Tavaly volt százötven éve, hogy egyesítették Budapestet. 1873-ban, nem sokkal a kiegyezés után járunk,

dübörög az imperializmus és a gyarmatosítás, a kapitalista fejlődés új szakaszát a fokozódó tőkekoncentráció és a szabadversenyes kapitalizmus jellemzi.

Nem csak az árukat, hanem a hagyományokat is tömegesen termelik: ezeknek az ősinek beállított, valójában konstruált, kitalált hagyományoknak a segítségével alkotják meg magukat az ekkoriban kialakuló modern nemzetállamok.^[1] Ebben a környezetben születik és formálódik Budapest, sok más világvároshoz hasonlóan. A Múltunk folyóirat 2023/3-as számában megjelent tanulmányok a főváros megalakulásától nagyjából a 20. század második feléig terjednek, a városalakulás különböző fázisait izgalmas szempontokból világítják meg.

Várossá lett magántőke

Az egységes Budapest gondolatát először a reformkorban, csaknem kétszáz éve írta le Széchenyi István. A vízió valóságba ültetése hatalmas kihívást jelentett. A város szerkezetének megtervezéséhez más európai nagyvárosok szolgáltak példaként: a mai Andrássy út például a Champs-Élysées mintájára épült. Ezen túlmenően a közművek megtervezése és kiépítése is óriási feladatot jelentett. Nehéz elképzelnünk, milyen viszonyok uralkodtak akkor: a vízművek kiépülése előtt a lakók a Duna szűretlen vizét itták. A tiszta ivóvíz és a csatornázás járványügyi szempontokból is döntő fontosságú volt, de a legsürgetőbb feladatok közé tartozott a rakpart rendezése is, az áradások megelőzése miatt.

Hogyan sikerült ezt a temérdek feladatot megszervezni, és főleg finanszírozni? Több mint tíz évig tartott, hogy a városrendezéshez kötődő szereplők – az állam, a főváros és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa – tisztázzák a feladatköreiket. Több tanulmány is hangsúlyozza, hogy

a városvezetés elképzeléseiben a magántőke bevonzása központi jelentőségű volt.^[2]

A várakozások azonban kevéssé teljesültek, így a városvezetés más utat választott: „a tőke mindenhatóságában kevésbé bízó” eljárás például az utak aszfaltozását jelentette, amely később sikerrel vonzotta a befektetőket. A nagykörúti bérházépítés immár jó üzletnek számított, ettől a ponttól fogva meglódult az építkezés, „egy nemzedéknyi idő alatt a felismerhetetlenségig átalakult itt minden”.^[3] Az ezzel foglalkozó tanulmány szerzője, N. Kósa Judit csak futólag említi azt az érdekességet, hogy egy 1910-es újságcikk visszarévedőn tudósít az egykori – néhány évtizeddel korábbi – állapotról, amely a nosztalgia gyors kialakulásaként értelmezhető. Izgalmas lenne megvizsgálni a rohamos változás kortárs tapasztalatát és lecsapódását: itt ennek egy képe villanhatott fel. A húszezer forintos bankjegy hátoldalán is látható Régi Képviselőház például mindössze három hónap alatt épült fel Ybl Miklós tervei alapján.^[4]

N. Kósa Judit a Nagykörút Oktogon és a Népszínház közötti szakaszának kiépülésében a magántőke dominanciáját mutatja ki.

A felépült bérházak – különösen a jómódú negyedekben – azonban nem a kényelmet vagy a praktikumot, hanem a reprezentativitást helyezték előtérbe.

Az intimitást nélkülöző helyek a presztízs, a magas társadalmi rang kifelé való kommunikálását célozták. Gyáni Gábor érzékletesen említi a budapesti születésű Arthur Koestler lipótvárosi szülőházára való visszaemlékezéseit, amelyből a korabeli fiatal generáció „polgári ízléstelenségtől” és a kapcsolódó életformától való elhatárolódását olvassa ki.^[5]

A Nagykörút vizsgált szakaszán a felépült házak nagyjából fele ún. „jó gazdák” tulajdonában állt: ők az épületeket hosszabb távon is megtartották, a családi vagyon részeként kezelték, és sokszor otthonuknak tekintették azokat. Gyakran évtizedekig, akár 50 évig is tulajdonolták a házakat; sokan pedig tovább is örökítették. A tanulmány több család vagyonmegtartási stratégiáját rekonstruálja. Az elemzések során a „jó gazdák” közéleti vagy épp magas beosztású pozíciói, ezeken keresztül pedig a kor elitrétegeinek összefonódása rajzolódik ki. A szellemi és politikai elit különösen magas arányban képviseltette magát. A felső középosztály tagjai „– habár a foglalkozás vagy a vallás szerinti különbségek határozott csoportokra is bontották a közegüket – ezer szállal kötődtek egymáshoz.”^[6] A „körút menti házasodás” sem volt ritkaság, ez néhány esetben a körúton való terjeszkedés eszközéül is szolgált.

Várossá lett adóforintok

A magántőkéből való építtetés egyik eredménye, hogy a körúton középületek nem kaptak helyet: bérházakon kívül legfeljebb szállodák jöhettek szóba. Ettől függetlenül a fővárosnak nagyon sok beruházást, fejlesztést kellett kigazdálkodnia a korszakban. Sipos András tanulmányában az önkormányzat költségvetését a második világháborúig vizsgálva azt mutatja be, hogyan navigált a főváros ebben az összetett helyzetben. Elemzéséből a városvezetés kettős helyzete rajzolódik ki: egyrészt a kormány pénzzel alig támogatta magát a fővárosi önkormányzatot, másrészt Budapest a forrásaival is csak az erősen korlátozott autonómia keretei között gazdálkodhatott: a döntések állami jóváhagyásra szorultak.

A fővárosi bevételek legszilárdabb forrását az adókból befolyó összeg jelentette a vizsgált időszak egésze alatt. Mivel a városfejlődés első szakaszában

a népességnövekedést nagyrészt szakképzetlen munkások, napszámosok és bevándorlók tették ki, nem túlzás azt állítani, hogy a város belőlük építkezett.

Mivel az adókivetés módja lehetőséget hagyott a (nagyobb) jövedelmek eltitkolására, az adóztatás az alacsony jövedelmű rétegekre aránytalan mértékben nehezedett. Míg a pótadóztatás a legsúlyosabb terhet a munkásságra és a kispolgárságra hárította, a „pénzintézetek és az ipari részvénytársaságok ugyanakkor el tudták kerülni, hogy a közterhekhez való hozzájárulásuk kövesse tőkeállományuk és a gazdasági életben elfoglalt súlyuk fejlődését”.^[7] Az 1873-as városegyesítéssel egybeeső gazdasági válság tovább nehezítette a városfejlődés első időszakát, így azt a „permanens válságkezelés” jellemezte.

Más nagyvárosokhoz hasonlóan Budapest is beruházási kölcsönökből kapott új lendületet: ennek köszönhetően a millenniumi ünnepségre már a viharos fejlődés érezhető volt. Bárczy István polgármesterré választásával új korszak kezdődött 1906-ban: a korábbiakhoz képest aktív társadalmi felelősségvállalás indult meg – az ekkor megvalósuló beruházási hullám hozta magával a szociális kislakásépítést, de ekkor vette tulajdonba az önkormányzat többek közt a Gázműveket, Elektromos műveket, a szemétszállítást és a közlekedés egy részét is. Az ebből befolyó összegek a fővárosnak is bevételi forrást jelentettek, a költségvetés egyre nagyobb részét kitéve. A túladóztatás – illetve adóelkerülés – problémája ugyanakkor újra felmerült: a Bárczy-korszakban is nőttek az adóterhek.

 A város fejlődésével párhuzamosan lakói öregedtek: egyre égetőbbé vált a nyugdíjazás problémája, miközben a növekvő lakosságszám fokozódó munkáltatói kihívásokat jelentett. Hepehupás folyamat látszik: a később megtérülő beruházások egyben újabb és újabb ellátandó területeket, így anyagi és operatív terhet jelentettek a főváros számára. Ez az önmagát gerjesztő növekedés a két világháború között lassult, a már kiépült rendszereket azonban továbbra is fenn kellett tartani. Ezt jelentős részben az adókból finanszírozták, így ebben az időszakban az elszegényedő társadalomra terhelődő adósprés fokozódott: „dualizmus kori »hagyományoknak« megfelelően,

a lakbérekből és az alapvető közfogyasztási cikkek forgalmából merítő adóknak volt kiemelkedő szerepe, amelyek mindig is az alacsony jövedelmű rétegekre nehezedtek aránytalanul nagy mértékben.”^[8][8]

A városfejlődés árnyékában

Amíg a körút mentén gombamód nőttek a házak, és az önkormányzat igyekezett lépést tartani a folyamatosan növekvő főváros igényeivel, egyes társadalmi csoportok leszakadtak. A kisiparosok (asztalosok, lakatosok, pékek stb.) egyes csoportjai a gyári munkásokhoz mérve is nehezebb helyzetben voltak, sokszor rosszabb élet- és munkakörülményekben ragadtak. Deáky Zita tanulmánya a pinceműhelyekben dolgozó kisiparosok egészségügyi helyzetét, a kapcsolódó rendelkezéseket és diskurzusokat vizsgálja:

a házak alagsorában található műhelyek alacsony életszínvonalat, korai megbetegedést és egy sor egyéb problémát jelentettek.

A gyáripar megerősödésével a kisiparos réteg „jelentős része egyre rosszabb helyzetbe került a nagyipar árnyékában, a szükséges tőke híján nem tudott élni a modernizációs lehetőségekkel és fejlesztésekkel”.^[9] Bár Deáky hangsúlyozza, hogy a kisiparos rétegen belül is nagy különbségek voltak, „a kisiparosok önmaguk és a tanoncok kizsigerelésével, hosszú munkaidővel és rendkívül szerény életmódot folytatva tudtak fennmaradni.”^[10]

Az a komplex problémacsomag, amelyet a pinceműhelyek jelentettek, az egyébként ekkoriban épült Illatos úti „Dzsumbuj” lakótelep vagy éppen a Hős utca esetére is emlékeztethet. A 19. század végétől az 1960-as évekig többször feléledt a pincehelyiségek körüli diskurzus, főleg a közegészségügyi kockázatok és a gyermekmunka problémái mentén. A döntéshozók a pinceműhelyek felszámolásában látták a helyzet megoldását. Szintén nem ismeretlen ez a fajta tüneti kezelés, ami a mögöttesen meghúzódó, összetett társadalmi problémát – a pinceműhelyekben dolgozók erőforráshiányos társadalmi helyzetét – érintetlenül hagyja. A körülményekről szerzett egyre bővülő ismeretek, a politikai követelések és a szabályozások ellenére amikor a megoldásra terelődött a szó, „minden elölről kezdődött”.^[11] A probléma megoldása soha nem volt teljes, amelyet a történeti események, válságok is hátráltattak. A pinceműhelyek bezárása ellehetetlenítette a napról napra élő családok megélhetését, egy esetleges költözés pedig a bizalmon és ismeretségen alapuló, helyhez kötött vásárlói kör, vagyis ismét a megélhetés elveszítését jelentette. Részmegoldásként végül műhelylakásokat építettek, de ez csak azoknak nyújtott segítséget, akik megengedhették maguknak a magasabb béreket.

Térben sűrűsödő gócpont

A kiépülő város sokféle új teret hozott létre, többek között a 19. században Európa-szerte elterjedt etnográfiai show-kat, amely a korabeli tömegszórakoztatás egyik kedvelt műfaja, egyben kiugróan jövedelmező üzleti ága volt. Ez éppen az, aminek hangzik: különböző Európától távol eső népeket hoztak az adott országba, hogy állataikat, szokásaikat és mindenekelőtt a más kultúrájú embereket a látogatók megtekinthessék. Az egyébként széles szakirodalommal bíró jelenség az európai felsőbbrendűség markáns kifejeződése – Perczel Olivér azonban ennél némileg óvatosabban teszi mérlegre a jelenséget. Nem vitatja, hogy az esetenként félmeztelen emberek látványosságként való mutogatása és árucikké válása kérlelhetetlenül rasszista, a néprajzi bemutatókat ugyanakkor egyúttal az országhatárokon átívelő kultúra részeként értelmezi, amely révén Magyarország is kapcsolódhatott a „metropoliszok” sorába.^[12] Ehhez hasonlóan, Perczel szerint a látványosságként mutogatott őslakosokkal szembeni attitűd a rasszizmuson kívül a magyar történeti tapasztalatot tükrözte: az amerikai őslakosokkal szembeni rokonszenvet és együttérzést emeli ki.^[13] Szerinte a korabeli cikkek nem annyira az erőszakosságot és a primitívséget, inkább azt emelték ki, hogy „még vadon (tehát a természet közelében, szabadon) élnek”.^[14]

Első pillantásra mindez nem tűnik másnak, mint „jóindulatú” rasszizmusnak. Ha viszont az alá-fölérendeltségi viszonyok összetettségének megértése a cél, akkor nem elég megállni a rasszizmusnál. A kolonializmus korszakában járunk, a kor új és izgalmas tudományága a kulturális antropológia – a budapesti előadásokra invitáló újságcikkek és szóróanyagok is előszeretettel használták hívószóként. Európai és amerikai antropológusok távoli, eldugott vidékeken, a „vadaknál” kutatnak az univerzális emberi jellemzők után.^[15] A másik egzotikusként, ősiként való beállításában a civilizációból való kiábrándultság jelenik meg. Közelebből nézve a kolonializáció és a nosztalgiával kevert elvágyódás összefüggései tűnnek ki: Renato Rosaldo amerikai antropológus saját terepmunkája során vette észre magán, amit később

imperialista nosztalgiának nevezett.^[16] A fogalom a kolonializáló hatalmak gyászát ragadja meg afelett, amelynek elpusztításában maguk is szerepet játszottak.

Az ártatlan vágyakozás póza szerinte elfedi a saját felelősséget az „eltűnő vadember” (vanishing savage) esetében. Bár ez már a posztkolonialista kritika részét képezi, rávilágít a fogalmak szétválaszthatatlanságára.

Úgy tűnik, hogy a fejlődéssel, a korábbi életforma elhagyásával párhuzamosan megjelenik a nosztalgia is – ezt a Nagykörút gyors kiépülésével kapcsolatban N. Kósa is megjegyzi. A városi élet olyan sűrű, minden korábbihoz képest ismeretlen életmódot és tapasztalatot jelentett, amely mozgósította a „romlatlan” kultúra és „nemes” vadember későromantikus ideálképeit. A sziú indiánokkal szemben érzett rokonszenv esetében a helyzet sajátos. Az 1930-as évektől Baktay Ervin aktív indiántáboraiban a résztvevők nem pusztán megkreálták a „nemes” vadembert az othering révén, hanem azonosultak velük.

A jelenleg is élő magyar indiánlét története tehát csaknem 100 éves.^[17]

1961-től Cseh Tamás alapított hasonló közösségeket Bakonybél közelében.^[18] A hagyományt jelenleg Gauder Áron, a Nyócker és a tavaly bemutatott Kojot négy lelke rendezője gondozza.^[19]

A sziú indiánokkal való azonosulásnak tehát sajátos kulturális gyökerei és hagyománya van Magyarországon. Perczel arra is felhívja a figyelmet, hogy az orientalizmus forrásait nálunk nem pusztán távoli népek, hanem „belső”, az Osztrák–Magyar Monarchia részét képző területek is jelentették: ilyen volt például Ada Kaleh törökök lakta – azóta eltüntetett, víz alá került – szigete.

Nem csak a kulturális másság reprezentálása zajlott Budapest összesűrűsödő terében.

Olyan fontos, arctalannak tűnő folyamatoknak is melegágya volt, mint a professzionalizáció.

Papp Viktor a dualizmus kori budapesti ügyvédeket vizsgálva több érdekes megállapítást tesz, Budapest kettős helyzete rajzolódik ki. Egyrészt a városi tér sok lehetőséget adott a kapcsolatépítésre, illetve az ügyvédek hivatási-szakmai csoportként való érdekérvényesítésében is domináns szerepet játszott, mégsem volt teljesen alátámasztott a korban felkapott meglátás Budapest „vízfejűségéről”. Ez a koncepció inkább a fejekben létezett, mintsem a társadalmi realitásban: korábbi, meghatározó narratívák ismételgetése éltette, miközben nem vett tudomást a vidéken zajló folyamatokról.^[20]

Ennél is fontosabb azonban a tanulmány vége felé, az ügyvédi kamara működéséről olvasható történet: bár az Ügyvédi Kamara idős, inaktív tagjairól való gondoskodás eszménye a hivatással egyidős, a nyugdíjak formális és központi folyósításának egy ideig az ügyvédi közösségen belül sem volt teljes támogatottsága, majd később a terv megvalósításában sokáig nem tudtak eredményt elérni. A budapesti ügyvédek erőforrásokkal való bővebb ellátottsága kellett végül ahhoz, hogy a nyugdíj ügyét sikeresen képviseljék az állam felé. Időközben a fővárosi ügyvédek szolidárissá váltak a vidéki kollégákkal, ami nem csak szép gesztus volt, hanem elengedhetetlen lépés az együttműködés kialakításában: a vidéki és budapesti ügyvédek együttes támogatottsága biztosított kellő egyetértést: 6000 ügyvédből 5800 támogatta az országos nyugdíjintézet felállítását. Bár a konkrét példa az ügyvédek hivatási csoportjáról szól, valójában

egy autonómiát kivívni képes csoportosulás történetét látjuk.

A szolidaritásnak, egységes fellépésnek ezen túlmutatóan rengeteg lehetséges közege létezik a mozgalmakkal és politikai szerveződésekkel az élen. Elképzelhetők továbbá olyan közösségek, akár tapasztalati (például terápiás vagy sorstárs) csoportok, amelyek az együttműködés formális kereteként működhetnek. A történelem itt mintha mégis az élet tanítómestere volna, a következő tanulságot ugyanis nem lehet elégszer levonni: „Pozitív eredmény ugyanis végül úgy született e kérdésben, hogy a fővárosi és a vidéki kar össze tudta egyeztetni az érdekeit, és az ügyvédség közösen lépett fel az állammal szemben.”^[21]

A bemutatott tanulmányok, azaz a Múltunk 2023/3-as számának tartalma:

A 150 éves Budapest történetei

Gyáni Gábor: Lipótváros: a pesti City (4–23.)

Sipos András: Budapest gazdálkodása a városegyesítéstől a második világháborúig (24–57.)

N. Kósa Judit: A Nagykörút édesszülei. Építtetők és „jó gazdák” az Oktogon és a Népszínház között (58–87.)

Papp Viktor: Budapest a professzionalizáció élén. A budapesti és a vidéki ügyvédség kapcsolata a dualizmus időszakában (88–111.)

Perczel Olivér: Szingalézek, számik, sziúk. Etnográfiai show-k Budapesten, 1873–1931 (112–141.)

Deáky Zita: A fővárosi pinceműhelyek egészségügyi viszonyai a 20. század első felében (142–168.)

Németh Patrik: Újjáépítés vagy helyreállítás? A Fővárosi Közmunkák Tanácsának szerepe Budapest történetében a második világháború után (1945–1948) (169–200.)