó. Professzorként és egyetemi rektorként Wilson nem szokványos előélettel került a Fehér Házba, de a reformok igénye miatt ő volt a megfelelő ember a megfelelő feladatra. Mivel azonban Közép- és Kelet-Európáról nagyon keveset tudott, úgy gyakorolt a régiónk sorsára nagyon nagy hatást, hogy a cseh és lengyel nacionalista vezetők tulajdonképpen megvezették, a britek és a franciák pedig kihasználták. És nyilván nem szerepel a korábbi USA-könyvekben az, hogy a 21. században a szegregáció támogatása miatt Wilsont az USA-n belül alaposan átértékelték. 

A szerző ötletei, nyelvi fordulatai áthallást engednek az általa vezetett rádióműsorral („Régen minden jobb volt”). A politikusportrék iróniával vannak fűszerezve, ami egy „hagyományos” történelemkönyvből vagy történettudományi munkából kiirtandó lenne. Például a Richard Nixonról szóló fejezet első oldala egészen vitriolosra sikerült, olyannyira, hogy utána már nehéz is helyreállítani a súlyosan eláztatott elnöki tekintélyt. 

A Nixon-fejezet jó példa arra, hogy olykor-olykor szembe jöhet velünk egy felszínes megfogalmazás (lásd az elnagyolt utalást az ún. Nixon-sokkra, amikor is 1971-ben az amerikai kormány felmondta a dollár aranyra válthatóságát), ami azért később, egy másik fejezetben alaposabban is kifejtésre kerül. Arra, hogy az egyes fejezetek önálló cikként egy hosszabb időszak alatt íródtak és lettek publikálva, emlékezteti az olvasót néhány ismétlés. Például az kétszer is kiderül, hogy egy Alger Hiss nevű figura szovjet ügynök volt, és ez alapján úgy tűnhet, hogy egy felettébb fontos történelmi szereplőről van szó. Feltűnhet az is, hogy előbb J. P. Morgan kapja meg „a pénz Napóleonja” megnevezést, majd pedig Henry Fordról tudjuk meg, hogy ő volt „az autóipar Napóleonja”. (Így válik Napóleon a 20. századi amerikai történelem szereplőjévé is.)

 

Az amerikai szuperhatalmiság hanyatlása

Mivel egy cikkgyűjteményt tartunk a kezünkben, a könyvben inkább búvópatakként jelennek meg a mélyebb, az amerikai kapitalizmus jellegére, az USA világtörténelmi jelentőségére, életciklusának alakulására rákérdező szakaszok. Például, valahol alkalmat találhatott volna a szerző arra, hogy megmagyarázza, a főcímben kiemelt két fogalom, a szabadság és az erőszak hogyan kerül kapcsolatba, miért tartozik össze, ha az Egyesült Államokról van szó. Lehet erre következtetni számos fejezetből, de egy összegzés ez ügyben a hiánylistán marad. 

A ’90-es években hozzá kellett szokni, hogy az USA-ról mint demokratikus mintaállamról kell szólni. Ma már ez kevésbé jellemző, de miért „szabadság és erőszak”?

Szerencsénkre a könyv egy magvas témával zárul, ami alkalmat ad a szerzőnek, hogy az anzix-jellegtől elszakadva summázza mondanivalóját. Igaz, ami itt a könyv lezárása, az valójában egy vitaindító írás. 

A történészportrékból álló fejezet végén kerül terítékre Paul Kennedy, akinek A nagyhatalmak tündöklése és bukása című könyve az 1980-as évek végének bestsellere volt, mindaddig, amíg nem jött Francis Fukuyama „a történelem végével”, és meg nem jelent Samuel Huntingtontól A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Kennedy azért volt nagy hatással a kor gondolkodására, és volt elsőszámú beszédtéma évekig, mert a hidegháború legvégén, amikor az amerikai modell – gazdasági és ideológiai értelemben – győzedelmeskedni látszott, jött elő azzal az állítással, hogy 

az USA a túlterjeszkedés állapotában van, és a feljövőben levő országok (legfőképpen Japán) le fogják hagyni a globális versenyben.

Abból, hogy Japán éppen a Kennedy-könyv megjelenésének időszakában stagnálni kezdett, és azóta pedig sok minden elmondható róla, csak az nem, hogy lehagyná az USA-t, a szerző oda konkludál, hogy Kennedy alapvetően tévedett, mert az USA azóta is tartja pozícióit, lehet tovább menni, nincs itt semmi látnivaló. Ez azért nem ilyen egyszerű, mert ha a kérdést nemcsak a felszínen nézzük meg, hanem a mélyebb rétegekben is, akkor meg kell vizsgálni, hogy az USA a relatív hanyatlása ellenére milyen eszközökkel tudja fenntartani vezető szerepét, évtizedről évtizedre, és mindennek következtében hogyan változik magatartása és belső szerkezete. Konkrétan arról van szó, hogy az utóbbi évek sokkszerű fejleményei nem érthetők meg, ha hátat fordítunk a Paul Kennedy-féle keretezésnek. 

Bár a hanyatlásnak nincs mértékegysége, de vannak jelzőszámai, amelyekből a kép kirakható. Részesedés a világ egészének termeléséből, kereskedelméből, devizatartalékaiból – alapvető indikátoroknak számítanak. Az 1980-as évektől fogva pedig alapvető kérdés az USA esetében a makacs ikerdeficit (az államháztartás és a külkereskedelem tartósan negatív egyenlege) és a szakadatlanul növekvő államadósság.

Nem látszik, hogy deficitjein az USA könnyen úrrá tudna lenni, és a helyzetet az elmúlt évtizedek sokkjai folyamatosan súlyosbították. A legnagyobb sokk, a 9/11-es terrortámadás (2001) az amerikai gazdaság számára a példátlan kihívást jelentett, amelyre a Fed (az USA központi bankja) monetáris lazítással válaszolt. A gazdaságélénkítés együtt járt a külkereskedelmi mérleg jelentős romlásával. 

Mindez – főként az ingatlanszektor felelőtlen finanszírozása, vagyis a „subprime” buborék kialakulása miatt – az 1930-as évek óta nem látott pénzügyi válságot generált 2008–2009-ben.

A pénzügyi válság lökést adott világ kereskedelmi kapcsolatainak átalakulásához is. Az Obama-korszakban az áruk mérlegén „befagyott” egy 700-800 milliárd dollár körül hullámzó deficit, amit a szolgáltatások mérlegén egy nagyjából 200-300 milliárd dolláros többlet tudott valamelyest enyhíteni. A kettő között állandósult a folyó fizetési mérleg mintegy 500 milliárd dollár körüli tartós hiányával. Joe Biden gazdaságpolitikája ezt egy beruházásorientált programmal próbálta orvosolni, amelyet kissé talányosan inflációcsökkentő törvénynek neveztek el (Inflation Reduction Act). 

 

A trumpi fordulat

Donald Trump, aki Biden előtt és után állt az USA élén, elutasította a keynes-i ihletésű beruházáspolitikát, ehelyett vámháborút indított. Előbb csak óvatosan, jelzésértékkel, 2024-es visszatérés után viszont egészen durván. Ennek mind a célszerűsége, mind a jogszerűsége kétségbe vonható volt. A második Trump-garnitúra számára azonban a tét nem egyszerűen az export- és importtermékek áramlása meg a cserearányok alakulása lett: ők a kereskedelmet már a globális hatalmi játszmák szélesebb kontextusában értelmezték. 

Amerikai nézőpontból Kína és Németország olyan merkantilista (tartós külkereskedelmi többletet fenntartó) gazdaságpolitikát folytatott, amelynek köszönhetően a tartalékaik halmozódtak, a pénzügyi erejük nőtt, gazdasági előnyeik kumulálódtak, és mindez a nemzetközi erőviszonyok eltolódását eredményezte. 

Trump és Biden számára egyaránt a globális egyensúlytalanság lett a külpolitika központi kérdése, csak az eszközöket másképp válogatták meg, és a stílusuk is jócskán különbözött.

Trump emberei a visszatérés után nem is az USA aggregált deficitjének kezelésén gondolkodtak, hanem a bilaterális egyenlegeket nézték meg, és ezek alapján fogalmazták meg követeléseiket az egyes országokkal szemben. Hasonló helyzet állt elő, mint az 1985-ös Plaza Accord idején, akkor azonban az amerikaiak devizaárfolyam-kiigazítást (fölértékelést) vártak el a többlettel rendelkező országoktól (Japán és Németország), ezúttal viszont annak érdekében gyakoroltak nyomást, hogy a szufficites szereplők vegyenek amerikai termékeket, legyen az fegyver vagy energiahordozó (olaj, LNG). Trumptól nem idegen, hogy gazdaságon kívüli kényszerítő eszközöket vessen be (például az ún. kritikus nyersanyagokhoz való hozzáférés érdekében), és ez különösen hatékonynak bizonyult a biztonságpolitikai csapdában vergődő EU-val szemben. 

Trump gazdaságpolitikája azonban mindennek mondható, csak sikeresnek nem. A 2026-os év őszére a tőkepiacok idegessé váltak, amit súlyosbított az Irán ellen indított háború, illetőleg annak elhúzódása. A hozamok növekedése a befektetők aggályait tükrözték, hiszen ők hozzá voltak már szokva a folyton-folyvást növekvő államadóssághoz, de azért 40 ezer milliárd mégis csak 40 ezer milliárd, mégpedig úgy, hogy a szövetségi költségvetés hiánya 2 ezer milliárd dollárnál tart. Az USA államadósságát egyre többen ítélik fenntarthatatlannak. 

9/11 után az USA számára a nemzetbiztonság lett a prioritás mindenek fölött, feltételezve, hogy az erőpolitikát végtelen finanszírozási képességgel tudják támogatni.

Negyedszázad múltán a katonai dominancia és a pénzügyi fenntarthatóság korlátai egyre jobban látszanak. 

Nehéz, és nem is nagyon kívánkozik az USA-nak áttérnie a multipolaritásra, ami azonban nem teljesen új kérdés. Hasonlóval került szembe a II. világháború után is, amikor a Szovjetuniót fasizmus ellen harcoló partnerből viszonylag gyorsan hidegháborús ellenféllé minősítette. Napjainkban azt kellene feldolgozni, hogy Kína gazdasági ereje, sőt talán politikai befolyása is közelíti az Egyesült Államokét, és a Csunderlik által is említett Thuküdidész-csapda elkerülése a nemzetközi diplomácia egyik fő feladatának tekinthető. 

 

A recenzens hiánylistája, avagy egy következő kötet lehetséges szereplői

Mivel a könyvnek deklarált vállalása, hogy a külpolitikával behatóbban – és szakszerűbben – foglalkozzon, külön említeni kell a volt külügyminiszterekről (Kissinger, Albright, Rice) szóló, igényesen kidolgozott fejezeteket. Ezek sokat segítenek a legutóbbi fél évszázad amerikai (és globális) politikájának feltérképezésében, viszont érdemes lett volna beválogatni egy-két korszakos figurát a külügyérek sorába korábbról is (pl. William Jennings Bryan, George C. Marshall). Hadügyminiszterről külön portré nincs, pedig érdekes lenne egy Robert McNamara vagy Dick Cheney (utóbbi később alelnökként talán az elnökénél is nagyobb hatással volt a történelem alakulására, és a róla készült film is csemege lehetne a szerzőnek és az olvasónak egyaránt). 

Ha már a recenzens szubjektív hiánylistája szóba került, akkor megemlítendő, hogy a kétciklusos elnökök közül nem kapott fejezetet sem Dwight Eisenhower, sem pedig George W. Bush. Az utóbbi azért is fontos lenne, mert 

az 1990-es évek elejétől az USA és a Közel-Kelet viszonya minden korábbinál fontosabb kérdéssé vált, az intervenciók óriási tárházát bemutatva, egészen a jelen időszakig (és tovább).

Az ilyen sopánkodásnak persze nincs különösebb értelme, mert az anyag így is olyan bőséges, hogy a szerzőnek talán még szelektálnia is kellett. A könyvet az élet is szerkesztette (ha nem is írta). Ilyen szemmel is olvasható tehát; ki-ki összeállíthat egy listát azokról a személyekről, eseményekről, ügyekről, amelyekről még szeretnénk olvasni Csunderlik Péter tollából. Ő pedig remélhetőleg már gondolkodik is a folytatáson.