Bordélyok, büfék, biciklisek és a keresztény Budapest

Sertésfőváros? Hogyan változtatták meg a piaci kofákat a vásárcsarnokok? Bűnös városból keresztény Budapest? Mit ültök a kávéházban? Milyen a fővárosi alvilág? Mikor volt az első fegyveres bankrablás a fővárosban? Mi zavarta meg a temetők csendjét? Merre vonult a tömeg Budapesten? Hol állt a Manci és a Böske híd? Hogyan lett Csepel tengerhajózási kikötő? Megszáll Budapesten? Melyik tér égett „45 vad telén”? Hol rejtőzik az atombombabiztos bunker? Nagy-Budapest a kommunisták megalomán találmánya volt? Hol laktak a „panelprolik”? Szomszédok és Barátok közt? Ipar a város szélén? Van élet a fővároson kívül?

Kérdések és válaszok Budapestről (Napvilág Kiadó, 2024)

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kínál tömör válaszokat a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok Budapestről című kötete, amely tárgyalja a nagyvárosi élet, a közlekedés, a térhasználat, a kultúra, a reprezentáció, a gazdaság, a közélet vagy egyes városrészek történetének kérdéseit. Felvillant már elfeledett, de érdekes történeteket; a nagyvárosi fejlődéssel járó, még ma is aktuális kihívásokat és arra adott régi-új válaszokat; olyan hosszabb távú folyamatokat, amelyek meghatározták és a mai napig befolyásolják Budapest és a benne, illetve körülötte lakók életét.

Az alábbiakban a kötetből közlünk öt kérdést és választ.

 

A templomtól vagy iskolától hány méterre működhetett bordélyház?

A kettős morálnak köszönhetően a prostitúció a 19. század utolsó évtizedeiben Európa-szerte, így Magyarországon is fénykorát élte. A „hivatalos” polgári erkölcs a nemi életet ugyan elsősorban a gyermeknemzés érdekében tartotta elfogadhatónak, de a gyakorlatban a két nemmel szemben igen különböző normák érvényesültek. A nőktől a házasélet passzív tűrését várták el, a férfiak késztetését ezzel szemben biológiai tényként fogadták el, így velük szemben igen nagyvonalú volt a közvélemény. A prostitúcióra a modern élet nélkülözhetetlen szolgáltatásaként tekintettek. A kéjnők hozzátartoztak a városok egyes utcáinak, vendéglátó- és szórakozóhelyeinek képéhez,

a bordélyházak látogatása pedig a közép- és felsőosztálybeli férfiak hallgatólagosan elfogadott „szabadidős tevékenysége” volt.

Pontos számokkal mindenünnen csak a regisztrált szexmunkásokról rendelkezünk, az azok többszörösét kitevő fő- vagy mellékállású prostituáltakról csak becslések maradtak ránk. A korabeli rendőri szakértők egybehangzóan állították, hogy Budapest – lakosságszámához viszonyítva – az európai élmezőnybe tartozott.

Mivel a szabadpiac fénykorát élte, az államok a prostitúció terén is beérték a szabályozó szereppel. A városi hatóságok által alkotott rendeletek két fő célt tartottak szem előtt. Egyrészt meg akarták akadályozni a népbetegségnek számító nemi bajok – főleg a szifilisz – robbanásszerű terjedését, másrészt ki akarták küszöbölni, hogy a nyilvános terekben a szexualitás egyértelmű jeleivel találkozzanak a tisztes polgárok, különös tekintettel persze a nőkre és a kiskorúakra.

Bordély „templomtól, iskolától, nevelőintézettől vagy hasonló jellegű közintézettől legalább 200 méter távolságban nyitható”

– rendelkezett a vidéknek is mintául szolgáló fővárosi szabályzat.

A szexipari tevékenységet rendőrségi bejelentéshez és engedélyhez kötötték: a ma is közismert „bárca” szó tulajdonképpen speciális iparengedély volt. A rendőri nyilvántartásban számontartott prostituáltaknak hetente kétszer kötelező orvosi vizsgálaton kellett megjelenniük, természetesen saját költségükön. Ha az orvos fertőzést diagnosztizált, a kéjnőt azonnal kórházba küldték kényszergyógykezelésre. Az idejében felismert szifilisz ugyan a korban már nem számított halálos betegségnek, de biztos gyógyulásra csak a Salvarsan 1909-es feltalálása után lehetett számítani. A prostituáltak jó része néhány hetes kezelés után tünetmentesen, de betegen távozott és fertőzött tovább.

A főfoglalkozású „bárcás” prostituáltak bordélyházakban, lakásokon és találkahelyeken (magánkéjnők), illetve az éjjeli kávéházakban és mulatóhelyeken (futóbárcás) dolgoztak. Bár korábban is léteztek ilyen műintézmények,

a bordélyházak virágkorának Budapesten az 1867-es kiegyezéstől a századfordulóig tartó időszak tekinthető.

A szexipar súlypontja a későbbiekben a vendégeknek nagyobb diszkréciót biztosító „egyéni vállalkozói” formákba helyeződött át: a privát lakásokba, garniszállókba és az úgynevezett kéjnőtelepekre. Utóbbiak a prostituáltak „lakóközösségeit” jelentették, ahol ki-ki a maga szobájában fogadta a kuncsaftjait. A fővárosban 1894-ben még 44, 1910-ben már csak 18 nyilvánosház működött. A spontán hanyatlás láttán érthető, hogy különösebb felzúdulást nem keltett a férfitársadalomban, amikor 1926-ban a rendőrség végleg be is tiltotta a bordélyházak üzemeltetését.

Csányi utca – Király utca sarok, Pekáry-ház, 1893–1897 között. (Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.105)

 
Bordélyház tulajdonosa és üzemeltetője csak 30 évnél idősebb, büntetlen előéletű nő lehetett, olyan, „aki személyi és vagyoni tekintetben megbízhatónak látszik arra, hogy üzletében a kellő rendet fenn tudja tartani”. A rend fenntartása érdekében a tulajdonosnak a házban kellett laknia.

A házak legfontosabb helyisége a szalon volt: itt választották ki a férfiak a partnereiket. A szalon a társas szórakozás helyszíne is volt, ahol gyakran vak zongorista szolgáltatta a zenei hátteret, és lehetett ételt, italt is fogyasztani.

A prostituáltak lényegében alkalmazottként dolgoztak: a természetbeni ellátás, azaz a lakhatás és élelmezés mellett az általuk megtermelt bevétel egy része – általában negyede –, valamint a borravaló, az ún. harisnyapénz illette meg őket. A szolgáltatás fix áras volt, fizetni előre kellett a tulajdonosnőnél, a madámnál. Az árak igen széles skálán mozogtak: a 20. század elején Budapest legelőkelőbb bordélyházában kétszáz korona volt a tarifa, de a többséget kitevő külvárosi nyilvánosházakban mindössze 1-2 korona.

A tulajdonosok igyekeztek röghöz kötni, lényegében adósrabszolgaságban tartani a lányokat:

a ruhákat, szépítőszereket, gyógyszereket stb. ők szerezték be részletfizetés ellenében, és mindig ügyeltek rá, hogy alkalmazottaiknak adóssága legyen feléjük. Mivel a jórészt törzsvendégekből álló vendégkör elvárta az újdonságélményt, évente, félévente cserélődtek a lányok. Ez vezetett a leánykereskedelem kialakulásához: a prostituáltak jórészét kerítőnők terelték a piros lámpás házakba. Ezek legtöbbször cselédközvetítőnek adták ki magukat, és könnyű munkát, sok fizetést adó helyet ígértek

a falvakból a nagyvárosba cselédkedni érkező tájékozatlan és hiszékeny parasztlányoknak. Amikor aztán megérkeztek a bordélyba, és szembesültek vele, hová is szegődtek el látatlanban, nemigen találtak módot a menekülésre.

(Fónagy Zoltán)

 

Gyorsan bekapni valamit?

A hirtelen nőtt Budapesten rengeteg embernek kellett enni adni. Az alapanyag-ellátással a háborús éveket leszámítva nem volt baj: 1872-ben megnyílt Európa legkorszerűbb Közvágóhídja (2019-ben lerombolták); hatalmas sertéstelepek létesültek Kőbányán és Nagytétényben; 1865 és 1893 között öt óriási malom épült Ferencvárosban; 1881-re elkészültek a Közraktárak (a mai Bálna). A korábbi 44 szedett-vedett piacot modern vásárcsarnokokkal helyettesítették, ezekből ötöt 1897-ben adtak át; az V–IX. kerületbe jutott egy-egy, majd a Batthyány térre 1902-ben a hatodik.

Főzni tehát volt miből – de nagyon sokaknak nem volt hol, mikor.

A fővárosba tóduló vidékiek – rengeteg nőtlen fiatal férfi, de gyári munkásnők is – albérletbe, ágybérletbe kényszerültek. És egyre többen dolgoztak olyan távol a lakásuktól, hogy nem volt idő hazafutni ebédelni. A peremkerületek népe, de a zsúfolt belvárosi bérházak lakói is rászorultak arra, hogy olcsón, hamar jussanak valami készételhez. A legszegényebbeknek Budán sokáig az irgalmas nővérek, Pesten az izraelita nőegylet juttatott egy-egy tál meleg levest, mígnem hatévi huzavona után 1874 decemberében megnyíltak az első fővárosi népkonyhák.

A kolbászsütők, lacikonyhák, meleg húsokat is forgalmazó hentesek és olcsó kifőzdék között tűnik föl

1884 januárjában a Kecskeméti utcában az első bodega.

Tulajdonosa a dobostorta megalkotója, Dobos C. József szakács, aki drága borokat, pezsgőket, pástétomokat árul. Három évre rá érkezik egy angol bodegatársaság, majd a Bodega Continental az Oktogonon, és sorra egyre több. A spanyol eredetű üzlettípus hideg ételeket kínál elvitelre, osztrigától szalonnáig. Krúdy Gyula írja Bodega című 1917-es cikkében: „egy forintot költött el a gavallér a bodegában, és pompás, egészséges eledeleket kapott. A párizsi ecettel és hagymával, a rántott szafaládé, a tojásételeknek sokfélesége, a sajtoknak, túróknak eldorádója, a kitűnő cukrászsütemények, kék dobozba préselt fügék, jószagú narancsok, szőlők, almák mindenkinek pótolták a kocsmai étlapot.” Később a bodegákban le is lehetett ülni gyors helyben fogyasztásra.

Hasonló intézmény volt a büfé. A francia buffet szó eredeti jelentése: pohárszék, tálaló. Később így nevezték a bálokon és más zárt körű eseményeken állófogyasztáshoz terített asztalt, majd a helyiséget is. Párizsban 1855-tól működtek nyilvános „amerikai büfék”, elvitelre vagy gyors fogyasztásra szánt ételekkel. Nálunk 1896-ban a Millenniumi Kiállításon próbálják ki, majd 1898-ban a Kerepesi (a mai Rákóczi) út 63.-ban megnyílik a „Sans Souci [Gondtalan] Buffet, álló söröző”, sőt az év márciusában a Váci körút (a mai Bajcsy-Zsilinszky út) 12.-ben Quisisana [itt mindenki meggyógyul] néven

az első „angol mintájú automata buffet”:

„Csak 1 drb 20 fillérest kell az ott elhelyezett remekművű szekrénykékbe bedobni, és tetszés szerint ihatsz sört, bort, cognacot, sherryt, malagát, cacaot, kávét, levest, avagy ehetsz süteményt, sonkás, caviaros, vajas zsemlyét.” (Magyar Hírlap, 1899. március 28.) Berlé Ede tulajdonos fél év múlva a Kerepesi úton állít fel újabb automatát, ahol „kiváló finom gulyás, pörkölt is kapható, továbbá egy nagyszerű korhelyleves, egy pár virsli tormával vagy lével”. (Budapesti Hírlap, 1898. szeptember 10.) Az 1910-es évek végére már lesz Népbüfé,

1925-ben pedig a Nyugati pályaudvarral szemben megnyílik a leghíresebb, Ilkovics Izidoré,

ahol a zacskóba mért rósejbnitől a töltött káposztán és bablevesen át finom húsételekig mindent lehetett kapni. Közép-Európa egyik legnagyobb gyorséttermében napi tízezer adag ételt szolgáltak ki, csak pörköltnek elfogyott egy mázsa hús és 500 mázsa krumpli.

Ilkovics a szomszédban (a Westend helyén) likőr- és konzervgyárat is épített, a csontok és más hulladékok pedig a cég saját szappangyárában hasznosultak.

A franciák kiskocsmája, a bistro csak nevében jutott el Budapestig: 1939-től Bistro-büfé egy körúti kisvendéglő, 1949-ben a Váci utcában van egy Bisztró kávészalon. Talán a szó orosz jelentését – gyorsan! – és a hozzá fűződő rossz emlékeket kellett elfeledtetni, de csak 1958-ban nyílik a Rákóczi úton egy „olasz bisztró” (alkoholmentes állóbüfé), majd más, a francia elődökre nyomokban sem emlékeztető „bisztrójellegű új üzemegységek”, ahol „a vendégek ülve, önkiszolgálással hidegkonyhai készítményeket, gyorsansülteket, cukrászipari termékeket, eszpresszókávét és sört kaphatnak”. (Népszabadság, 1958. július 23.) A műfaj csúcsa a Mézes Mackók hálózata volt, alapítója, Onódy Lajos később koncepciós per áldozata lett.

Mézes Mackó büfé, Kígyó utca 4-6., 1959 (Forrás: Fortepan, adományozó: Szabó Gábor)

 
Az első La Pavoni presszógép már 1924-ben üzembe állt a Spolarich kávéházban, de a meghitt kis eszpresszókra várni kellett. 1927-től 1932-ig működött a legelső, Neiger Jenőé a Royal Orfeum épületében, majd 1937-től a Vigadó utcai Quick, amely bombasikernek bizonyult. 1942-re már mintegy hatvan ilyen üzlet működött a városban. Erős presszókávé (dupla és szimpla), párféle szendvics és minyon – ez volt a kínálat. Virágkorukat élték az 1945 utáni átmenet éveiben, az államosítás után pedig átvették a kávéházak szerepét, bár se újság nem volt, se népes törzsasztalok nem tudtak kialakulni. (Pont ez volt a cél.) Számuk az 1960-as évekre elérte a négyszázat, voltak köztük nagy, elegáns, zenés-táncos helyek is, színvonalas cukrászattal.

A szocializmus kori Budapest egyik jelképe a presszó lett,

csak ránk jellemző vonásokkal, ahogy a régi kávéház. Mindent túlélt, ma is virágzik. (Saly Noémi)

 

Autók vagy kerékpárok használták a Margit hidat az 1929-es reggeleken?

A forgalomszámlálások Budapesten először hidakon zajlottak le, de 1927-ben már egyes forgalmasabb tereken is tartottak ilyet. A közvélekedés az volt, hogy a főváros legforgalmasabb pontja a Blaha Lujza tér, ezért itt létesült először közlekedési lámpa, amelynek fényeit még rendőr kapcsolgatta. A forgalomszámlálás szerint itt 1927. augusztus 1-jén reggel héttől este kilencig 14 955 jármű haladt át, ám az akkori számlálásokból az is kiderült, hogy a Nyugati tér és a Kálvin tér forgalma még ennél is nagyobb volt. Járművek alatt azonban nem elsősorban autókat kell érteni.

A forgalomszámlálás a személygépkocsik mellett teherautókat, lovaskocsikat, villamosokat, sőt kerékpárokat is regisztrált.

A Petőfi Sándor utca torkolata, 1939 (Forrás: Fortepan, adományozó: Gali)

 
A járműveknek ez a kavalkádja nem kevés problémát okozott a korabeli fővárosi közlekedésben. Ahogy a budapesti rendőrség főkapitányhelyettese írta az Autó című lap 1926. január elsejei számában: „Meg kell figyelni csak a Rákóczi utat. Teherkocsi, bérkocsi, vidéki szekeres, kézikocsi, autó, teherautó a legösszevisszább tarkaságban kerülgetik egymást, a széleken meg ott mennek a villamosok és teszik még szűkebbé az amúgy is szűk közlekedési útvonalat. […] A zűrzavar pedig óriási forgalmi akadállyá növi ki magát, éspedig valamennyi közlekedési eszközre nézve. Egyik a másikat hátráltatja, és egyik sem tud boldogulni a másik hátránya nélkül.”

A budapesti közlekedés legfőbb problémájának sokan a kerékpárt tekintették. Ezek száma jelentősen meghaladta ugyanis a személygépkocsikét, sőt a világválság alatt egyenesen a közlekedő járművek relatív többségét alkották, hozzávetőleg 30%-os aránnyal a fővárosi közlekedésben.

„A budapesti közlekedés rákfenéje a bicikli. A villamos a dolgozó tömegek számára szinte elviselhetetlenül drága, úgyhogy egyre nagyobb tömeg kénytelen a kerékpárt közlekedési eszközül használni. A nap bizonyos szakaszaiban valóságos biciklirajok lepik el Pest utcáit és a bicikliző nő is egyre gyakoribb látvány lesz nálunk. […] Kígyóvonalban cikáznak ide-oda az úttest két széle között, kisebb versenyeket rendeznek a főútvonalakon, minden jelzés vagy csengetés nélkül bukkannak fel a legváratlanabbul a szűk mellékutcák torkolatánál. Emellett egyenesen virtusnak tartják, hogy megakadályozzák a mögöttük haladó autó előzési szándékait, a rajta ülővel együtt alig fél méter szélességű kerékpár néha az egész úttestet elfoglalva tartja, ha pedig ketten-hárman vannak együtt, csatárláncba oszolva akadályoznak meg minden előretörési kísérletet” – így foglalta össze a biciklisek elleni vádakat a Pesti Napló autós rovata 1927. április 28-án.

A közlekedési káosz „rendezése” érdekében 1931-ben kitiltották a főútvonalakról a nem géppel hajtott járműveket. Sajátos döntés volt ez, hiszen

ekkoriban a taxikkal együtt mintegy hatezer személyautó volt csak a fővárosban,

bár ehhez a számhoz még hozzá kell adni a motorkerékpárokat, teherautókat és kisebb haszongépjárműveket (például posta, mentők), valamint az esetleg Budapestre érkező vidéki gépjárműveket is. A forgalom ilyen arányai mellett a döntés inkább az automobilizmus vizionált jövőjének szólt, semmint a tényleges igényeknek. Ráadásul részben kontraproduktívnak is bizonyult. A főútvonallá nyilvánított utcákat ugyanis a kereszteződésekben közlekedési lámpákkal is felszerelték – a Nagykörút vonalán például hét helyen –, amit sok autótulajdonos a forgalom lassításaként érzékelt, s ezért a motoros járművek egy része is elhagyta a főútvonalakat, vagyis az onnan kitiltott lassabb járművekkel együtt a párhuzamos, szűkebb utcákba szorult.

A személyautózás persze elsősorban a társadalmi elit kiváltsága, sőt státuszszimbóluma volt a Horthy-korszakban.

Jól mutatja ezt az is, hogy a különféle járműfélék számára a csúcsforgalom – vagy ahogy akkoriban az angol rush hour nyersfordításával mondták, a „rohamóra” – nem ugyanakkor érkezett el. A hidak kerékpáros csúcsforgalma reggel 7 és 8 között, kisebb mértékben 8 és 9 között jelentkezett, míg a délutáni forgalomban 5 és 7 között közlekedtek a legtöbben kerékpárral.

A biciklik ilyen csúcsforgalma egybeesett az akkor sokak számára a mainál hosszabb munkaidő kezdetével és végével.

Ezzel szemben az autóforgalom este 7 körül kezdett élénkülni és 8 és 9 óra között volt a csúcson – a személygépkocsik ugyanis az elit esti társaséletét szolgálták ki. Az 1929-es forgalomszámlálás szerint ebben az órában 550 személygépkocsi haladt át a Margit hídon, s ez a napközbeni személygépjármű-forgalom kétszeresét jelentette. (Bódy Zsombor)

 

Megérni a budapesti olimpiát?

„Ó, jaj, édes magyar istenem, azt hiszem, túl merészet álmodtam […] pedig de szerettem volna megérni a magyar olimpiát!” – játssza el Széchenyi István halálát a Lánchídon Mucsi Zoltán a Legkisebb film a legnagyobb magyarról című alkotásban. A kisfilm 2002-ben készült, amikor a budapesti olimpiarendezés a rendszerváltás után első alkalommal napirendre került, ám ez akkor már lassan évszázados terv volt.

A Budapesti Hírlap tizedik oldalán, a hírrovatban rejtve jelent meg 1914. június 19-én, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) párizsi konferenciája megerősítette, hogy

Budapest rendezheti meg az 1920. évi „olimpiászt”.

A Magyar Olimpiai Bizottság a gyógyszertár-tulajdonos, Kossuth-párti országgyűlési képviselő – másfél hónappal korábban még a gyógyszerészsegédek sztrájkjával küzdő – Muzsa Gyula társelnök érdemeit hangsúlyozta a sportsikerben. Aminek akkori jelentőségét jól mutatja, hogy nem vált belőle címlaphír. Végül a világháború után a másik pályázó, Antwerpen (Belgium) rendezhette meg a nemzetközi sportversengést, amelyen a magyar sportolók – akárcsak a többi vesztes államéi – nem vehettek részt.

A nemzeti sportstadion első tervei pedig már 1913-ban elkészültek e húszas rendezés reményében; a két világháború között csak újabb lehetséges helyszínek és tervek merültek fel, stadion nem épült. A sportlétesítmények közül a második világháborúig csak a

Nemzeti Sportcsarnok valósult meg, 1941-ben: Magyarország első fedett nagy stadionját Horthy Miklós kormányzóról nevezték el, és december 6-án, Miklós napján adták át.

Amikor 1953 augusztusában – már Sztálin halála után, Nagy Imre miniszterelnöksége idején – átadták a régi Lóversenytér helyére épített Népstadiont, az már szándék szerint nemcsak a szocializmus felsőbbrendűségét, hanem a kommunista párt olimpiarendezési ambícióit is hirdette. A pártvezetők étvágya Helsinkiben jött meg, ahol a magyar sportolók összesen 42 érmet, közte 16 aranyat szereztek, és így

megcélozták az 1960-as olimpia rendezését.

Ennek a jegyében kapott meghívást a NOB amerikai elnöke, Avery Brundage is a stadionavatóra, amelyen a Honvéd legyőzte a Szpartak Moszkvát Bozsik két és Kocsis egy góljával.

„Felpillantok Népstadionunk hatalmas építményére, lelátóira, modern és tökéletes sportberendezéseire; hallgatom és figyelem a közönség szakértő megjegyzéseit, lelkes biztatását, s közben sportolóink nagyszerű eredményeire, világviszonylatban is élvonalban küzdő versenyzőink vágtáira, hajráira, rekordjaira, futballistáink teljesítményeire gondolok. És azt kell hinnem, több mint esélyes, hogy Budapest, a bajnokok és sportlétesítmények hazájának fővárosa, igenis jogosult erre a megtiszteltetésre” – várta bizakodva a párizsi döntést az Esti Budapest 1955 júniusában.

Túl azon, hogy a magyar „sportnemzet” és megfelelő létesítmények állnak rendelkezésre, érvként szerepelt, hogy Budapestet már kétszer kérték fel olimpia rendezésére (1896-ban ugyanis felmerült, hogy ha Athén nem készül fel időben, a millenniumi ünnepségek keretében a sportszámokat is megtarthatnák itt), de kétszer maradt le róla.

Éppen az első nagy felnőtt világverseny, a kosárlabda Európa-bajnokság küzdelmei folytak szabadtéren a Népstadionban, ám

Budapest – a hét pályázó közötti egyetlen szocialista – nem jutott el a két város közti végső szavazásig.

A magyar közönség – a kosárlabdában azóta is egyetlen – EB-győzelemmel vigasztalódhatott, amelyhez a szovjetek legyőzésén keresztül vezetett az út.

Kép a magyar–szovjet kosárlabda mérkőzésről. Képes Sport, 1955. június 21.

 
A Kádár-korszakban nem merült fel újra az olimpiarendezés gondolata, első szocialista házigazdaként Moszkva tartotta meg az ötkarikás nyári játékokat 1980-ban, ám azt a Szovjetunió afganisztáni bevonulása miatt az USA és több szövetségese bojkottálta. Az első tervekhez képest több mint negyven évvel megépült viszont a Budapest Sportcsarnok, ahol még az átadás évében, 1982-ben asztalitenisz EB-t és női kézilabda-világbajnokságot rendeztek, utóbbin a magyar válogatott a második helyet szerezte meg. Az átadást Budapest második világháborús felszabadulásának február 13-i évfordulójára időzítették.

Persze mind a Népstadion, mind a szomszédságában fekvő Budapest Sportcsarnok számos koncertnek, művészeti előadásnak is otthont adott,

előbbiben 1965-ben fellépett Louis Armstrong, 1986-ban a Queen, utóbbiban a nyolcvanas években megfordult Tina Turner, Carlos Santana, Elton John, Thomas Anders, C. C. Catch, a Dire Straits, a Depeche Mode, Richard Clayderman, vagyis ekkor már kifejezetten aktuális sztárkínálatot élvezhetett a budapesti közönség. A sportcsarnokban rendezték a karácsonyi vásárokat is, s ez is lett a veszte: 1999-ben leégett.

Helyette új sportcsarnok épült, s az első Orbán-kormány célba is vette a 2012-es olimpiát, ám ez a 2002. évi kormányváltással pénzügyi okokból lekerült a napirendről. A budapesti olimpia 2014-től kapott újra politikai prioritást, ám Montreál, Athén vagy Rio de Janeiro példája is arra figyelmeztet, hogy a rendezők tendenciózusan alulbecsülik a költségeket, s a létesítmények olimpia utáni működtetése sem megoldott.

Az Orbán-kabinet végül 2017-ben nem vállalta, hogy népszavazás elé vigyék az olimpiarendezés kérdését,

ám a kommunikációja és az azóta átadott hatalmas létesítmények is (Puskás-stadion, MVM Dome, csepeli atlétikai stadion, Duna Aréna) azt mutatják, hogy az elképzelésről nem mondott le. (Takács Róbert)

 

Keresztény, baloldali vagy liberális Budapest?

Jobboldali budai elit kerületek, liberális Újlipótváros, baloldali Angyalföld – példák olyan budapesti városrészekre, amelyekhez az 1990-es és 2000-es években jellegzetes politikai-társadalmi arculat kapcsolódott az akkori választási eredmények alapján. Azóta a politikai és társadalmi változások nyomán a fővárosi választói magatartás is sok helyen átalakult, van, ahol fordulatról is beszélhetünk. Ugyanakkor érdemes a történelmi előzményeket is megnézni.

Az első világháború utáni rendszerváltások nyomán került sor a fővárosban a helyi, önkormányzati választási rendszer átalakítására:

1920 nyarán Budapesten tartották meg Magyarország első pártlistás és az arányosság elvén nyugvó választását,

közel általános választójoggal és titkos szavazással. Ezen az antiszemita jelszavakkal kampányoló jobboldali, keresztény párti irányzat a választók mintegy felének támogatásával, de kétharmados mandátumtöbbséggel vette át Budapest irányítását – a szociáldemokraták bojkottja mellett. Két év múlva azonban kiderült, hogy a keresztény párti egyeduralom meglehetősen népszerűtlenné vált:

az 1922-es parlamenti választásokon a fővárosban a szociáldemokraták a szavazatok közel 40%-át, a liberálisok további 24%-át szerezték meg.

A kezdeti kilengések után egy bő évtizedig a szavazói magatartás komoly stabilitást mutatott a Budapesten: 45-55% körüli támogatottsággal rendelkezett a jobboldal – alapvetően a Keresztény Községi Párt és a fővárosi kormánypárt –, illetve összesítve a szociáldemokrata és a liberális irányzat. Ugyanakkor 1920 után a hatalom a választási rendszert összességében antidemokratikussá alakította, nemcsak a választójog korlátozásával, hanem elsősorban azzal, hogy Budapest döntéshozó testületét, a fővárosi közgyűlést nem választott képviselőkkel töltötte fel, akik kevés kivétellel a kormánypárt, illetve a keresztény párt hívei voltak. Így hiába szerezte meg az 1925-es önkormányzati választáson az ellenzéki liberális–szociáldemokrata közös lista a szavazatok és így a közgyűlés választott tagsági helyeinek abszolút többségét (52, illetve 51%-át), Budapest vezetése a voksoláson vereséget szenvedő jobboldali pártok kezében maradt.

Választási röplap. Népszava, 1925. május 21. (Forrás: http://valasztasiroplap.hu)

 

A Horthy-korszakban nemcsak az összesített fővárosi választási eredmények, hanem azok területi mintázatai is nagyfokú folytonosságot mutatnak,

az egyes politikai irányzatok határozott térbeli elkülönülésével. A jobboldali pártok támogatottsága az 1930 utáni öt budai kerületből négyben (I., II., XI., XII.) dominánsnak mondható, míg Pesten a Belvárosban (az akkori IV. kerületben), továbbá a Józsefváros (VIII.), a Ferencváros (IX.) és Kőbánya (X.) belső részein volt bázisuk. A liberálisok zárt területe lényegében három pesti kerületre (V–VII.) korlátozódott, ott viszont – a Lipót-, az Újlipót-, a Teréz- és az Erzsébetvárosban –, főleg a belső részeken, kiugróan jó eredményeket értek el. Ezzel szemben a szociáldemokrata bázist a város jellemzően munkások lakta külterületei alkották: elsősorban Angyalföld (XIII.), továbbá több kerület (III., V–X., XIV.) külső része.

A korabeli Budapest jellemző, stabil választási térképe mögött társadalmi-politikai törésvonalak húzódtak: olyan társadalmi megosztottságok, amelyek a közéleti szereplők tevékenysége nyomán alapvető politikai szembenállássá váltak. Ebben az értelemben beszélhetünk keresztény–zsidó-törésvonalról: a jobboldali pártokra alapvetően keresztény, a liberálisokra izraelita vallású polgárok szavaztak. Ehhez képest a szociáldemokraták a szavazóik szempontjából is egyértelműen munkáspártnak számítottak (vallási szempontból viszont vegyes táborral). Ugyanakkor az alacsonyabb státuszúaknál jelentősen eltért a köz- és a magánszférában dolgozók választói magatartása: előbbiek nagyrészt a jobboldali pártokra, utóbbiak a szociáldemokratákra szavaztak.

Egyedi volt az 1939-es országgyűlési választás, amely Budapesten is jelentős átrendeződést mutatott.

Az új, nemzetiszocialista pártok előretörésével (a fővárosban 30%-ot értek el) mind a hagyományos jobboldali pártok (40%), mind a liberálisok (16%) és a szociáldemokraták (12%) visszaestek. Utóbbi két ellenzéki erő esetében ennek más okai is voltak: az autoriter politikai rendszer egyre inkább megnehezítette a működésüket, a „zsidónak” minősített személyek választójogának korlátozásával pedig csökkentette a szavazóik számát. Az új szélsőjobboldal széles társadalmi bázissal rendelkezett, szavazóik között polgárok és alsóbb státuszúak is voltak, de érthető okokból csak a keresztény választók támogatását élvezték.

A főváros munkás városrészeihez hasonlóan alakultak a választási eredmények a nagy elővárosokat (például Újpest, Kispest, Pesterzsébet) is magában foglaló Budapest környéken. Itt 1922-ben a szociáldemokrata párt kapta a szavazatok több mint felét (57%-ot), de a visszaesésükkel párhuzamosan fokozatosan erősödött a hagyományos jobboldal, amely az 1930-as évekre a legjelentősebb irányzattá vált. Ugyanakkor 1939-ben már a nemzetiszocialisták szereztek relatív – 40%-ot megközelítő – többséget. (Ignácz Károly)