Szokatlan, hogy egy magyar történész magyar témájú monográfiáját angolból^[1] kell magyarra fordítani, hogy (hála a Napvilág Kiadónak és Konok Péter fordítónak)  idehaza is megjelenhessen. Igaz, hogy Bodó Béla esetében egy idegenbe szakadt hazánkfiáról van szó, aki Kanadában és Németországban tanít, és akinek könyve 2021-ben elnyerte a Hungarian Studies Association nagydíját.

Azért is érdekes ez a mű, mert emlékezetpolitikai szerepet is betölt, szembehelyezkedik a mai kormányzat és ricsajos jobboldali ellenzéke nézeteivel. Pontosabban azzal a múltlátással, amely a vörösterrorral szemben töröltetni kívánja a fehérterrort, és amelynek szimbolikus megtestesülése a Vértanúk terén (volt Ságvári Endre téren) felállított és feliratozott emlékmű. Egy olyan emlékmű, amely kiáltóan mutatja a mai kurzus hazug felfogását a XX. század első feléről.

A könyv a mai idegengyűlölő világunkban szembesít azzal, hogy száz évvel korábban milyen világ volt szép hazánkban, hogy a szélsőjobboldali érzület fennmaradása, sőt táplálása hova vezetett egy későbbi időpontban ebben az országban. Hogy a jobboldal mai önkritikára képtelen, a valóságtól tudomást nem vevő örökségkonstruálása milyen ordas eszméknek ágyaz meg nap mint nap. Ajánlom mindenkinek, akik a XX. századi háborúk rettenetes természetét, és a háborúk legalább annyira szörnyű utóéletét valamelyest meg akarják érteni, és mindazoknak a közjogi és más méltóságoknak, akik a Vértanúk terére szervezett hivatalos állami ünnepségen 2019. október 31-én részt vettek.

Félreértés ne essék, a szerző nem egyszerűen krónikaszerű leírást ad az eseményekről. hanem külön foglalkozik egyrészt az erőszak szociálpszichológiai vonatkozásaival, másrészt nemzetközi párhuzamokat vázol fel. Részletes képet kapunk a különítmények szociológiai összetételéről is. Ha szakfolyóirat számára készülne a recenzió, bizonnyal értékelném az erőszakkutatásban végzett munkát, a terror megvalósítóinak lélektani motivációjára vonatkozó elemzéseket, az antiszemitizmus, a xenofóbia az antikommunizmus összekapcsolódása mintázatainak sokoldalú bemutatását. Ezúttal azonban nem a történész elemzéseinek mélysége, hanem sokoldalúsága az érdekes.

Egy történet

Esetleírásokban gazdag a könyv. Mindjárt egy fonyódi történettel indul, ahol egy jómódú diplomás hivatalnokot, egy jószágigazgatót és még egy embert fogtak el a Prónay-különítmény tisztjei, majd a szóbeszédre alapozva falugyűlésen lázító beszédben alaptalanul megvádolták őket, ahol a szerencsétlenek jelen sem voltak, végül három parasztot arra kényszerítettek, hogy nyilvánosan megverjék és akasszák fel mind a három zsidó származású embert.

A történet külön érdekessége az, hogy a törvénytelenséget maga Horthy is megtiltotta, az antant nyomására utólag pedig vizsgálatot rendelt el, ennek ellenére sem a hóhéroknak, sem a különítményeseknek nem esett bántódása. A kormányzó természetesen tagadta a fehérterror tényét, állítása szerinta néhány atrocitást olyan dühös parasztok követték el, akik revansot vettek a vörösterrorban velük szemben elkövetett cselekményekért. A kormánypárti sajtó megállás nélkül bizonygatta, hogy Horthynak semmi köze sem volt a „néhány atrocitáshoz”, miközben a vörösterror mértékét a tatárjárás, a török megszállás pusztításához mérték.

1921. november 3-án aztán Horthy amnesztiát hirdetett minden különítményesnek és bűntársaiknak, akik az előző években úgymond „hazafias felbuzdulásaikban” bűncselekményeket követtek el. A helyiek mind a mai napig semmivel sem emlékeznek meg az aljas bűntényről.

A fehér- és a vörösterror áldozatai számának megbecsülése körüli több mint száz éve folyik áldatlan vita. Legutóbb Pritz Pál összegezte ennek állását a 100 év. A trianoni Magyarország története című könyvében. Szerinte amíg a vörösterror áldozatainak száma a 400 főt közelítette, addig a fehérterroré mintegy 1200 embert pusztított el. Bodó Béla becslése a következő: a Tanácsköztársaság négy hónapja alatt az áldozatok számát 350-1000 fő volt, míg az utána következő terror, ami 1919 augusztusától 1920 márciusáig tartott, 1500-3000 áldozatot produkált. Ráadásul az öldöklés és az üldözés egészen 1924 elejéig húzódott. A mérvadó történészek valamennyien a fehérterror kiterjedtségét ítélik nagyobbnak.

Előzmények

A kötet számos hazai és idegen nyelvű előzményre hivatkozva emlékeztet arra, amit ma már az iskolákban is nagy hangsúllyal kellene tanítani, nevezetesen az első világháború mérhetetlen kegyetlenségére, az erőszak világméretű technicizálódására és eszkalálódására, a gátlástalanság természetessé válására, továbbá arra, hogy a háború befejeződésével ez korántsem múlt el.

„A hosszú háború elvadította a lakosságot, militarizálta a politikai életet, és az erőszakos módszereket helyezte előtérbe a társadalmi és a politikai problémák megoldásában.”

Az erőszak természetes eszköze lett a pártoknak, felfegyverzett pártmilíciák csaptak össze, a puccsok, merényletek gyakorivá váltak, nem is beszélve a polgárháborús helyzetekről. Az összes politikai párt és mozgalom közül a nacionalisták, különösen pedig a fasiszták sajátították el az első világháború borzalmas tapasztalatait. A fasisztákról joggal állapíthatjuk meg, hogy „a békében a háború alapelveit alkalmazták”, és „a háborút folytatták más eszközökkel” – írja a szerző.

A háború befejező szakaszában idehaza szaporodtak a lakosság civil lázadási formái, a sztrájkok mellett az éhséglázadások, fosztogatások, antiszemita atrocitások, de a katonalázadásoknak, dezertálásoknak sem lehetett véget vetni. Az erőszakhullám az őszirózsás forradalom után is jellemezte az országot, amit népőrség, és különféle paramilitáns csoportok szervezésével igyekeztek kordában tartani. Ezek jelentették az ellenforradalmi tiszti különítmények előfutárait.

Bodó Béla nyomatékkal hozzáteszi, hogy „1918 őszén és telén Magyarország megélte, vagy inkább elszenvedte, a 20. század utolsó és legnagyobb parasztlázadását.” Másutt is hangsúlyozza a paraszti lázadás rendkívüli méretét, amely a modern magyar történelemben egyedülálló volt. A fosztogatásban, gyűlölködésben több mint százezer ember vett részt, az áldozatok száma is több százra tehető. Ezzel olyan eseményekre irányítja figyelmünket, amelynek részletes feldolgozása és alapos átgondolása mind a mai napig hiányzik, és ami a posztháborús helyzetek elemzése szempontjából egyáltalán nem érdektelen.

A terror sajátossága

Alapos összehasonlító elemzést kapunk a vörös és fehér terroristák és vezéreik cselekedeteiről, valamint a milíciák magatartásáról, összetételéről, mentalitásáról, működési területükről, áldozataik társadalmi, felekezeti összetételéről, kegyetlenkedéseiről.

A tiszti különítmények akcióit Friedrich István miniszterelnök 1919. augusztus 19-i hírhedt terrorrendelete indította el, amelynek értelmében akiket politikai bűnökkel vádoltak, azok a felállított külön tanácsok előtt rögtönítélő eljárás alá kerültek. A feljelentőket bátorították, aminek meglett a következménye. A letartóztatások tömegessé váltak, és egészen az úgynevezett Bethlen–Peyer paktumig, 1921. július végéig tartottak. A letartóztatásokat követő kihallgatások brutális kegyetlenséggel folytak, a paramilitáris egységek laktanyákban, szállodák pincéjében „foglalkoztak” a gyanúsítottakkal. Ezek közül rettenetes híre volt a Prónay-zászlóalj által uralt Margit körúti katonai börtönnek. Hasonló híre volt a kelenföldi laktanyának is. A vidéki katonai börtönök és laktanyákban hasonló kíméletlenséggel folytak a vizsgálatok. Nők ezreit fogták le és tartották hetekig, hónapokig fogva a tiszti csoportok.

E mellett az ellenforradalmi kurzus táborokba zárt embereket, internáltatott sok megbízhatatlannak ítélt személyt, amely közül a hajmáskéri tábor híresült el a kegyetlenkedésről, a gyilkosságokról, olyannyira, hogy nemzetközi bonyodalom is keletkezett belőle. (A brit és olasz jelentések következtében a  tábort 1920 júniusában bezáratták.) A szerző becslése szerint 1919 és 1924 nyara között mintegy tízezren fordultak meg ezeken a helyeken, akiknek csak egyharmada volt közönséges bűnöző.

A táborokban olykor embertelen körülmények között, éhezve tartották a foglyokat. Nincs semmilyen adat arra vonatkozóan, hogy a börtönből a táborba szállítás közben, vagy a fogságban hányan haltak meg. Eseteket azonban ismertet a könyv, például 1920 májusában a Prónay-zászlóalj kíséretében utazó 200 emberből 28 sosem érkezett meg Hajmáskérre. A fertőző betegségek is tizedelték a foglyokat. A szerző becslése szerint mindösszesen 1700-2000 ember veszítette életét csak az internáláshoz kötötten.

Az erőszak terei nem pusztán a települések voltak. A tiszti különítmények ellenőrizték a fontosabb vasútvonalakat, a Vasutasok Nemzeti Szövetsége támogatásával, és az állomásfőnökök irodáiban rendezték be a kihallgató, kínzó helyiségeiket. A könyv több esetet sorol fel a kegyetlenkedések közül, így például a Budapest–Kecskemét vasútvonalon egy járőrcsoport többeket leszállított a vonatról, kezüket szögesdróttal összekötözték, Orgoványra vitték, ahol egy félreeső helyen megkínozták és meggyilkolták őket. Néhányukat élve temették el.

A tiszti különítmények több mint féltucatszor törtek be börtönökbe, rabokat hurcoltak el és gyilkoltak meg. Szekszárdon letartóztatták a Tanácsköztársaság 17 helyi vezetőjét. A jogszerű törvénykezést megelőzve a Prónay-csapat 15 fős különítménye lefegyverezte a börtön őreit, öt embert halálra kínzott, az egyiket kardjukkal összekaszabolták és a sebekbe sót szórtak. Aztán másnap az összeverbuvált tömeg előtt tárgyalási színjátékot rendeztek, és nyolc embert nyomban felakasztottak. A következő napokban a kommunistákkal szimpatizálókkal töltötték meg a börtönt, miközben még egy embert megöltek. A gyilkolás ezzel még nem ért  véget. Vasárnap további kilenc embert – köztük egy nőt – lőttek agyon nyilvánosan. A tisztogatás ezt követően kiterjedt a környező falvakra is.

Marcaliban kétszáznál is több embert tartóztattak le, köztük tucatnyi zsidót, akik nem vettek részt a politikai eseményekben. Ide is megérkeztek a különítményesek, antiszemita tüntetést szerveztek, majd a betörtek a börtönbe és ütlegelték a foglyokat. Negyven letartóztatottat kirángatták az udvarra. Néhányat felakasztottak vagy agyonvertek. Másnap és harmadnap folytatták a kivégzéseket és titokban az erdőben tömegsírokban földelték el a holttesteket. A hozzátartozók könyörgésére vitték át a temetőbe a halottak egy részét, de fejfát nem állíthattak.

Az egyik hírhedt helyszín a Balaton déli partján feküdt. Akik élve megérkeztek Siófokra, semmi jóra nem számíthattak. A legnagyobb börtönmészárlásra 1919. augusztus 26-án került sor. A csendőrök és tisztek több tucat embert kitereltek az utcára, végigvezették a városon, és egy félreeső helyen botokkal, késsel bajonettel gyilkolni kezdtek. Egyetlen fogoly menekült meg.

Antiszemitizmus

A könyvön végigvonul a fehérterror antiszemita karaktere. A paramilitáns csoportok rendre zsidóellenesen viselkedtek. A szerző ismerteti az egyetemek, a kabarék, színházak, kávéházak, szerkesztőségek, sportlétesítmények elleni támadásokat, bár ezekben különféle szélsőjobboldali szervezetek is kivették részüket. A legszélsőségesebb esetként ismerteti Harmat László országos bajnok futó elrablását és feltételezhető meggyilkolását, akit egy margitszigeti versenyről vittek el a különítményesek, majd nyomtalanul eltűnt.

A könyv külön foglalkozik a vidéki pogromokkal, amelyek közül az egész falura kiterjedő tapolcai, diszeli, pestújhelyi, sümegi esetet dolgozza fel. Sokszor a feltüzelt, hisztérikus lakosság is részt vett a brutális cselekedetekben. Ez történt például Kiskunmajsán, ahol ismét csak egy Prónay-osztag hívta össze a népgyűlést és uszította az embereket a zsidók ellen.

A falvak és városok tele voltak gyűlöletkeltő, rémisztő antikommunista, antiszemita röpcédulákkal, plakátokkal, amelyek gyakran az emberek vallási érzületeit mozgósították a „halálos ellenség” ellen.

A plakátok letépése ürügyet jelentett a zsidók elleni fellépésre. Példa erre Kiskunhalas, ahol 1920. májusában különítményesek ezzel az ürüggyel elfogtak három embert, kettőt megkínoztak, egyet megöltek, és az áldozat holttestét a halastóba dobták. Egy hónap sem telt el, és a tisztek Albertirsán feldúlták a zsinagógát, megverték a rabbit, és elüldözték az egész zsidóságot.

A szerző 5000-10 000 közé teszi azokat, akik arra kényszerültek, hogy időlegesen elmeneküljenek. Az 1920. május 7-éről május 8-ára virradó éjszakai abonyi pogromot így írja le Bodó Béla: „Prónay tisztjei a helyi radikálisok társaságában számos zsidó házba és üzletbe betörtek. Arcukat bekormozták, hogy ne ismerjék fel őket. Pisztolyokat és ólmosbotokat lóbálva arra kényszerítették az embereket, hogy nyissák ki a széfjeiket, de átkutatták a pincéket és a raktárakat is, a nőktől elvették ékszereiket is. A pogromisták vitték az evőeszközöket, hordószámra a bort és a rumot, a télikabátokat, még az alsóneműket is. Megölték Rechtschhaffer Sámuel sameszt (a zsinagóga templomszolgáját), öt gyerek apját; csoportosan megerőszakoltak két tizenéves lányt, akik közül az egyik keresztény házicseléd volt, és féltucat embert súlyosan megsebesítettek. Nem meglepő, hogy az események után sok zsidó család elhagyta a várost.” De ez csak egy példa a könyvből. A helyi pogromok és kiűzések 1923-ig fordultak elő főleg a nemzeti hadsereg tisztjeinek kezdeményezésére, a helyi lakosok részvételével.

A könyv arra is kitér, hogy az egyetemi milíciák és a szélsőjobboldali diákszervezetek erőszakos fellépése, a sorozatos tüntetések, diákverések, rendszeres igazoltatások, a zsidó hallgatók kiűzése az egyetemekrőlés a numerus clausus között összefüggés mutatható ki. Nehéz lenne azzal szemben érvelni, hogy „a diákok antiszemitizmusa valójában közvetlen kapcsolatot jelentett az ellenforradalom időszakának paramilitáris terrorja és a késői 1930-as, korai 1940-es évek állami diszkriminációja között”.

Már az 1920-as évek elején megfigyelhető a zsidók kiszorítása, a tisztogatás a kereskedő és az értelmiségi állásokból.

A tisztek karaktere

Bodó Béla külön fejezetet szentel a szexuális bántalmazásoknak. Ezek a kegyetlenkedések messze felülmúlták a nőkkel szembeni erőszaktételt, amely az első világháborúban is gyakori volt. A bántalmazások túlmutattak a nemi erőszakon, és a kínzás részét képezték, és egyaránt szenvedtek tőle a férfiak és a nők. A Horror Kelenföldön alcímet viseli az a rész, ahol Hamburger Sándorné később Bécsben elmondott szenvedéseit olvashatjuk, amelyben Héjjas Iván szadista kínvallató kegyetlenségéről kapunk látleletet.

A szerző külön elemez fotókat, köztük Héjjas Ivánról készült portrékat. „Héjjas olyasvalaki volt, aki kényesen ügyelt a megjelenésére. Az ifjú Héjjas egy lázadó képét sugározta: bal kezét többnyire bőrkabátja zsebébe dugta, ami egyfajta nonkonformitást, dacot, sőt pimaszságot érzékeltetett: csupa olyan jellemvonást, amit tiszttársai nagyra tartottak. Ezzel szemben a középkorú Héjjas a frissen mosott és fésült frizurájával, méretre készült zakójával, csíkos nadrágjával akár étteremtulajdonosnak, vidéki színésznek vagy kisvárosi ügyvédnek is nézhetnénk. A fényképész akaratlanul is egy hiú, gátlástalan karrierista képét örökítette meg” – írja a szerző.

Azok a fotók igazán megrendítőek azonban, amelyek az akasztott áldozatokkal örökítik meg a büszke tiszteket, és amelyeket képeslapként mintegy trófeaként küldték el családjuknak, ismerőseiknek.

Volt, aki nagyra értékelte a tiszti különítmények működését. Egy szélsőjobboldali politikatudós „értékvezérelt közösségeknek” nevezte őket, a nemzet gyökeres megújításának kísérletét látta bennük: a tisztelet, áldozatvállalás, hazafiság, bátorság és engedelmesség érvényesüléséért léptek fel szemben a nemzetet megosztó, romboló munkásokkal, és gyökérteken, kozmopolita zsidó értelmiséggel. Úgy tartotta, akcióik önzetlenségről tettek tanúbizonyságot, céljuk a nemzet megmentése, újraélesztése volt.

Ezzel szemben a milíciák viszonya a civil világhoz garázda és kizsákmányoló volt.

Ezek a csoportok erős vonzerőt gyakoroltak a bűnözőkre, az erőszakos emberekre. Sokak itt váltak szakavatott kínzókká és hidegvérű gyilkosokká. Burzsoáellenes burzsoá lázadók (George Moses) voltak, akik élvezettel rúgták fel a polgári társadalom normáit, loptak, raboltak, fosztogattak, tevékenységük erősen emlékeztetett a bűnbandákéra. Nem voltak tekintettel a gyermekekre, a nőkre, az öregekre, a holttestek tiszteletére, sőt esetenként meggyalázták, megcsonkították az emberi testeket. A kínzások változatos, páratlanul kegyetlen formáit alkalmazták. Homo sacerként bántak áldozataikkal (Giorgio Agamben), azaz olyan lényekként, akiket következmények nélkül meg lehet ölni, magukat pedig  a nemzeti akarat felkent papjainak tekintették, és másoktól is elvárták, hogy ennek tekintsék őket.

Horthy

A könyv alcíme: Antiszemita és politikai erőszak Magyarországon 1919–1921. Nem véletlenül indul a kötet a fonyódi pogrommal. Az antikommunista és antiszemita gyűlölethadjárat és gyilkosságok rendkívül szorosan összekapcsolódtak, helyenként a zsidóellenesség még erősebb is volt a politikai őrjöngésnél. A szerző sajnos nem foglalkozik a sajtó és a könyvkiadás szerepével, pedig megtehetné. A jobboldali lapok vastagon kivették részüket a terror alátámasztásából, igazolásából. Jellemző, hogy Tormay Cecile propagandisztikus Bujdosó könyve a második világháború kezdetéig öt kiadást ért meg, nem is beszélve az ünnepelt szerző elismertségéről.

Ennél fontosabb szerepet játszott Horthy Miklós az antiszemita-antikommunista nézetek érdekében cselekvő és azt hirdető személyek elismertetésében és átmentésében a konszolidált rendszerbe, egészen a második világháborúig. Ebben neki van a legfőbb felelőssége.

A könyv ugyan nem foglalkozik Horthy szerepével, egyáltalán nem keres expressis verbis felelősöket, hiszen nyilvánvaló gaztettek sorozatát írja le, egy ponton azonban indirekt módon mégis nyilvánvalóvá teszi ezt. Nem a Somogyi-Bacsó gyilkosság jóváhagyásával vádolja a kormányzót, ezt fel sem emlegeti. Nem is Cservenka Miklós szociáldemokrata képviselőjelölt eltüntetésében játszott szerepével. Nem az 1919 végi és 1920. januári terrorisztikus „választási kampány”, pontosabban választási hadjárat irányításával, ami lehetetlenné tette a szociáldemokraták indulását.

Hanem az 1921. november 3-án kelt kegyelmi rendeletével, amely szerint mentesültek a bűnvádi eljárás alól mindazok, aki „a bűnösen felidézett haza és társadalomellenes forradalmak idején a magyar faj és nemzet eszme ellen elkövetett cselekmények által felkeltett közelkeseredés és menthető felháborodás hatása alatt vagy abban a téves meggyőződésben, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzet eszme érdekeit szolgálják, bűncselekményt követtek el.” Ezzel a lépéssel a kormányzó megbocsátott mindazoknak, akik a kínzásokban, mészárlásokban részt vettek, mintegy utólag megerősítve e cselekedetek érthetőségét, és ezeknek a személyeknek a meggyőződését.

Tetten érthető az ősbűn, ami majd a zsidó törvények szentesítésében és Horthy 1944-es szerepében csúcsosodik ki, és ami az antiszemitizmus folyamatos és erős jelenlétét bizonyítja a középosztály egyes csoportjaiban.

A magyar történelemben először rehabilitáltak tömeggyilkosokat tetteikért!

Rettenetes precedenst teremtett Horthy. Ezt is igyekeznek a felejtés leple alá rejteni a mai szoborállító kultusz képviselői.