A miniszterelnök Nagy Imre újfajta utat jelölt ki Magyarország számára

Ez a cikk eredetileg a Mércén jelent meg. A megjelenés eredeti dátuma: 2021. június 7.. A PTI blogra az oldal indulásakor került át.

Nagy Imre, Magyarország mártír miniszterelnöke 125 éve, 1896. június 7-én született. Ezúttal nem az életét kívánom felidézni, nem szándékozom megemlékezni 1956-os cselekedeteiről, értékelni a perben tanúsított bátorságát, nyíltságát, őszinteségét. Bármilyen indokolt is lenne, ebben a cikkben csak röviden kívánok fejet hajtani mártíromsága előtt, mert ezt az elmúlt harminchárom évben sokan megtették, és reményeim szerint sokan megteszik ma is.

Inkább azt hoznám szóba, hogy az utóbbi években kikezdték azt a történelmi értékelést, amely a rendszerváltást követően kikristályosodott róla. Közelebbről, kikezdték Nagy Imre 1953–1955-ös első miniszterelnökségének (ahogy akkor nevezték, az „új szakasz” időszakának) értékelését.

Nagy Imre szoborkompozíciója új helyén. Forrás: MTI/Lakatos Péter

Bármily furcsa, a lekicsinylést többek között a Nagy Imre Alapítvány kiadásában megjelent kötetben olvashatjuk, Gyarmati György előadásában, amikor az „új szakaszt” úgy értékeli, hogy az egyfelől válságmenedzselő intézkedéscsomag volt, másfelől az „államszocializmust racionalizálni igyekvő törekvés, beleértve azt is, hogy a rendszer alattvalói számára elviselhetőbb legyen.”[1]

Pedig Nagy Imre rájött arra, hogy a Moszkvában kapott mandátum sokkal többet rejtett magában, mint a válságtól mentesíteni az országot.

Az életszínvonal-centrikus magatartáson, a parasztság felszabadításán, a terror felszámolásán túl egy újfajta utat jelölhet ki és teremthet meg Magyarország számára, ami más volt, mint a sztálinista megoldás, bár az akkor elképzelt „kollektív társadalom” irányába mutatott, és ez alapvetően nem különbözött a szovjet szocializmustól. Nagy ennyiben kommunista volt és az is maradt.

Az arkhimédeszi pont az agrárvilág

Nagy Imre 1953. július 4-én ismertette kormányprogramját a Magyar Országgyűlésben. A történészek és a visszaemlékezők értékelése egyöntetű: beszéde megvilágító erejű volt, mindenki fellélegzett, sokakat lelkesedéssel töltöttek el szavai. Nem is kívánom a részletekkel tölteni az időt, mint ahogy azzal sem, hogy milyen intézkedéseket hozott a kormány a következő másfél évben. Beszéltek eleget erről szakemberek, tankönyvek is felsorolják ezeket.

Nagy mindenekelőtt agrárszakember, parasztpolitikus volt. Nem egyszerűen válságenyhítő okból tette lehetővé az egyéni parasztgazdaságok működését, hanem az a meggyőződés vezette, hogy a kollektív gazdálkodást csak lassan és fokozatosan lehet bevezetni.

Ez a nézete nem hirtelen, menedzselő eszközként, hanem meggyőződésből formálódott ki. Ennek előzményei az 1947-es és 1949-es vitákra nyúlnak vissza, utóbbi a párton belül kényszerű önkritikába torkollott. A vegyes gazdaságot tartósan fennmaradó árutermelési formának képzelte el. Az életképes szövetkezeteket sem kolhozként gondolta el, hanem közgazdasági eszközökkel is irányított üzemeknek, amelyben a belső kispiac, vagyis a háztáji gazdálkodás is erősödik. (Felemelték 1 hold nagyságúra a háztáji földeket.)

A magángazdaságot aztán el is kellett látni eszközökkel, ami komoly csúszással, csak 1954-re sikerült, és létre kellett hozni a működéséhez a minimális infrastruktúrát, ami állami eszközökkel nem ment, így nagyobb mozgásteret engedélyezett a szövetkezeti kereskedelemnek, és szerény mértékben visszaállíttatta a magánkisipart és magán-kiskereskedelmet. Ez a magán-kisgazdasági szektor erősödése felé mutatott.

Szeme előtt a nagygazdaságokra, a kisgazdaságokra és a szövetkezetekre egyaránt építő modernizáció lebegett. A lehető legkorszerűbb agrárgazdaságot képzelte el, amely fejlett agrotechnikát alkalmaz, magasan képzett szakemberek vezetik szerte az országban, és terményei bőséggel látják el a városokat, sőt a világot.

Az agrárszakember-képzés javára hangolta át a felsőoktatást.

Az eszetlen termékekkel, naranccsal, gyapottal, gumipitypanggal való kísérletezést abbahagyatta, a józan magyar agrárértelmiségre támaszkodva alakíttatott ki nagyszabású tervet a mezőgazdaság következő éveire.

Mi több, el is fogadtatta, és 1953. december 19-én megszületett az MDP Központi Vezetőségének és a Minisztertanácsnak a közös határozata a mezőgazdasági termelés fejlesztéséről. Hosszabb távra tervezett, három évre készült a program, mint ahogy a begyűjtést mértékét is három évre előre garantálta.

Nem ment ez egyik napról a másikra. A válságmenedzselő intézkedések felemásan sikerültek. Naggyal szemben is bizalmatlanok voltak az emberek. Jól érzékelteti ezt Nagy Balázs memoárja[2], aki akkoriban egyszerű dömpervezető volt, és bizony azt látta, hogy egy korsó hideg sörért hosszan sorban álló melósok nemcsak Rákosi, de Nagy Imre nevét is káromkodással emlegetik. De később, az árvízi munkáknál egy spontán sztrájk után kijövő ávósok már nem vittek el senkit, hanem dolgavégezetlenül távoztak. Valami megváltozott.

Nem kellett nagyon hosszú idő, és az emberek megtapasztalták a békésebb életet. Nem az amnesziát, a táborok bezárását, a kitelepítések megszüntetését, később a politikaiak rehabilitálását említeném példaként.

Nagy nem Lavrentyij Beriját másolta, nem egy pragmatikus vezérlésű rendőrállammal akarta felváltani a párthatalmat, ahol a Politikai Bizottság helyett a Belügyminisztérium irányítja az országot.[3]

Az ő vezetése alatt is a kormányzat dominált, de a belügyet vissza akarta vezetni a maga sáncai mögé és előtérbe akarta állítani a jog uralmát.

Az „új szakasz” új jogelveket követelt meg. A Politikai Bizottság 1954. május 12-én megpróbált elvibb alátámasztást adni a büntetőpolitikának, de ez is felemás eredményt hozott. Ugyan helyesen állapította meg a határozat, hogy 1953 előtt az államigazgatási és termelési feladatokat büntetőeszközökkel igyekeztek megvalósítani, de szigorította az üzemi lopásokkal szembeni rendőrségi eljárást. Olyan „alapelveket” szabott meg, mint a társadalmi tulajdon védelme, a termelés zavartalansága, a szabadpiaci forgalom biztosítása, az ellátottság emelése, az alkotmányos jogok biztosítása. Egyszerre szögezte le, hogy a tömeges feljelentéseket meg kell szüntetni, ugyanakkor a munkahelyükről indokolatlanul, önkényesen kilépőkkel szemben a büntetőeljárást minden esetben meg kell indítani. A jogelvekben zavarodottság mutatkozott.

Nagy Imre hozzászól az 1951-es költségvetés vitájához. Forrás: Fortepan / Bauer Sándor

1954 decemberében az MTA égisze alatt megszervezték az első Állam- és Jogtudomány Kongresszust, amelyen az új szakasz jogelméleti és jogpolitikai kérdéseit kellett volna tisztázni, de csak odáig jutottak el, hogy államelméleti kérdésekben körvonalazták a polgári és a szocialista állam közötti tartós átmeneti állapotot, vagyis visszanyúltak a negyvenes évek második felének zárójelbe tett kérdéseihez. A jogelmélet nehezen és későn eszmélt, de semmi esetre sem tekinthető taktikai megoldásnak mindaz, ami történt. A nagyszabású kodifikációs feladat, a vegyesgazdaság jogi kimunkálásának sajnos csak a kijelölése történhetett meg.

Mint említettem, az 1953-as gyors intézkedéscsomag ellentmondások sorát generálta. A tervezés, ha korábban nem, 1954-re végképp csődöt mondott, miután az életszínvonalbeli intézkedések feltételeit képtelen volt prognosztizálni, és a gazdaság szektorainak összhangját megteremteni. A nyugdíj- és béremelés, az árcsökkentés, valamint a fogyasztási cikkek termelésének és értékesítésének összhangját megközelítően sem tudta biztosítani.

Ennek következtében gyorsan áruhiány keletkezett. Például a mezőgazdasági kisgépek és eszközök gyártásának beindítása csak 1954-ben indult meg, így az agrártermelés elégtelennek bizonyult. Az export-import egyenleg felborult, bizony szovjet kölcsönre szorult a magyar gazdaság. A tervezés nem számolt egy sor szemponttal, például az átállított ipar lassúságával, a vezetők ellenállásával, stb. Nagy Imre megelégelte az Országos Tervhivatal tehetetlenségét és leváltatta 1954 októberében dogmatikus elnökét, Szalai Bélát. Későn.

Személycserék

Felvetődik a kérdés, hogy vajon miért nem hajtott végre nagyarányú személycseréket legalább a kormányzatban, hogy programja megvalósításának alapfeltételét biztosítsa? Egyrészt a Magyar Dolgozók Pártja vezető testületeinél nem volt lehetősége változtatásra. Ezt Rákosi állította össze, és a moszkvaiak sem emeltek 1-2 ember kivételével kifogást ellene. Ez a grémium döntött a kormányról, tehát Nagy azt is készen kapta.

Nem is beszélve arról, hogy az első hetekben a kormányprogram megalkotása és elfogadtatása épp elég feladatot jelentett számára – hozzátehetjük, kitűnően oldotta meg ezt a feladatot –, aztán nagy energiákkal nekilátott a végrehajtásnak. Szerencséjére a szovjetektől beijedt Gerő Ernő mögé állt, és a gerinctelen, de ütőképes Farkas Mihályt visszahozatta a pártapparátusba, így ott is volt egy dinamikus, erős embere.

Rákosi lassítani igyekezett Nagy Imre lendületét, ezért alapos és többirányú vizsgálatokat kezdeményezett. Nos, a munkásosztály helyzetét elemző csoport élére Apró Antal került, aki 1953. november elején egy hatalmas pofonnal felérő dokumentumot tett le a Politikai Bizottság asztalára a proletárok siralmas helyzetéről. Rákosi különbizottságot kezdeményezett az állapotok orvoslása érdekében a maga vezetésével, mire Nagy Imre behozatta a kormányba elnökhelyettesnek Aprót, nehogy a dicsőséget Rákosi arassa le a maga által kreált katasztrófa orvoslásáért.

Nagy személyi kérdésekben lassan építkezett, mást nem is tehetett.

Csak egy év múlva állt össze csapata. 1954 októberében hajtotta végre a kormányátalakítást, ekkor már olyan erős volt, hogy maga mögé tudta állítani az MDP Központi Vezetőségét.

Számíthatott az agráros szakemberekre, saját klientúrájára, a hiperhajlékony volt agrárpártiakra, ugyanígy a párt- és államapparátus magasabb tisztséget elfoglaló lojális embereire, két-három börtönből szabadult kommunistára és az író- és újságírótársadalom kijózanodó felére. A magasabb pozíciókban lévők azonban elpártoltak tőle mihelyst megneszelték, hogy a szovjetek Rákosi felé fordultak. A kevés valóban hűséges embert eltávolították. Ekkorra azonban Nagy Imre az ország lakosságának nagy többségét már megnyerte.

Népfront, tanácsok

Tömegbázist épített. Mindenekelőtt a vidékiek bizalmát igyekezett megnyerni. Emberi szót váltott az egyházakkal is. Tudta, hogy e munkában a régi értelmiségre ugyanúgy számítania kell, mint az újra, és általában azon igyekezett, hogy minden szaktudást megbecsüljön, ezért a gyanakvás, ellenségesség légkörét száműzte a társadalomból.

Megszűnt az éberségi hisztéria, a származás forszírozása, megszűnt a csengőfrász, és ez végtelenül gyógyító hatással volt a társadalomra.

Eltűnt az ellenségeskedés, a bűnbakkeresés, a szelektálás, a múltban vájkálás, főleg eltűnt a kulákellenesség, a Ludas Matyiból elmaradoztak a hízott nagyparasztot kifigurázó karikatúrák és az egyházi személyeket gúnyoló rajzok. Persze maradtak az amerikai imperialisták, de ők nagyon távolinak tűntek. Az egész társadalmi atmoszféra megváltozott, lassan felszámolódott a megosztottság.

A vegyesgazdaság visszaállítása elindította a közgazdászokat egy másfajta tervgazdaság kigondolása felé. Ennek intézményi hátterét a Közgazdaságtudományi Intézet és a Közgazdasági Szemle létrehozása adta. Ezek az első próbálkozások olyan eredményekre vezettek, amit Péter György, Erdős Péter, Balázsy Sándor, Kornai János írásai fémjeleztek a tervutasításos mechanizmus gyakorlatának és elméletének bírálatáról.

1954 októberére ez olyan kormányzati előkészítő belső anyagokig jutott, mint a „Tézisek a gazdaságpolitikai munkaprogram kialakításához”, amelyben Kopátsy Sándor a pénz és hitelrendszer visszaszervezését kezdeményezte, szorgalmazta a világpiaci árak, a konvertibilitás felé elmozdulást, vagyis Sztálin tételével szemben a pénz valóságos értékmérő szerepének újbóli megteremtését. Egyúttal a tervezés átalakítását is megpendítette.

Nagy Imre miniszterelnök szüreti látogatáson (1956, Badacsonytomaj). Fortepan / Kotnyek Antal

Nagy felé fordultak az emberek. Érzékelte ezt, és nagy óvatosan nekilátott a politikai struktúra átalakításának. Nem volt könnyű megtalálni, hol lehet ezt megkezdeni, de az 1954-es esztendő és a tanácsi választások kapóra jöttek neki. A rést a második tanácstörvény létrehozásában és a Hazafias Népfront megteremtésében vélte felfedezni.

Szerény kezdet volt ez, de ne becsüljük le jelentőségét. Persze kompromisszumokra kényszerült. A párt mereven őrködött hatalma felett. E két lépés mégis kikezdte a centralizált államhatalmi irányítás mindenhatóságába vetett vak bizalmat, létrehozott egy a pártnál szélesebb, politikai mozgalmat. Ez utóbbival kezdem.

Többpártrendszerű népfrontot lehetetlen lett volna életre kelteni, főként hogy a népfrontban Rákosi a többi párt felszámolásának keretét valósította meg. Valami össznépi szervezetet azonban igen, ahol a másként gondolkodók egy része is mozgásteret kaphatott. Ilyen mintának a tagsággal rendelkező bolgár modell kínálkozott. Az egyéni tagságot megfúrták, de helyi vezetőségei és lapja (Magyar Nemzet) megmaradt.

Az alakuló kongresszuson Nagy Imre okosan Darvas József szájába adta mindazt, amit ő akart üzenni. Vagyis, hogy a népfront az egész nemzet vezető ereje. Tartóoszlopa a munkásosztály és a parasztság testvéri szövetsége, de „mindezen túl a Hazafias Népfront legyen egész népünk hazafias erőinek minden eddiginél szélesebb, hatalmas népi egységmozgalma” – mondta Darvas. Méghozzá „származásra, foglalkozásra, társadalmi helyzetre, vallásra, világnézetre való tekintet nélkül.”

Ezért beszédében Nagy Imre sem említette a kommunisták vezető szerepét vagy a munkásság fölényét, ellenkezőleg, az egyenrangúságot hangoztatta.

Tamási Áron azzal indokolta csatlakozását a népfront Országos Tanácsához, hogy úgy látta, a demokratikus eszközökkel megvalósuló szocializmushoz kerestetik nemzeti munka, és ez számára is fontos. Az Országos Tanácsban egy sor katolikus püspök meg hívő, Kodály Zoltán formátumú személyiség sorakozott

Rákosi győzelme után, 1955-ben a népfrontot a párt rohamcsapatává fokozták le, aztán elhalatták. Jánosi Ferenc főtitkárt és Boldizsár Ivánt, a Magyar Nemzet főszerkesztőjét leváltották. Rákosiék megértették, hogy valami számukra veszélyes kezdeményezés indult útjára 1954 őszén.

A tanácsrendszer átalakítása az irtózatosan felszaporodott bürokrácia csökkentésével, vagyis racionalizálással kezdődött 1953-ban, de 1954. május végén Nagy Imre beszédében az MDP III. Kongresszusán már

összekapcsolódott a decentralizálással, az állam szélsőséges központosításának bírálatával, és kilátásba helyezte a helyi tanácsok szerepének gyökeres átgondolását.

Nagy Imre az 1945-ös népi szervek mintáját hozta fel példaként, ami megint csak a proletárdiktatúra sztálini változatának felváltását jelentette volna a helyi demokrácia felé mozdulással. Társadalmi vitát kezdeményeztek a törvénytervezetről, de hiába álltak mellé a volt parasztpártiak és néhány fiatal, Rákosiék megint csak rossz kompromisszumra kényszerítették. A megmaradt korszerűsítés végrehajtását aztán 1955-ben meg is megakadályozták. Sem a kereskedelmi, ipari irányítás decentralizálása, sem az önálló beruházási keretre és költségvetésre vonatkozó szándékok nem valósultak meg. Persze így a létszámcsökkentésből sem lett jóformán semmi.

Dilemmák

Nem populista, hanem plebejus politikus volt. 1945–1948 között a kisegzisztenciák társadalmát teremtették meg a félfeudális-polgári világgal szemben.

Nem akart visszafelé haladni innen, gyűlölte a nagytőkés, földesúri horthysta közeget. Kommunistasága abban állt, hogy hitt benne, hogy kisegzisztenciákra épülő társadalmat is lehet naggyá tenni, lehet modernizálni úgy, hogy azt a nép magáénak érezze.

Ne legyenek kizsákmányolók, legfeljebb 1-2 alkalmazottat foglalkoztató emberek. De milyen tervgazdaság felel meg ennek? Túllépett a mindenható tervek doktrináján az ismeretlen felé. Egy kormányfő azonban nem várhat az elméleti kérdések kikristályosodására. Próbálkozott, és amikor látta, hogy bajok keletkeznek, feltette a kérdést a teória számára: hogyan lehet vegyesgazdaságot igazgatni? Senki sem tudta a választ. Ellenfelekkel, sőt ellenségekkel körülvéve ment előre.

A mezőgazdaság volt az a szakterület, amiben otthon volt, ott kipróbálhatta elgondolásait a gyakorlatban. Felismerte, hogy Magyarország agrárnagyhatalom lehet, de ehhez komoly beruházásokra és nagy szellemi potenciálra van szükség. A nagy- és kisüzem piaci összefogása vezethet el ehhez a ponthoz. A parasztság rehabilitálására és segítésére kell átszervezni a gazdaságot, nincs szükség nagyarányú nehéziparra, hanem olyan iparra, amely kiszolgálja a lakosságot, a vidéki Magyarországot. De hogyan lehet az ipart átszervezni és működtetni? Erre a kérdésre már nem maradt ideje felelni.

Nagy plebejus politikus volt abban az értelemben is, hogy a szocializmust úgy képzelte, mint ami folyamatos jobblétet teremt a népnek. A szocializmus alaptörvényét a termelés maximális növelése és ennek alapján az életszínvonal szakadatlan emeléseként gondolta el. Keményen bírálta az ipari öncélúságot.

Ezt a meggyőződését 1956. november 3-án, az újabb kormányalakítás napján sem adta fel. A szovjet támadástól már csak órák választották el. Tildy Zoltán és Losonczy Géza tartott ekkor nemzetközi sajtótájékoztatót. Úgy hét óra felé járt az idő, amikor a találkozó befejezéseként Losonczy Géza – Nagy Imre híve – még egy kis időt kért a jelenlevőktől. A következőket mondta:

„Egy-két fontos kérdésben szeretném még a kormány álláspontját ismertetni. Az országban véleményünk szerint jelenleg meglehetősen elevenek az ellenforradalmi erők. A kormány teljes egységben kijelenti, hogy az elmúlt tizenkét esztendő pozitív vívmányaiból semmit sem kíván feladni: így a földreformból, a gyárak és üzemek államosításából és a szociális vívmányokból. Ugyanígy a legteljesebb mértékben ragaszkodik ahhoz, hogy a most lezajlott forradalom vívmányai a maguk teljes egészében fennmaradjanak. Így a nemzeti függetlenség, az egyenjogúság és a szocializmus építése nem diktatúra, hanem demokrácia alapján.

A kormány el van szánva arra, – teljesen egységesen – hogy semmiféle körülmények között nem fogja tűrni a kapitalizmus visszaállítását Magyarországon.”

Íme a program, a koalíciós kormány arca és egyben a demokratikus szocializmus tradíciója. Nem példa, nem aktualizálható, de történelmi jelentőségét nem szabad lekicsinyelni, eltagadni.

[1] – Nagy Imre és kora. Tanulmányok, forrásközlések VII. Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2020, 149.

[2] – Nagy Balázs: Sorsdöntő idők. A Petőfi Körben és a forradalomban. Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2007.

[3] – Szilágyi Ákos: 1953 hideg nyara, az elmaradt peresztrojka. In.: Nagy Imre és kora. Tanulmányok és források VII. (Szerk.: Fodor Fanni) Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2020. 118–131. valamint uo.: Pártállamból rendőrállamba. 2000, 2019. 6.