1922. október 31-én Benito Mussolini a feketeingesei élén menetelt Rómában. Megszerezte a hatalmat, megalakította az első fasiszta kormányt. Az esemény különlegessége abból adódik, hogy a kormányalakítási megbízatás nem Rómában érte, hanem Milánóban, amely mégiscsak közelebb volt a svájci határhoz, abban az esetben, ha a fasiszták blöffje eredménytelennek bizonyult volna.

A hatalomátvétel kikényszerítése is valójában egy kompromisszumot eredményezett, hiszen Mussolini nem diktátor, hanem egy koalíciós kormány minisztertanácsának az elnöke lett.

A későbbiekben a minisztertanács elnöke címet is ő változtatta meg kormányfőre, amely mégiscsak tekintélyesebben hangzott. Egyes kritikus tárcák felett nem is rendelkezhetett, hiszen az olasz király hadügyminiszternek és haditengerészeti miniszternek az első világháború két győztes hadvezérét nevezte ki, akik monarchistaként elegendő garanciát jelentettek a kormány Korona iránti hűségét illetőleg. Az uralkodócsalád szimpátiája viszont sejthető volt már a menetelés előtt is, hiszen az anyakirályné 1922 októberében a bordigherai villájában fogadta a fasiszta quadrumvireket.[1] Ennek ellenére a római menetelés máshogy is végződhetett volna.

Olaszország egyike volt az első világháború nyertes nagyhatalmainak. A békekonferencián viszont nem sikerült maradéktalanul megvalósítania az igencsak nagyszabású terveit, és a kudarc a háború során eleve túlhevült nacionalista indulatokat csak tovább erősítette. A háborús konjunktúra is véget ért, a béketermelésre történő átállás nem sikerült zökkenőmentesen, a gazdasági nehézségek közepette pedig a társadalmi feszültségek is felszínre törtek. Gyárakat foglaltak, tüntettek, sztrájkoltak, földeket sajátítottak ki.

Elkezdődött az utólag két vörös évnek nevezett időszak. Egy bolsevik jellegű hatalomátvételre sohasem volt esély, de a jól szervezett baloldali mozgalom utcai erődemonstrációja sokakat megrémített.

A földfoglalások a birtokosokat is fogékonnyá tették a rendteremtés támogatására. Az állam viszont alkalmatlan volt a belső béke megőrzésére. Eleve nem volt elegendő rendőr, illetve ez utóbbiak is csak futottak az események után. A Francesco Saverio Nitti- és a Giovanni Giolitti-féle liberális kormányok pedig a nacionalista indulatokat se kezelték megfelelően. 1921. november 4-én, az olasz ismeretlen katona hamvainak Rómába szállításakor a kormányzat nem igazán helyezett nyomást a jellegzetesen baloldali, és így háborúellenes városi önkormányzatokra, hogy tüntessenek a hazafias szimpátiájukkal, ami a hadsereg volt és még fegyverben lévő tagjait is felbőszítette. Ekkorra már túl sokan láttak valami követendőt és támogatandót a fasiszta verőlegényekben. Közülük nem kevesen egyenesen a hadsereg raktáraiból kaptak fegyvereket. Ennek ellenére érdemes leszögezni, hogy a hadsereg messze nem lett fasiszta. A helyi szinten kibontakozó együttműködést egyfajta kényszer szülte, és a már kiépülő rezsimnek se sikerült fasizálni a hagyományosan monarchista fegyveres erőket.

A politikai elit tehetetlenségét egyáltalán nem valamiféle tehetségtelenség okozta. Az 1919-es és az 1921-es parlamenti választások után egy kormányzásra alkalmatlan és stabil többséget felmutatni képtelen Képviselőház ült össze. 1919-ben az Olasz Néppárt, vagyis a frissen létrejövő katolikus felekezeti párt, illetve az igencsak megerősödő – ekkor 104 új mandátumot megszerző – Olasz Szocialista Párt birtokolta összesítve a helyek 50, majd 1921-ben 43%-át. Egymással viszont nem tudtak és nem is akartak koalíciót kötni, míg a korábbi olasz kormányzó erő, vagyis a Liberális Párt(ok) megroppantak, és kisebbségbe kerültek.

Ekkorra mellesleg az eredetileg republikánus és antiklerikális fasiszta vezérkar elfogadta a királyságot, mint államformát, illetve egyre több gesztust tett a pápa irányába is. A hatalom megragadása viszont elképzelhetetlennek tűnt békés eszközökkel, így Mussolini 1922. október 24-én Nápolyban adott hangot kormányalakítási igényének. Öt – a külügyi, a hadügyi, a haditengerészeti, a munkaügyi és a közmunkaügyi – miniszteri tárcát fasisztákkal kívánt feltölteni és ennek erővel történő megszerzését is kilátásba helyezte. Pont akkor, amikor amúgy is válságban volt az olasz kormány, és elég sok ember neve felmerült új miniszterelnökként. Luigi Facta liberális kormányfő végül október 27-én nyújtotta be lemondását, amikor a fasiszták is elkezdték a koordinált megmozdulásaikat, indokként viszont nem az utóbbit, hanem egy minisztere lemondását jelölte meg. A már csak ügyvivő miniszterelnöknek kellett megoldania a fasiszta felkelést, és a szükségállapot bevezetését tartotta jó megoldásnak. A király, III. Viktor Emánuel viszont ezt nem kívánta szentesíteni október 29-én. (Ezért is hamis az a néha felbukkanó anekdota, hogy Facta a király elutasítását követően mondott volna le.)

Elindult tehát a kormányfőkeresés, miközben a királyi haderő bármikor hazazavarhatta volna a fasiszta csapatokat. Ezeknek ugyanis nem volt megfelelő fegyverzete, az ellátás is hagyott kívánnivalót maga után, ráadásul hiányzott a kiképzés is. A fasizmus utólag persze új emlékeket teremtett, és gyakran hangoztatták, hogy a világháború veteránjai alkották a menetelő tömeg zömét. Voltak veteránok is, de leginkább a háborúból kimaradó nemzedék volt aktív, amely így akarta bebizonyítani a saját „háborús hősiességét”. De nem ők döntötték el a blöff kimenetelét, hanem

a király mondta ki a döntő szót, aki stabil, erős, életképes kormányzatot akart.

Olyat, ami nem kívánja megváltoztatni a rendszert, de amellyel alkotmányos keretek között lehet kormányozni. Ráadásul a király ellenezte a fegyveres erők bevetését, így csakis Mussolini neve jöhetett szóba.

Mussolini, miután megkapta a királytól a kormányalakítási felkérést, október 29-én Rómába indult. A kormánynévsort csak október 30-án este terjesztette fel a királynak, vagyis a koalíció kialakítására már Rómában került sor. Miután ezt elfogadta a király,

a római menetelés igazából már csak egy ünnepi felvonulást eredményezett október 31-én.

A résztvevők egy illegális hadsereg alkottak, kezükben illegális fegyverekkel, de az állami hatóságok jóváhagyásával menetelhettek a fővárosban, illetve a király szemlét tartott felettük, vagyis jóváhagyta működésüket. Ezt viszont nem az erejüknek köszönhették, hanem a különleges politikai helyzetnek.

A fasizmus tehát hatalomra került, de ez még messze nem jelentette a diktatúrát.

Ez utóbbi születési bizonyítványaként Mussolini 1925. január 3-ai parlamenti beszédét szokás emlegetni.

A római menetelés ezt követően divatot teremtett.

Illett a modern világhoz, hiszen tömegek vettek benne részt, nyilvánosan zajlott, és volt valamilyen megismerhető programja.

Miközben korábban ezt a fajta tevékenységet puccsnak nevezték, ami intrikákat, összeesküvést, titokzatos terveket feltételezett. A külföldi menetelések viszont mind eltértek a rómaitól. A fasizmus olasz jelenségnek bizonyult. Más országok ilyen szélsőséges szervezetei legfeljebb csak hasonlóságokat mutattak, de nem a fasizmus mintájára jöttek létre.

[1] A római menetelést négy személy koordinálta: Italo Balbo, Cesare Maria De Vecchi, Emilio Bono, Michele Bianchi. Ők voltak a quadrumvirek.

Ajánlott irodalom:

Giulia Albanese: La marcia su Roma. Roma-Bari, Laterza, 2006.

Marco Mondini: La politica delle armi. Il ruolo dell’esercito nell’avvento del fascismo. Roma-Bari, Laterza, 2006.

Marco Mondini: Roma 1922. Il fascismo e la guerra mai finita. Bologna, Il Mulino, 2022.

Renzo de Felice: Mussolini il fascista. La conquista del potere 1921–1925. Torino, Einaudi, 1966.