Budapest 1873-as egyesítésének 150+1. évfordulóján érdemes visszatekinteni, hogy ünnepelte e „születésnapot” a főváros és az ország a 20. században. Az 1923-as, 1973-as és 1998-as eseményeket idézzük fel a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok Budapestről című kötetének írásaival, és az utolsóból az is kiderül, miért nem volt ünnepség a 75. évfordulón.
(A kötetből már korábban is közöltünk kérdéseket és válaszokat, azok itt olvashatók: Bordélyok, büfék, biciklisek és a keresztény Budapest)
Hogyan lett Budapestnek Magyar Zsoltára?
1898-ban Budapest az 1873-as egyesítés negyedszázados évfordulójának megünneplésére készült. Az e célból alakult jubileumi bizottság azonban hangsúlyozta, hogy az ünnepség a fővárost anyagilag nem terhelheti meg, a program csupán a törvényhatósági díszközgyűlésre és a belvárosi plébániatemplomban tartandó ünnepi istentiszteletre korlátozódna. A szerény ünneplést sokan nem érezték az alkalomhoz méltónak, emlékszobor-állítást, emlékérem-kibocsátást, jótékonykodást, kórházalapítást szorgalmaztak. Az alkalomhoz nem szorosan köthető vagy épp drága javaslatokat azonban a szervezőbizottság sorra elvetette.
A negyedszázados jubileum megünneplése végül az Erzsébet királyné tragikus halála miatt elrendelt országos gyászra való tekintettel elmaradt.
1913-ban a városegyesítés bejelentésének eredeti helyszínén, a Pesti Vigadó nagytermében, közönség részvételével emlékeztek meg a negyvenedik évfordulóról.
1923-ban a félszázados jubileumi ünnepséget – a világháború utáni nehéz pénzügyi helyzetre hivatkozva – alapvetően szerény keretek között kívánták megrendezni.
November 17-én, a jubileum napján a főváros összes hivatalában munkaszünetet tartottak, az épületeket fellobogózták, a megemlékezésről filmfelvétel készült.
A belvárosi plébániatemplomban bemutatott szentmisén és a Váci utcai Új Városházán megtartott díszközgyűlésen kizárólag meghívóval lehetett részt venni. A fővárosi képviselőkön, azaz a törvényhatósági bizottság tagjain kívül meghívták Horthy Miklós kormányzót, a királyi hercegeket, az állami és egyházi vezetőket, a kulturális és tudományos élet képviselőit, illetve a vármegyék és a törvényhatósági városok küldöttjeit. Megkeresték azt a két, még élő bizottsági tagot, akik ott voltak az 1873-as, első fővárosi közgyűlésen, de ők egészségi állapotukra hivatkozva kimentették magukat. Egyikükkel, Radocza Jánossal, aki közel ötven évig, egészen 1918-ig volt fővárosi képviselő, interjút készített a Pesti Napló újságírója. Ebből kiderült távolmaradásának valódi oka: sérelmezte, hogy őt nem kérték fel beszéd tartására, továbbá nem érezte magáénak az ünneplést szervező új jobboldali kurzust. Hasonló okból nem vettek részt díszközgyűlésen az 1918 előtti főváros olyan meghatározó alakjai, mint Bárczy István korábbi polgármester vagy Harrer Ferenc.
Az ünnepi misét Csernoch János hercegprímás celebrálta, majd az ünneplő közönség átvonult a Városházára. A beteget jelentő Sipőcz Jenő polgármester helyett Folkusházy Lajos alpolgármester vezette a díszközgyűlést. Elhangzott a Himnusz, majd felolvasták az egyesítést végrehajtó városatyák emlékezete előtt tisztelgő kormányzói leiratot, és Scitovszky Bélának, a nemzetgyűlés elnökének üdvözlő sorait. Berzeviczy Albert törvényhatósági bizottsági tag, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke ismertette a főváros tudományos és művészeti kultúrájának fejlődését.
Végezetül Csilléry András, az 1920-as törvényhatósági választásokat megnyerő Keresztény Községi Párt képviselője emelkedett szólásra, aki kettéválasztotta Budapest előző ötven évét.
„Mi a[z 1918–1919-es] forradalmakat megelőző tíz évet nem is akarjuk magunkénak vallani, szeretnénk talán e város történetéből is kitörölni.
A lelki élet nélkül épített csillogó Budapest nem a miénk, a hitelbe épített Budapest, amelynek terhét szegény utódok fizetik, nem a miénk, a materialista szellemtől átitatott Budapest nem a miénk. De a miénk a vezeklő Budapest, mely keresi a hit útján a megigazulást s miénk az ősi tradíciókért küzdő Budapest, miénk az a Budapest, mely nem az ország félelme, hanem büszkesége” – utalt a „bűnös város” közelmúltjára, és a „keresztény és nemzeti” Budapest megteremtésének politikai céljára. A díszközgyűlés a Szózat eléneklésével ért véget.
A jubileumot november 19-én este a Vigadóban jótékony célú hangverseny zárta, amelyre már a nagyközönség is válthatott jegyet. A főváros tanácsa mindössze pár hónappal korábban kérte fel Kodály Zoltánt, Dohnányi Ernőt és Bartók Bélát (az 1919-es Tanácsköztársaság zenei direktóriumának volt tagjait!), hogy a jubileum emlékére komponáljanak egy-egy művet. Dohnányinak a Himnusz, a Szózat és a Magyar Hiszekegy motívumait felhasználó Ünnepi Nyitánya három zenekarra íródott, ezzel is szimbolizálva az egyesült városokat. Bartók Táncszvitje a Duna menti népek zenéjének jellegzetes hangzásvilágát örökítette meg. Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordítása ihlette
Kodály népzenei motívumokat használó Psalmus Hungaricusát (Magyar Zsoltárát),
amelyben a kritikusok szerint nemcsak az „önmagát ünneplő város zsivaja” visszhangzott, de az elvesztett világháború és a trianoni döntés felett érzett szomorúság is kifejeződött.
A jeles évforduló alkalmat adott népszínműpályázat kiírására, várostörténeti kiadványok megrendelésére is: Budapest kétkötetes bibliográfiáját Ballagi Aladár és Kremmer Dezső, ötvenéves történetét Gárdonyi Albert, statisztikáját Thirring Gusztáv készítette el. Továbbá szerveztek olyan nagyobb szabású rendezvényeket, mint az Országos Vaskereskedelmi és Vasipari Szövetség technikai fejlődést bemutató szakkiállítása a városligeti Iparcsarnokban, vagy a jubileumi ünnepségsorozatot 1924 elején lezáró, az Országos Képzőművészeti Társulat közreműködésével megvalósuló, a főváros teljes műgyűjteményét felvonultató tárlat a Műcsarnokban. (Holló Szilva Andrea)
Hogyan ünnepelt az országgal együtt az évszázados főváros?
Budapest és a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetése – szemben a szerényebb 1923-as, fél évszázados megemlékezésekkel –
nagyszabású projektekkel készült az 1873-as városegyesítés századik évfordulójára, amelyet a modern szocialista nagyváros ünnepének tekintett.
Így mindenekelőtt látványos építkezésekkel igyekezett alátámasztani azt az állítását, hogy a főváros 1945 után soha nem látott fejlődésnek indult. A legfeltűnőbb beruházás „centenáriumi karácsonyi ajándékként” már 1972 decemberében elkészült, így az Örs vezér tere és a Deák tér között járt már a metró.
1973-ban a tervbe vett fél tucat városrészközpont egyike már épült Zuglóban, mögötte pedig a hajdani bolgárkertészek vidékén a Füredi utcai lakótelep. Kijjebb, Mátyásföldön hozzáláttak a Centenáriumi lakótelep kivitelezéséhez. 1973 végére elkészült a kisföldalatti rekonstrukciója is: még éppen időben, december 29-én útnak indultak az új kocsik, immár nem a Városligeti-tóig, ahol a régi végállomás emlékét a lépcső maradványai máig őrzik, hanem a két megállóval arrébb, a Mexikói útig, ahonnan az újonnan indított 69-es villamos vitte tovább az 1969-től egyre sűrűsödő újpalotai lakótelepre a lakókat. Ekkor újult meg – az 1929 óta változatlan technikával és járműparkkal működő – fogaskerekű vasút is. Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke azonban nem a közlekedésfejlesztést, hanem a lakásépítést, a Budapesten átadandó 14 500 új otthont említette első helyen ünnepi beszédében.
Sajátos színt adott az évfordulónak a budapesti kerületek és a megyék összekapcsolása:
minden megye „kapott” legalább egy fővárosi kerületet, amelynek fejlesztéséhez hozzátehette a magáét:
Borsod a XV. kerületben, Hajdú-Bihar Angyalföldön épített óvodát, Csepelen a Fejér megyeiek adtak át új áruházat, máshol játszótér épült, Heves az újpesti piacot, Zala a kispesti boltokat látta el mezőgazdasági és élelmiszeripari termékekkel. A Veszprém megyeieknek jutott a X. kerületi bányavidék parkosítása: a mai Óhegy-park a Magyar–Szovjet Barátság Park nevet kapta. A megyék és a főváros közös projektje volt a népligeti Centenáriumi Park, avagy Országkert, amelyben minden megye önmagát igyekezett megjeleníteni, a Népszabadság kritikusa szerint sikerrel: „A főváros centenáriumának, úgy látszik, több ízlése van, mint volt az ország millenniumának: a népligeti parkból nem csináltak sem városligeti »Vajdahunyad várat«, sem »millenniumi falut«. Mennyivel több elegancia van a mostani koncepcióban, amely megelégedett fák-bokrok és kőzetek követségével, az idehozott fertői élő nád, badacsonyi szürkegránit és mátrai fenyő képviselőségével.” A műalkotások nagyobb része nem maradt fenn, ellenben ma is látható a központi helyen,
a Margitszigeten felállított 4,5 méter magas Centenáriumi emlékmű.
A főváros parkosítása és fásítása része volt a centenáriumi fejlesztési koncepciónak. Szép, tiszta, virágos Budapestért néven szerveztek mozgalmat a város kizöldítése érdekében: a közösségi szervezésben épülő zöld terek mellett a városlakók is jelentkezhettek facsemetékért. Az egyik évfordulós parkot, az ún. Európa-ligetet a Várfal mellett, a Bécsi kapu közelében már 1972 szeptemberében átadták, abból az alkalomból, hogy a Helsinki egyezmény felé vezető úton Budapest tanácskozásra hívta meg a kontinens fővárosainak vezetőit. A tanácskozás előadásaiból kötet is készült: az Urbanistica Contemporaris 1973-ban jelent meg, benne a londoni, római és bécsi városvezető tanulmányaival. Ám nem ez volt a legnagyobb szabású vállalkozása az Akadémiai Könyvkiadónak: a Budapest-lexikon 1355 oldalon több mint hatezer címszóban foglalta össze, amit a magyar fővárosról tudni érdemes. Elkészült a hatkötetesre tervezett Budapest története első két része is – az őskortól a törökök kiűzéséig. 1973-ban lényegében minden megkapta a „centenáriumi” jelzőt – a kiállításoktól (megyei művészeti bemutatók és népművészeti anyag a Néprajzi Múzeumban, zenei az Iparművészeti Múzeumban, bélyegkiállítás, turistatérkép-szemle) a vetélkedőkön át (rendeztek nemzetközi tornászversenyt éppúgy, mint áruházak közötti kirakatversenyt) a művészeti alkotásokig és konferenciákig. Kisfilmek és tévéfilmek sora (mint a Budapest varázsa-sorozat) és egész estés mozifilm is készült. Szabó István Tűzoltó utca 25. című filmjében egy pesti bérház lakóinak víziói jelentek meg. A művelődési klubok is versengtek éves műsoraikkal, de az Irodalmi Színpad is állított össze évfordulós előadást (A Duna két partján), s a Vidám Színpad Lassan a Pesttel címmel tisztelgett a pesti kabaré előtt – a kritikusok nagyjából egyöntetű véleménye szerint a nézők rekeszizmára nagyon vigyázva. Október közepétől a vidéki színházak mutatták be egy-egy produkciójukat a fővárosban.
Az Esti Hírlap annak is utánajárt, hogy
tizenegy budapesti már a városegyesítés idején is élt, és riportot készítettek az 1869-es születésű Bartha Gizellával,
aki Zuglóban élt, egyedül – pedig korábban tíz kérője is volt –, s bár fiatalabb korában bejárta fél Európát, a Libegőn még sose járt; ami nem is volt csoda, hiszen azt csak 101 éves korában, a centenárium előtt néhány évvel adták át. (Takács Róbert)
Mekkora volt Budapest születésnapi tortája a 125. évfordulón?
Budapest 1873-as egyesítésének ötvenedik, majd századik jubileuma után ismét egy új politikai és önkormányzati rendszer keretei között került sor a 125. évfordulóról megemlékező ünnepségsorozatra 1998-ban. Nyitányaként a Budapesti Történeti Múzeumban az Egy nagyváros születése – Buda, Pest és Óbuda az egyesülés idején című kiállítást jelölhetjük meg.
A Budapest Egyesítési Emlékbizottság merített a régi ötletekből
(emlékérem kiadása, tematikus könyvbemutató, egy új Budapest-történeti szintézis kiadása), így ezúttal is készültek alkalmi zeneművek. Petrovics Emil IX. kantátája (A Dunánál) József Attila verseire íródott, Jeney Zoltán darabjának (Kontrafaktum) szövege Pilinszky János latin nyelvű költeménye. A művek premierjét november 17-én tartották a Magyar Állami Operaházban, ahol az 50. évfordulóra komponált művek társaságában hangoztak el. A partitúrákat a művészek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének ajándékozták.
A központi ünnepséget Budapest 125 éves címmel júniusban a Clark Ádám téren, a Lánchídon és a Roosevelt (ma Széchenyi István) téren tartották, egybekötve az 1848-as forradalom és szabadságharc 150. évfordulójáról való megemlékezéssel.
(1948-ban ez másképp történt: minden 1848 centenáriumáról szólt, miközben a városegyesítés 75. évfordulójáról elfeledkeztek.)
A helyszín kiválasztása szimbolikus volt: a Lánchíd kötötte össze elsőként állandó jelleggel Pestet és Budát. Demszky Gábor főpolgármester ünnepi beszédében megemlékezett a városfejlesztést előmozdító Podmaniczky Frigyesről, a Közmunkatanács alelnökéről és a városegyesítést a szabadságharc idején kezdeményező Szemere Bertalan belügyminiszterről is, valamint arról, hogy az ünnepségeknek helyszínül szolgáló Lánchíd átadása óta a társadalmi forradalmat a modernizációval összekapcsoló eszmék jelképévé vált.
Az egész napos, éjszakába nyúló szabadtéri rendezvényen helyet kaptak zenés, táncos és játékos programok a Lánchíd mindkét oldalán, magán a hídon és az Alagútban. Volt ott minden: kintornások, bűvészek, lovak és mazsorettek, kortárs és népművészet, kirakodóvásár, alkalmi postahivatal.
Modern „lánchídi csataként” meghirdették a kereskedelmi rádiók kötélhúzó versenyét, a csapatok az ünnepi alkalomra az autóforgalom elől lezárt hídon mérték össze erejüket. Azért fajsúlyosabb produkciókból sem volt hiány, többek között a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus zenekarának ünnepi hangversenye színesítette a kínálatot. Vásáry Tamás karmesternek Schiffer János főpolgármester-helyettes karmesteri pálcát nyújtott át, ez szimbolizálta, hogy Budapest a zene városa.
Este táncosok lepték el a hidat, a keringőt Budáról Demszky Gábor főpolgármester, Pestről Schiffer János, az Egyesítési Emlékbizottság elnöke nyitotta meg. A rövid tűzijátékot követően vitték át a 125 gyertyával díszített, másfél mázsás születésnapi tortát a Lánchíd pesti hídfőjétől a Clark Ádám térre, ahol a közönség is megkóstolhatta. S hogy mindenkinek jusson, 125 iskolás gyermek hozott további 125 kisebb tortát. „A Roosevelt térről egy hatalmas sereg élén százhuszonöt kicsi és egy hatalmas torta érkezett. Kisebb csoda, hogy [a menet] nem vált gyászmenetté, mivel a Magyar Cukrász Iparosok Országos Ipartestületének ingyen desszertje felkavarta az indulatokat. Katonazenekar, lovas huszárok, gyerekek, és jött szekéren Budapest tortája. […] A felajánló, Pataki János érdi cukrász kétezer szeletesre becsülte, s majdnem levágta az ujját a szelésnél. No nem azért, mert ennyire rutintalan, hanem
a felbőszült és tortára éhes tömeg lökdöste, míg el nem fogyott a másfél méter átmérőjű, fél méter magas, százötven kilós édesség. A szervezők könyörögtek, oszoljon a nép, mert még összenyomják a gyerekeket, pedig jut torta mindenkinek.
Sose egyek süteményt többet – gondoltam –, ha beállok a sornak egyáltalán nem mondható embermasszába.” (Népszabadság, 1998. június 22.)
A megemlékezést utcabál és lézershow zárta. (A nagy sikerre tekintettel a rákövetkező évben, a Lánchíd átadásának 150. évfordulójára emlékezve megismételték az utcabált, de ezúttal „lánchídi csata” nélkül.)
A 125. születésnap megünneplése még egy hétig tartott, Óbudától a Margitszigetig, a Belvárostól a Városligetig irodalmi, könnyű- és komolyzenei produkciókkal, gyerek- és sportprogramokkal várták az ünneplő tömeget, s ennek keretében zajlott a Rakpart Fesztivál háromnapos művészeti rendezvénye is a Lánchíd mellett, a pesti alsó rakparton.
Az évforduló alkalmával a főváros újabb köztéri alkotással gazdagodott: a Március 15. téren felállították Csíkszentmihályi Róbert mészkő kompozícióját, amelynek címe Budapest, a Duna gyöngye. (Holló Szilva Andrea)
Magyarosodás s idegenek, hotelek és bulinegyedek, a bordélyházak fénykora és a majdnem megvolt olimpia:
A 150 éves Budapest történeteiről beszélgetett 2024. május 17-én a Klubrádió Szabad a pálya című műsorában a Kérdések és válaszok Budapestről kötet két történész szerzője, Fónagy Zoltán (ELTE BTK / HUN-REN BTK Történettudományi Intézet) és Takács Róbert (Politikatörténeti Intézet), valamint a kérdező, a kötet szerkesztője, Ignácz Károly (Politikatörténeti Intézet).
