1921. december 22-én, kéthetes tárgyalássorozat után írták alá a megegyezést rögzítő jegyzőkönyvet a Bethlen István vezette kormány egyes tagjai és a „szociáldemokrata munkásság” küldöttei, köztük a „névadó” szakszervezeti vezető, Peyer Károly. A megállapodás alapvetően arra irányult, hogy a szociáldemokrata mozgalmat, a pártot és a szakszervezeteket legális politikai és érdekképviseleti szereplőnek ismeri el a kormány, azaz jelentősen enyhíti a velük szembeni hatósági korlátozásokat. A másik oldalról pedig a szociáldemokraták elfogadják a fennmaradó korlátokat, illetve eleget tesznek a kormány több konkrét politikai kérésének – bár, mint utóbb kiderült, ezek egy részét nehezen vagy egyáltalán nem tartották be.

A „paktum”-ot már az 1920-as években heves viták övezték, majd 1945 után a kommunisták megbélyegző értékelése vált uralkodóvá, amelyben ez jelképezte a munkásságot úgymond eláruló, a kormányzatnak behódoló szociáldemokrata vezetők magatartását, immár az egész Horthy-korszakra kivetítve. Furcsa módon ez az 1950-es évekbeli megítélés a mai napig hatással van sok ismertető és megemlékező cikkre, mert – a már más stílus és szóhasználat ellenére – annak érvei, panelei újra és újra előbukkanak, egyfajta utólagos ítélkezési kényszertől hajtva. Ehhez képest inkább csak a történeti szakmunkákban esik szó arról, hogy milyen körülmények között és miért jött létre a megegyezés, és mi motiválta a szociáldemokrata vezetőket, hogy belemenjenek az alkuba.

Ebből a szempontból a megegyezés nevének kialakulása is tanulságos. A paktum szó a szociáldemokrata vezetők korabeli kritikusaitól származik. Annyiban jogos volt a megnevezés, hogy bár a megállapodás ténye rögtön nyilvánosságra került, annak részletei, konkrét tartalma pár évig titkos maradt. Az 1922 utáni politikai konfliktusokban Bethlen István azonban egyfajta politikai zsarolásként is használta a titkos megállapodást a szociáldemokratákkal szemben, így utóbbiak végül előre menekültek, és maguk hozták azt nyilvánosságra a Népszavában, 1924. december 31-én. (Nem 1923 év végén, ahogy az több helyen tévesen szerepel.) Így onnantól már egyértelműen a politikai erőviszonyok határozták meg a szociáldemokrata párt mozgásterét, nem pedig az, hogy pontosan mi szerepelt az 1921-es megállapodásban.

A paktum „megszemélyesítésére” azonban csak később került sor, a Horthy-korszakban még alapvetően a kormány és a szociáldemokraták megállapodásként hivatkoztak rá. 1945 után a kommunisták terjesztették el a Bethlen–Peyer-paktum elnevezést, amelyet így az emlékezetpolitikán túl az aktuális politikai küzdelemben is tudtak használni, a hazai politikai pályáját folytatni kívánó, antikommunista Peyer Károly ellen. (Aki végül 1947 őszén, a várható letartóztatása elől volt kénytelen emigrálni.) A Peyer elleni karaktergyilkosságból megmaradt elnevezés elhomályosítja azt a tényt, hogy a tárgyalás és a megegyezés a szociáldemokrata vezetők (Farkas István, a párt akkori főtitkára és több szakszervezeti vezető, akik közül az egyik volt Peyer) közös döntése volt.

Miért mentek bele a szociáldemokrata vezetők az 1921-es alkuba? Ehhez érdemes megnézni az 1919 ősze és 1921 vége közötti időszakot, amikor joggal érezhették úgy a szociáldemokraták, hogy az egész létük, a szervezeteik működése, az aktivistáik szabadsága, akár élete a tét. A szélsőjobboldali erők lényegében minden eszközt megengedhetőnek tartottak velük szemben, a fehérterror pedig nemcsak a különítményesek gyilkosságait jelentette (lásd a szociáldemokrata áldozatokat, például Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, vagy Cservenka Miklóst), hanem a kormányzat által végrehajtott nagyszámú internálást, letartóztatást és egyéb korlátozó intézkedéseket.

Az utólagos tudásunk alapján fel lehetne vetni, hogy a bethleni konszolidáció előbb-utóbb úgyis megszüntette volna ezeket az intézkedéseket, és normalizálódott volna a helyzet, azonban a szociáldemokraták szempontjából egész más volt akkor és ott egy konkrét lehetőséget megragadni, mint továbbra is a kivárásra játszani, abban bízva, hogy javulni fog a tárgyalási pozíciójuk. Bethlen pedig kíméletlenül használta fel az internáltak és rendőri felügyelet alatt állók tömegeinek ügyét arra, hogy a szociáldemokrata vezetőket alkura bírja. E kérdés jelentőségét illusztrálja Kéthly Annának egy jóval későbbi, 1960-ban írt magánlevele, amelyben a következőképp érvelt az 1921-es megegyezés mellett:

„Én annak a paktumnak létrejöttekor nem voltam vezető helyen a pártban, így tehát nyugodtan állíthatom, hogy hasonló helyzetben én sem cselekedtem volna másként. […] A Bethlennel való tárgyalások idején kb. 60 000 ember (nem tévedek a nullákban!) volt részben Hajmáskéren, Zalaegerszegen, a váci fegyházban és katonai börtönökben. Én a nőtitkárságot vezettem átmenetileg a pártközpontban, és naponta jöttek be hozzám feleségek, anyák, gyermekek, akik eltűnt hozzátartozójuk ügyében közbenjárást kértek vagy bemutatták a letartóztatási intézetekből kiküldött ruhadarabokat. Véresek és rongyokra tépettek voltak ezek a fehérneműk! A párt kötelezve volt ennek a sok ezer szerencsétlennek ügyében valamit tenni. Bethlen konszolidációt ígért, a fehér terroristák megfékezését, nekünk pedig mint túszokat, odakínálta ezeket az embereket. […] A paktum, amelyet mindig megvető módon emlegetnek, ezeket az áldozatokat szabadította ki. És hogy ezek nem sokallották az értük fizetett árat, azt bizonyítja a tény, hogy a párt újjáépítésének legjobb munkásai lettek.”

A szociáldemokraták döntésének hátterében valószínűleg ott volt az előző évek sikertelensége is: hiába maradtak a kiépülő új rendszeren kívül, hiába próbáltak különböző módokon tiltakozni az ellen, nem igazán történt érdemi változás. Így például a fehérterror miatt bojkottálták az 1920-as parlamenti választásokat, de ettől függetlenül a két évre megválasztott nemzetgyűlés működött, és az a többi politikai erő és a külföld számára is legitim tényező volt. Ugyanakkor 1921 végén már közeledett a nemzetgyűlés mandátumának lejárta, és utána 1922-ben egy újabb parlamenti választás, amelyen a szociáldemokraták is részt kívántak venni. Ahhoz pedig arra volt szükség, hogy a párt, a szakszervezetek és a kapcsolódó szociáldemokrata szervezetek a meglévőnél tágabb működési lehetőséget kapjanak, nagyobb egyesülési és gyülekezési szabadsággal.

Végül szintén fontos hangsúlyozni, hogy a Tanácsköztársaság után újjászerveződő párt és annak vezetősége alapvetően reformista, demokratikus irányultságú volt. Ez nem is meglepő a Tanácsköztársaság „forradalmi” kísérlete után, amelyben a szociáldemokrata mozgalom jelentős szerepet játszott. Annak bukása után a parlamenti politizálás célja került előtérbe, pontosabban annak első lépésként az, hogy szociáldemokrata képviselők egyáltalán bekerülhessenek a magyar parlamentbe.

Ezt az akkor már több évtizedes célt végül az 1922-es, összességében antidemokratikus választáson sikerült megvalósítani – és erre az 1921-es megegyezés adott lehetőséget. A parlamenti jelenlét és a szabadabb szervezkedés révén pedig úgy gondolták, hogy majd demokratizálni lehet a politikai és a társadalmi rendszert – ezt az elképzelést nemcsak a szociáldemokraták, hanem más ellenzéki erők, például a polgári liberálisok is vallották. A demokratizálási kísérlet kudarca csak az 1920-as évek második felére vált egyértelművé.

Mindezek fényében jobban érthető, miért fogadták el a szociáldemokrata vezetők a kormány feltételeit. Ilyen volt például, hogy a szociáldemokraták továbbra sem szervezkedhetnek az állami alkalmazottak és a mezőgazdasági munkásság körében – ez nem lemondás, hanem csak az 1919 óta fennálló helyzet elismerése volt, hiszen a hatóságok addig is keményen felléptek az ilyen kísérletekkel szemben. A szociáldemokrata vezetők azt is vállalták, hogy megszakítják a kapcsolatot a baloldali emigránsokkal, illetve nem kötnek szövetséget a polgári liberális és demokrata ellenzéki erőkkel. Utóbbit azonban lényegében egyáltalán nem tartották be, már az 1922-es parlamenti választáson volt kooperáció a két erő között, sőt, több akkori helyi választáson szövetségben is indultak, ahogy 1922 őszétől országos pártszövetséget is létrehoztak.

Összességében a kormány és a szociáldemokraták megegyezése fontos lépése volt a bethleni régi vágású egyensúlypolitikának, a konszolidációnak, és így hozzájárult a többpárti parlamentre alapuló, de antidemokratikus politikai rendszer kiépítéséhez. Ugyanakkor nem szabad túlértékelni a „paktum” jelentőségét.

Így nehéz lenne azt állítani, hogy Bethlen fő politikai céljának megvalósítását a szociáldemokraták egyedül meg tudták volna akadályozni azzal, ha nem tárgyalnak és állapodnak meg vele. Ahogy túlzás lenne csupán azzal magyarázni a két világháború közötti autoriter rendszer megszilárdulását, hosszú fennmaradását, és abban a szociáldemokraták korlátozott szerepét és lehetőségeit, hogy 1921 végén a baloldali mozgalom vezetői aláírtak egy politikai megállapodást.

A címlapkép: A kommunista párt plakátja a Bethlen-Peyer megállapodásról (forrás)