Hogyan csaljunk a választáson? – machinációk száz évvel ezelőtt

„A titkos szavazás nem egyezik meg a magyar ember alaptermészetével.”
„A titkos szavazás csak a korrupciót, hitehagyást és alattomoskodást biztosítja, csak aljas tett keresi a titkolást és homályt. A becsületes ember nyilvánosan, fényes nappal szeret cselekedni.”
„A titkos szavazás mellett inkább fennforog annak veszedelme, hogy egyesek a fennálló állami és társadalmi rend felforgatóit támogatják szavazatukkal.”

100 évvel ezelőtt, 1922. március 2-án jelent meg a nyílt szavazást visszaállító kormányrendelet Magyarországon. A Bethlen István miniszterelnök nevéhez fűződő intézkedés a magyar „egyedülállóságot” igazolta, mert a korabeli Európában – nemcsak nyugaton, hanem északon, keleten és délen is – már mindenhol titkos szavazással rendezték a parlamenti választásokat.

Az akkori kormánypropagandisták szerint azonban nem volt szabad elfogadni azt az ellenzéki jelszót, hogy ha „a művelt nyugat államai” áttértek a titkos szavazásra, akkor nálunk is azt kell elfogadni. Helyette a nyílt, élőszóval történő szavazást támogatva a „magyar nép jellemére” és hasonló frázisokra hivatkoztak, ahogy azt a fenti idézetek mutatják.

Egyhangú választás: „Itt azután igazán egyre megy, hogy nyílt-e a szavazás, vagy titkos.” (SÖRREKLÁM A Borsszem JankóBAN, 1922. ÁPRILIS 16.)

A kormánypárti propaganda mögött azonban komoly hatalomtechnikai terv állt. Bethlen nemcsak miniszterelnök kívánt maradni, hanem kormánypártjának, az Egységes Pártnak akart abszolút többségét biztosítani a közeledő választáson, ráadásul úgy, hogy a megválasztásra kerülő kormánypárti képviselők döntő többsége, és így maga az új parlament egyértelműen neki legyen majd alárendelve. Ezt azonban 1922-ben egy szabad választáson nem tudta volna elérni, ezért új, antidemokratikus választási rendszert fogadtatott el. Ennek legkirívóbb és legnagyobb hatású eleme a nyílt szavazás visszahozatala volt az ország nagy részén – „vidéken” –, így végül csak Budapesten és környékén, továbbá a nagyobb városokban szavaztak titkosan, ami a mandátumoknak csupán 20%-át jelentette. (Két évvel korábban, az 1920-as magyar parlamenti választáson már mindenhol titkosan választottak képviselőket, ezért jelentett visszalépést a bethleni szabályozás.) A nyílt szavazáson túl a választási szabályok, eljárások, majd a gyakorlat majdnem minden eleme azt a célt szolgálta, hogy ne legyenek egyenlők az esélyek, hanem a kormánypárt felé lejtsen a pálya. Azaz minden jogszabályba foglalt, de azon túlmenő eszközt is bevetettek a választási győzelem érdekében. Az alábbiakban ezekről lesz szó.

KAPCSOLÓDÓ PODCAST AZ 1922-ES VÁLASZTÁSOKRÓL

Egységes volt-e a nagy kormánypárt és miért volt megosztott az ellenzéke? Kik és miért követtek bombamerényletet a kampányban? Hogyan hallgatták le az ellenzéki politikusok telefonjait és tiltottak be ellenzéki újságokat? Kik alkalmaztak modern eszközöket (például a „fényvetítést”) és hol maradt „hagyományos” (például „etetős-itatós”) a kampány?

Többek között ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik legújabb podcastunk, amelyben az 1922-es választásokról Gali Máté és Ignácz Károly történészekkel Takács Róbert beszélgetett:

 


A PTI podcast összes korábbi epizódja megtalálható az Anchor.fm-en.

Kapcsolódó választási térképeinket itt találja.

1. A közigazgatásra épülő kormánypárti választási gépezet

Az Egységes Párt kampány- és választási szervezete alapvetően a helyi közigazgatásra épült. Ennek kulcsfigurái a törvényhatóságok élén álló, a kormány által kinevezett főispánok voltak, de az önkormányzati, egyben közigazgatási tisztviselők, mint az alispán és a járási főszolgabírók, szolgabírók, továbbá a legtöbb helyen a városi polgármesterek, községi bírók és jegyzők is a kormánypárt érdekében dolgoztak, hogy biztosítsák a „hivatalos”, azaz a miniszterelnök által támogatott jelöltek győzelmét, akár az ellenzék akadályozásával és korlátozásával is.

Így fonódott össze a párt és a közigazgatás, az állami (a „nemzeti”) és a pártérdek.

Ezen túlmenően a hivatalos választási tisztviselők és testületek megfelelő összeállítására, kormánypártiságára is ügyeltek, hogy a választási eljárás, kampány és a szavazás során végig érvényesüljön a hatalom kontrollja.

2. A kormány anyagi fölénye és információs hálózata

Az Egységes Párt választási szereplését jelentős mértékben az állami erőforrások – és valószínűleg ahhoz kapcsolódó korrupciós pénzek is – biztosították.

A kampány mindennapi feladatait a közigazgatás, az állami szervek és tágabban a közszféra dolgozói (tanítók, vasutasok stb.) közül kiválasztott megbízható személyek látták el. De ezen felül jelentős számú fizetett, napidíjas kortest, aktivistát is alkalmaztak, akik általában egyetemisták vagy főiskolások voltak. Mindezekre épült az a széles körű információs hálózat, amelynek segítségével az országos központ, illetve a főispánok ellenőrizni és befolyásolni igyekeztek a helyi történéseket. A rendszeres vagy eseti helyzet- és hangulatjelentések több, egymástól független forrásból (szolgabíróktól, csendőröktől, rendőröktől, detektívektől, a hivatalos jelölttől és korteseitől) származtak, így nemcsak az eseményekről és esélyekről adtak képet, de a közigazgatási és hatósági szereplők ellenőrzésére is szolgáltak, hogy megfelelően segítik-e a kormánypártot. A kormánypárt vezetése lejáratásra alkalmas, akár magánéleti kérdésekre kiterjedő anyagokat gyűjtött össze a képviselőjelöltekről, köztük a kormánypártiakról is.

3. A kormány (vidéki) sajtófölénye és az ellenzéki sajtó korlátozása

Miközben a budapesti politikai lapkínálat sokszínű volt, vidéken a helyi (vármegyei, kisvárosi) újságok között egyértelműen a kormánypártiak domináltak, amelyek a miniszterelnökségtől havonta anyagi támogatást és egyben instrukciókat, közlendő anyagokat is kaptak. A választási kampány időszakában pedig a kormány változatos eszközökkel igyekezett korlátozni a független vagy ellenzéki sajtót: felvásárlással, megvesztegetéssel, megfélemlítéssel, és akár időleges betiltással. Utóbbi ha nem is a legnagyobb, de fontos liberális lapokat érintett, amelyeknél sajátos eljárással éppen a választásokhoz közeledve, de álságosan több hónappal korábbi, úgymond a közrendet fenyegető cikkekre hivatkozva tiltották meg a további megjelenést.

Választási röplap 1922-ből (Forrás: valasztasiroplap.hu)

4. Az ellenzékiek megfigyelése, lehallgatása, mozgásuk korlátozása

Az 1922-es választások egyik sajátos jelensége volt Rassay Károly liberális agrárdemokrata pártja, amely vidéken egy szabad választáson komoly ellenfele lehetett volna a kormánypártnak. Nem véletlen, hogy egy titkos belügyminiszteri rendelet a pártot radikálisnak és „veszedelmesnek”, programját „hazafiatlannak” és „közmorálba ütközőnek” minősítette, amely ellen minden eszköz bevethető.

A párt vezető politikusait állandó megfigyelés alá helyezték, detektívek követték őket, telefonos beszélgetéseiket pedig lehallgatták.

Egyes helyeken a jelöltjeiket különböző ürügyekkel letartóztatták, rendőri felügyelet alá helyezték vagy egyszerűen kitiltották a saját választókerülete településeiről. A kerületek „lezárása” a kormánypárti közigazgatás sajátos eljárása volt, amikor „idegenek” nem léphettek be oda a kampány idején. Így például előfordult, hogy a választási gyűlésre érkező ellenzéki politikust a vasútállomáson már a csendőrök várták, akik rögtön fel is rakták őt a visszafelé menő vonatra.

5. Az ellenzéki kampány korlátozása

A nevető ballonok – egy ismert plakát után. Bethlen István: „Nem én bukom le, hanem a föld fordul el tőlem.” (Forrás: Borsszem Jankó, 1922. június 11.)

A választási gyűléseket a korban a hatóságoknak előzetesen engedélyezniük kellett, és vidéken a járási főszolgabíró különböző indokokkal (pl. közrend megzavarása) megtilthatta azokat – sok helyen ezt használták fel ürügyül az ellenzék tevékenységének korlátozására. Az engedélyezett gyűléseken pedig hatósági közeg (rendőr vagy szolgabíró) felügyelte a „rendet”, amelybe beletartozott az elhangzó beszédek „cenzúrázása” is: ha ugyanis egy szónok szerinte megengedhetetlenül beszélt, akkor a közeg figyelmeztethette erre, majd megvonhatta tőle a szót, végső esetben pedig feloszlathatta a gyűlést. Általában tilos volt az „izgatás”, és külön rendelet született arról, hogy „népámító” földosztással sem lehet kampányolni. Arra is volt példa, hogy a kormánypárttal sajátos kapcsolatban álló szélsőjobboldali szervezetek (pl. az ébredő magyarok) balhét, verekedést provokáltak a liberálisok gyűlésein, majd a rend felbomlására hivatkozva a hatósági képviselő feloszlatta a rendezvényt. A választási plakátok és röplapok szintén engedélykötelesek voltak, azaz azokat előzetesen szintén be kellett mutatni a hatóságoknak, és csak utána lehetett őket terjeszteni.

6. Az ajánlások manipulálása

A hivatalos képviselőjelöltséghez a választójogosultak 10%-ának írásos ajánlására volt szükség, amely magas küszöbnek tekinthető. Ráadásul a helyi közigazgatás különböző módokon akadályozhatta az ellenzéki ajánlásgyűjtést, már önmagában azzal is, hogy a hivatalos jelölteknek segített az előírtnál jóval több ajánlást gyűjteni, miután egy választó csak egy jelöltet ajánlhatott érvényesen. Egyes helyeken azonban ennél tovább is mentek: letartóztatták az ellenzéki korteseket, elvették az ajánlási íveket, az ellenzéki ajánlókat beidézték a rendőrségre stb. Az ajánlások hamisítása is előfordult, azaz az ellenzéknek aláírók neveit felvitték a kormánypárti ívekre is, majd a kettős ajánlásra hivatkozva mindkét helyről törölték azokat, így csökkentve az ellenzéki ajánlók számát.

Az ajánlások érvényességét pedig a szintén nem független választási szervek bírálták el, amely itt is lehetőséget adott különböző visszaélésekre.

Több kerületben ezzel sikerült egyhangúvá, azaz ellenfél nélkülivé tenni a választást, amikor az ajánlások elbírálása után csak egy jelölt maradt, aki így tényleges szavazás nélkül lett képviselő.

7. A választók manipulálása, megfélemlítése és leszavaztatása

A bethleni új választási rendszer egyik eleme a választójog korlátozása volt, amely elsősorban a nem kormánypárti szavazókat, a szegényeket és alacsony iskolázottságúakat, valamint a nőket sújtotta. Ennek ellenére a választójog tömeges maradt, összesen közel 2,4 millióan, az összlakosság 30%-a szavazhatott 1922-ben. Ezért is volt szükség a nyílt szavazásra, amely lehetővé tette a megvesztegetést, a zsarolást és a közalkalmazottak (tisztviselők, tanárok, postások, vasutasok stb.) leszavaztatását a kormánypárti jelöltekre.

De lényegében mindenkit meg lehetett fenyegetni vagy manipulálni, aki valamilyen módon függött az államtól: akár alkalmazottként, akár ipar-, kocsma- vagy trafikengedély birtokosaként, akár állami megrendelések vagy juttatások kedvezményezettjeként.

Ezekhez jött még a dualizmus korából megmaradt nyílt vesztegetés, a választók etetése-itatása. Ahol mindez nem bizonyult elégségesnek, ott az ellenzéki szavazást is korlátozhatták. Ilyen módszer volt, hogy az erős ellenzéki jelölt korteseit, szervezőembereit előző éjjel vagy a szavazás reggelén letartóztatták valamilyen ürüggyel, és csak délután engedték őket szabadon. Miután vidéken az egyes jelöltek támogatói egymás után, külön-külön csoportokban szavaztak, az ellenzéki jelölt „hálózatának” megbénításával így elmaradt az utolsó mozgósítása, szervezetlen lett szavazása, ráadásul a letartóztatások a félelemkeltést is szolgálták. Végső esetben a szavazás idő előtti lezárásával vagy az ellenzéki szavazók erőszakkal történő távoltartásával oldották meg a kormánypárti jelölt „győzelmét”.

BUDAPEST VÁLASZT – INTERAKTÍV HONLAP

Jobboldali Buda, liberális (Új-)Lipótváros, baloldali Angyalföld. Olyan budapesti városrészek, amelyekhez ma is jellegzetes politikai-társadalmi arculatot kötünk az 1989 utáni választások eredményei alapján. Mik a történelmi előzményei ennek, és milyen hasonlóságok vannak a múlt és jelen választásai között? Budapest mely területein szerepeltek jól, és melyeken rosszul az egyes pártok? Rendelkeznek-e a nagy politikai irányzatok stabil választói bázissal a fővárosban?

Ezekre a kérdésekre is választ ad a Napvilág Kiadó kötete és ez a hozzá kapcsolódó honlap, amely Budapest 1920 és 1945 közötti választásairól ad áttekintést. Nemcsak közli az egyes választások legrészletesebb, szavazóköri adatait (táblázatos formátumban), hanem azokat a térben is ábrázolja. A választási térképeket rávetítettük a Google Maps-re, így az egyes pártok kiugró területei, szavazókörei könnyen beazonosíthatók a főváros jelenkori térképén. Kiderül, milyen volt a korabeli Budapest jellemző politikai „mintázata”, milyen előzményei vannak a főváros jelenkori, továbbra is sokrétű politikai-társadalmi arculatának.

8. Gerrymandering és a választójog egyenlőségének megsértése

A választókerületi rendszer alapvetően egy korábbi, 1914-es beosztásra épült, de az 1922-es módosítások manipulatívak voltak, mert a kormánypárti jelöltek győzelmeit igyekeztek segíteni. Ugyanakkor az egész rendszer komoly aránytalanságokat tartalmazott: a legkisebb egyéni kerületekben kevesebb mint ezer, a legnagyobbakban közel húszezer jogosult választhatott egy képviselőt, azaz több mint húszszoros különbségek voltak! (Összehasonlításul: ma kevesebb mint másfélszeres eltérés az elfogadható.) Ez durván sértette a választójog egyenlőségének elvét, de miután alapvetően ez is a kormánypártnak kedvezett, nem törekedtek a megváltoztatásra. Az új, többmandátumos listás kerületekben könnyen lehetett volna biztosítani az arányosságot, de politikai okból az ellenkezője történt:

az egyértelműen ellenzékinek számító Budapest és környéke összesen tizenhattal kevesebb képviselőt választhatott, mint amennyi az ott lakó választók száma alapján járt volna e területnek.

Hasonlóan aránytalannak bizonyultak a szintén titkosan szavazó Győr és Pécs akkori egyéni kerületei: a munkások lakta, szociáldemokratának tartott külvárosi körzetekbe kétszer annyi választó került, mint a polgári belvárosiakba.

*

A fenti, jogszabályokban rögzített eszközök vagy az azon túlmenő, már akkor is törvénytelen módszerek alkalmazására természetesen nem mindenhol és nem azonos mértékben került sor, sok függött a helyi adottságoktól, a közigazgatási szereplők tevékenységétől, az ellenzéki jelölt személyétől, pártállásától és erősségétől. A kormánypárti jelöltek pedig bekerülhettek a parlamentbe valós társadalmi támogatással, de manipuláció és egyértelműen csalás, erőszak révén is.

Az egyenlőtlen erőviszonyok, a kormány választási gépezete és a nyílt szavazás mellett az 1922-es választáson nem derülhetett fény a kormány(párt) valós támogatottságára: a fenti eszközökkel az összes szavazat 38%-át sikerült megszereznie, amely azonban a mandátumoknak már 57%-át jelentette a többségi (alapvetően egyéni kerületekre épülő), tehát aránytalan választás rendszerben.

Így jött létre Magyarországon a Horthy-korszak hegemón pártrendszere, azaz a továbbiakban a kormánypárt nem volt leváltható az antidemokratikus parlamenti választásokon. Jóllehet a két világháború között a szabad politikai akaratnyilvánítás korlátozásának különféle eszközei, a választási korrupció, a választási rendszer egyenlőtlenségei és aránytalanságai viszonylag elterjedtek voltak más európai, köztük a demokratikusnak számító országokban is, de Magyarország a fentiek rendszerszerű alkalmazása és az 1938-ig megmaradó nyílt szavazás miatt sajátos esetnek számított.

PARLAMENTI VÁLASZTÁSI KAMPÁNYOK MAGYARORSZÁGON

A Napvilág Kiadó gazdagon illusztrált kötetében a magyar parlamenti választások változó kampányának plakátjai, szórólapjai; szavazólapok, régebbi korszakok esetében röplapok, kortestárgyak elevenednek meg a múlt századtól napjainkig. A fiataloknak már 1990 is történelem, az idősek pedig ráismerhetnek egy-egy régi, az emlékezetből kihullott kampányelemre, -technikára. Többek között kiderül a kötetből, hogy nem a rendszerváltással kezdődött a plakátháború, csak a Horthy- és a Kádár-korszak elfeledtette velünk, mert vagy tiltotta, vagy nem használta a többpárti vetélkedés eszközeit.

Titkos vagy nyílt volt a választási rendszer, kik és hányan szavazhattak, kik nyerték a megmérettetést, volt-e csalás szavazáskor? Milyen technikát választottak, aki meg akarták másítani a tisztességes eredményt – hiszen „ki ijedezne a sártól, mikor rókavadászat van?” A szövegek biztos kapaszkodót jelentenek az eligazodásban.