Hollywood a vasfüggönyön túl

Fejezetek az amerikai film 1945 és 1989 közötti magyarországi történetéből

„Filmszínházaink közül elsőnek az Uránia nyit kaput, a nácik és a hitleristák volt mozija, amely kisajátításra került, és szinte szimbolikus jelentősége van annak, hogy éppen ebben a filmszínházban tartják meg most az első mozielőadást” – adta hírül a koalíciós alapon létrehozott napilap, a Szabadság 1945. február 3-án. Nem is akármilyen filmet prezentált a Vörös Hadsereg nyomában megérkező filmszerv, a Szovexportfilm, hanem Az oreli csatát, amely azt dokumentálta, hogyan omlott össze a sztálingrádi csata után, 1943 júliusában indított elkeseredett német ellentámadási kísérlet, amelyet ma inkább kurszki tankcsataként ismerünk.

Három és fél évtizeddel később, 1980-ban – egy időszerű felújítást követően – újra átadták az Uránia mozit a nagyközönségnek. Ezúttal a Fővárosi Moziüzemi Vállalat az ünnepélyes megnyitóra a Bosszúvágy című amerikai krimit választotta ki, főszerepben Charles Bronsonnal. Úgy tűnik, nem sokat töprengtek egy alkalmas szovjet vagy magyar film vetítésén, így egy olyan hollywoodi akciófilmet tűztek műsorra, amelyet szűk három évtizeddel korábban még a háborús pszichózis, az agresszióra kondicionálás kirívó példájaként emlegettek volna. Címszavakban: koreai veterán főhős, westernsémákkal építkező történet, egymást követő gyilkosságok.

A magyar filmátvétel és nyilvánosságpolitika nagy utat járt be és nagy kanyarokat tett meg 1945 és 1990 között, amit kiválóan szemléltet az amerikai filmmel szembeni álláspontjának változása.

Hollywood e négy év fél évtized kezdetén előbb nyíltan visszaszerezte a két világháború között élvezett hegemón pozícióját, Rákosi idején kitiltatott és kiátkoztatott, majd 1956/57-től apróbb, gyengített dózisokban tért vissza. Az 1970-es évekre immár újra a magyar mozik legfontosabb – nyugati – filmellátójává küzdötte fel magát, hogy aztán az 1980-as években diadalt arasson, amikor a szórakoztatással és a pénzügyi elvárásokkal szemben mindinkább alulmaradtak a szocialista kultúrpolitikai törekvések.

Takács Róbert új monográfiája, a Hollywood a vasfüggönyön túl ezt a fejlődési ívet, az amerikai film magyarországi fogadtatásának történetét mutatja be a hidegháborús Kelet–Nyugat ideológiai küzdelmek, a szembenálló világrendszerek közötti kulturális érintkezések, kulturális transzferek szemszögéből nézve. És e kötetből emelünk ki most nyolc olyan történetet, amely jól jellemzi mindezt, de számos további egyperces olvasható a kötethez kapcsolódó oldalon.

 

1946 – Hollywood érdekképviselete színre lép

1946 decemberében Budapestre utazott a MOPEX, a hollywoodi stúdiókat képviselő exportvállalat alelnök-vezérigazgatója, Irving A. Maas, hogy nyomatékosítsa: Hollywood új sebességi fokozatba kapcsol Közép-Európában is. Persze amerikai filmeket már 1945 tavaszától vetítettek Magyarországon is, igaz, eleinte csak a magyar hadba lépést (1941) megelőzően érkezett régi műveket, de 1945 nyarától már újabbak is jöttek az amerikai misszió közvetítésével.

Maas kiváló diplomataként nem mulasztotta el „szédelgően feldicsérni” a magyar géniuszt sem, azt éreztetve a vendéglátókkal, hogy az amerikai film nem kicsit a „mi kutyánk kölyke” is: „A legnagyobb hálával kell megemlékeznem országukról, mert egy nemzet sem adott annyi nagy nevet és kiváló személyiséget az amerikai filmgyártásnak, mint éppen a magyar. Amit Amerika filmgyártásban elért, azt nagy részben Magyarországnak köszönheti. Willliam Fox, Karl Lemmle, Adolf Zukor, Markus Löw (a Metro egyik alapítója), a hollywoodi filmgyártás első nagy pionírjai is magyarok voltak. E kis országhoz mérten most is hallatlan számban dolgoznak írók és művészek Hollywoodban, és sok, úgynevezett »idegen ötletről« derült ki a magyar eredet.” (Magyar Nemzet, 1946. december 22.)

Mondjuk William Fox, avagy Fried Vilmos – akinek 1915-ben alapított Fox Film Corporationjából jött létre egyesülés révén a 20th Century Fox – legalább annyi időt töltött el magyar földön, mint az anyaméhben, mielőtt a család Amerikába emigrált. Karl Lemmle, aki a Universal Filmet vezette és Markus Loew, aki már New Yorkban született egy másik nagy stúdió, a Metro-Goldwyn-Mayer kialakulásánál játszott fontos szerepet pedig legalább annyira német volt, mint osztrák. Adolf Cukorral együtt pedig mind a négyen Közép-Európából kivándorolt zsidó családok sarjaiként váltak hollywoodi self-made manné.

Irving Maas többször is járt Magyarországon 1946 és 1948 között, de Hollywood érdekeit már egy magyar nemesi család sarja, Palugyay Miklós képviselte a MOPEX magyarországi leányvállalatának élén, aki az 1920-as években az Egyesült Államokban élt, hogy hazatérve 1928-tól a Paramount vállalat romániai, balkáni és magyarországi képviseletén dolgozzon egészen 1942-ig, mikor az amerikai filmek importja – az USA-val beállt hadiállapot miatt – lehetetlenné vált.

Érdemes dicsérni a Színház című lap képszerkesztőjét, aki a magyar moziipar két „gyarmatosítóját”, a MOPEX és a Szovexportfilm vezetőjét egymás mellé helyezte el A Színház szeme oldalon.

A magyar mozik két „gyarmatosítója” egymás mellett: Irving Maas a MOPEX és K. I. Piszkarjev a Szovexportfilm vezetője. Színház, 1947/1. 23.

 

1952 – Vadász, vadász, Te hányni jársz ide – avagy az amerikai filmekről Rákosi alatt

1950 és 1953 között Magyarországnak nagyon kevés állampolgára látott amerikai filmet, és természetesen ők sem Magyarországon. A mozik kínálata vészesen lecsökkent – évi mintegy 60 filmre – amelyből tízet sem érte el a szovjet blokkon kívülről érkező művek száma. Egy-két francia és olasz film akadt köztük, de amerikai nem. Amikor Hollywoodról esett szó, akkor az a sztálini nyilvánosságban megszabott keretek között, a megfelelő értelmezési klisék és nyelvi fordulatok felhasználásával történt, s az amerikai film fasizálódásáról, háborús uszításról, erőszakra kondicionálásról, ifjúságra leselkedő veszélyről, illetve derűsebb napokon Hollywood gazdasági válságáról és művészi igénytelenségéről írtak.

Egy magyar állampolgár viszont bizonyosan bejutott egy amerikai filmre, persze Nyugaton, amit onnan tudunk, hogy ezt nemcsak nyíltan felvállalta, hanem meg is írta azon honfitársai számára, akik előtt akkor a vasfüggöny még vasból, s nem nejlonból tornyosult.

Ezekben az években leginkább csak diplomaták, sportolók és újságírók járhattak külföldön, és az illető e három szuperképességből hármat egyesített: Barcs Sándor egyszerre volt sportdiplomata és sportújságíró, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója, országgyűlési képviselő, egykori igazolt labdarúgó, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Utóbbi az Aranycsapat éveiben – mikor még „csak” három góllal győztünk Angliában – különösen kiemelkedő közéleti pozíciónak számított.

Az alkalom, mikor „momentán Nyugat”-on, azaz Finnországban járt, nem volt más, mint a magyar sport legsikeresebb olimpiája, az 1952-es helsinki játékok, ahonnan a magyar csapat 16 arany, 10 ezüst és 16 bronzéremmel tért haza.

Az akkor 42 éves Barcs Sándornak bőven voltak moziélményei az 1920–1940-es évekből, s a finn főváros Bio-Bio nevű mozijába betérve jegyet váltott egy éjjeli vetítésre. Bárhogy érezte is ott magát „újságírói kíváncsiságát” kielégítve, a nyilvánosság szabályainak megfelelően számolt be[1] élményéről:

„Hányhatnékom volt, fájt a fejem, és tudtam, hogy csak altatóval fogok tudni elaludni.”

Kitért a fiatalság megrontására – a nézőközönséget 17-18 éves „jampecfiókákként” jellemezte, akik mindössze tizenöten lézenghettek a nézőtéren, ami az amerikai film válságának, a nézők elfordulásának a narratívájába is illeszkedett. A kiválasztott film Cy Endfield The Sound of Fury (A düh hangja) című alkotása, egy B kategóriás film noir volt lélektani drámával, vagyis a maga módján Amerikában társadalomkritikus alkotásnak számított. A munkanélküli családapa kétségbeesésében sofőri munkát vállal, ami valójában rablásoknál való segédkezést takar. Bár Barcs leírásából is átüt, hogy a film középpontjában a lejtőre kerülő és végül gyilkosságba keveredő férfi vívódásai állnak, elsősorban a véres jelenetek – az elrabolt fiatalember meggyilkolásának és a bűnösök meglincselésének – részleteit emelte ki az amerikai film „beteglelkűségét” illusztrálandó.

Hollywood-ellenes karikatúra. Svájcot is elárasztják az amerikai filmek. Ludas Matyi, 1952/44. 3.

 

1958 – Az amerikai, aki több mint két órát tárgyalt Sztálinnal, újra Magyarországon

1958 őszén Magyarországra utazott Eric A. Johnston, az Amerikai Mozgókép Szövetség elnöke. Nem egy szimpla filmmogulról beszélünk, Johnston több amerikai elnök bizalmát is élvezte, 1944-ben mint az Amerikai Kereskedelmi Kamara elnöke utazott a Szovjetunióba, ahol Sztálinnal két és fél órás tárgyalást folytatott. Nem az első útja volt hazánkban sem, járt már itt a II. világháború előtt és után is, de a filmátvétel szempontjából jelentősebb volt 1956 októberi itt-tartózkodása. Johnston – egy filmszakemberekből álló delegáció élén – alig két héttel a forradalom kitörése előtt fordult meg Budapesten, hogy sínre tegye a magyar–amerikai filmcsere ügyét. Akkor az 1949-ben játszott, szakszervezeti küzdelmet bemutató Szülőföldem utáni amerikai filmcsendet még csak egy Hollywoodon kívül született, amatőrszereplős kísérleti film, A kis szökevény törte meg 1956 első felében.

Johnstonék 1956-os útja olyannyira eredményesnek bizonyult, hogy a szóbeli megállapodást a Budapest utcáin vonuló szovjet tankok sem tiporták el, s azt 1957-ben véglegesítették.

Az 1953-ban elkezdődő nyitásnak a forradalom elfojtása ellenére volt tehát kitapintható kontinuitása. Azt se felejtsük persze el, hogy ez nem „magyar ügy” volt, a desztalinizáció Moszkvából indult, s – különböző módon és mértékben – az egész blokkban érvényesült, mondjuk Albániát leszámítva. Johnston 1958-as kelet-európai útja során sem Magyarország volt az igazi „célpont”, hanem a Szovjetunió. Johnston delegációja konkretizálta Moszkvában a szovjet–amerikai kulturális egyezményt (az aláírók után Lacy–Zarubin egyezményként is emlegetik).

Az 1958-as látogatás idejéig Magyarországon már négy-öt hollywoodi filmet is bemutattak – elsőként a Trapéz című látványos cirkuszi revüt 1957 decemberében. Bár az Amerikából jövő kulturális import már az 1950-es évek végétől szélesebb lett, mint a Szovjetunióban, a magyar–amerikai kétoldalú viszony több cikk-cakkot írt le, s az 1958-as szovjet–amerikaihoz hasonló egyezményt magyar–amerikai relációban csak az 1970-es évek végén írtak alá.

Jelenet a Trapéz című filmből. Film Színház Muzsika, 1957/31. 40.

 

1964 – Az első amerikai koprodukció Keleten

– Éljen! Látom, ott van! – kiált fel a Milly nevű kislány.
– Mit látsz? – kérdezi a bátyja.
– A vasfüggönyt – feleli Milly. – Olyan nincs is, te buta!
– Nincs vasfüggöny? – kérdez vissza meglepődve.
– Csacsi, persze hogy nincs – lép elő az idősebbik bátyja.
– Hát akkor mi van? – tudakolja Milly.
– Csak az, ami máshol, rendes határ – világosítja fel Michael.

A fenti párbeszéd Az aranyfej című, 1964-ben bemutatott ifjúsági kalandfilm első jelenetében hangzik el, amelyben a budapesti nemzetközi konferenciára érkező brit detektív gyermekei igyekeznek meggyőzni arról az angolszász publikumot, hogy az a bizonyos vasfüggöny, amelyet Winston Churchill oly emlékezetesen hangoztatott 1946-ban Fultonban, nem nejlonból van, s nem is félig áteresztő hártyából, ahogy a történészek egy része az elmúlt évtizedben igyekszik bizonyítani, hanem hát nincs. Következésképpen lehet jönni – szocialista – világot látni és valutát költeni Magyarországon.

A blokkban is elsőnek számított ez az amerikai koprodukcióban elkészült film, amelynél minden adott volt, hogy vakvágányra fusson a forgatás; a producert, s a brit rendezőt is menet közben cserélték, utóbbit amerikaira. Ami végül kijött abból az alapötletből, hogy a Szent László Hermáját – ez volna a címben szereplő aranyfej – ellopó állítólagos brit nagymenő bűnözőt és tökkelütött segítőjét a reggeltől estig a nyomozók konferenciáján ülésező apuka helyett annak gyermekei üldözik, az alig volt több egy idegenforgalmi prospektusnál.

Magyar oldalról egyrészt a brit gyerekekhez társuló Esztergályos Cecília játékát tették be a közösbe, akibe a nyugati filmszakma Szabó István 1963-as Te című kisfilmjét látva szeretett bele. A francia új hullám eszközeit próbálgató Szabó-alkotásban tulajdonképpen más se történik, minthogy a fiatal lány könnyed léptekkel sétál Budapest utcáin, buszra száll, kirakatot bámul, tejet iszik. Az 1964-es filmben pedig nyomoz. A másik hozzáadott érték Az aranyfejben

a bőven adagolt Dunakanyar, vendéglő, templom, napfény, néptánc és cigányzene. Vagyis a szocialista Magyarország nagyjából azzal invitálta e filmmel a valutás hello turisztot, amit úgymond meg akart haladni a szocializmus jegyében.

Esztergályos Cecília Az Aranyfej című filmben. Film Színház Muzsika, 1964/27. 32.

 

1969 – A várva várt Vadnyugat, avagy egy műfaj, amelynek átvételében Magyarország a blokkban hátul kullogott

1969-ben egy két évtizede hiányolt műfaj tűnt fel a magyar mozikban, a western. A jégtörő A hallgatag ember volt, Paul Newmann főszereplésével, aki egy indiánok között nevelkedett amerikait alakít, az egyetlent, aki a postakocsijukat ért rablótámadás után meg tudja őrizni emberi méltóságát. Vagyis az amerikai társadalom bírálataként is lehetett értelmezni azt, ahogy az alkotás haladó tendenciáira röviden a KISZ-esek figyelmét is felhívta az Ifjú Kommunista 1969. évi 2. száma: „[A hallgatag ember] megőrizte a westernek izgalmasságát, de mondanivalójában égető társadalmi kérdéseket feszeget.”

Arra, hogy a western a magyar filmátvételi politikát csinálóknál ilyen sokáig a tiltott kosárban maradt, nem igazán volt racionális magyarázat. Persze mondhatjuk, hogy a westernnél amerikaibb műfaj nincs, amely a Vadon meghódításának mítoszát mondja fel újra és újra. Csakhogy a szovjet blokkban már az évtized első felében műsorra tűzték az első amerikai westerneket, a Szovjetunióban elsőként A hét mesterlövészt. Ez utóbbi felfogható egyfajta haladó westernként, ahol a pisztolyhősök az elnyomottak védelmére kelnek, és erősek a műfaj népmesei vonásai, a jó és a gonosz küzdelme, ahol végül a jó diadalmaskodik.

Ráadásul az 1960-as években már a műfaj kelet-európai változatai is léteztek.

Egyrészt az NDK és Jugoszlávia ontotta a keleti westerneket, igaz a magyar filmszervek a Winnetou vagy Az ezüst tó kincse átvételével sem igyekeztek túlságosan. Másrészt a jugoszláv, szovjet és lengyel filmesek megalkották az eastern műfaját,

amelyben saját történeteiket mesélték el, az amerikai western kellékeivel, magányos hőssel, a Jó és a Rossz összecsapásával, pisztolypárbajokkal, lovaglással és a saját Vadon (legyen az a szovjet forradalom utáni Távol-Kelet vagy a II. világháború utáni Nyugat-Lengyelország) meghódításával.

A magyar filmátvétel sajátos, de jellemző minta szerint lépegetett A hallgatag emberig. Előbb – 1964 végén – egy Nyugaton is feltűnést keltő csehszlovák western-paródiát (Limonádé Joe) játszottak a mozik, majd 1967-68-ban két nyugat-európai vígjáték következett: az olasz Rita, a Vadnyugat réme és az angol Folytassa, cowboy. A műfaj „tankönyvi” befogadásához már csak annyi kellett volna, hogy az első országos hálózatba kerülő új amerikai westernfilm vetítését pár hónappal megelőzze a csak korlátozott nyilvánosságot jelentő Filmmúzeumban egy 1940-es években készült klasszikus. Az időrend azonban felborult, és a Billy, a kölyök csak pontosan egy évvel később, 1970 áprilisától volt látható.

Jelenet a Limonádé Joe című csehszlovák westernparódiából. Film Színház Muzsika, 1964/35. 17.

 

1972 – A film alatt a kulturális forradalom szünetel

Az 1970-es évek elején kicsit elszaladt filmátvétellel a ló, s egyes években elérte az átvett hollywoodi filmek száma a húszat. Ezek igen jelentős része a szórakoztatást szolgálta, mivel a szocialista filmgyártás elég jól bírta a versenyt a filmfesztiválokon díjazott alkotói filmek terén, de akciófilmekkel, vígjátékokkal és zenés revükkel és musicalekkel kevéssé szolgált.

1972-ben volt látható a magyar mozikban a Vidékiek New Yorkban című film. Ez az amerikai vígjáték önmagában nem sok vizet zavart, egy volt az ebben az évtizedben bemutatott negyven-ötven közül. A történet szerint egy idős vidéki úr Daytonból, a hírhedt majomper hazájából New Yorkba érkezik a feleségével, hogy elnyerjen egy remeknek ígérkező állást, csak hát a nagyvárosban minden szerencsétlenség megtörténik velük, ami csak megeshet.

Takács Róbert: HOLLYWOOD A VASFÜGGÖNYÖN TÚL (Napvilág Kiadó, 2022)

„A film nem más, mint eme viszontagságok sora, bohózati stílusban, és bohózati iramban, folytonos veszekedéssel, rohanással, keserves meglepetésekkel.” – összegezte a Magyar Nemzet 1972. április 6-i száma a tanulságát a filmnek, amelyben Jack Lemmon iksz plusz egyedik alkalommal jelent meg a magyar mozivásznakon. S ezt az értékelést nem is kell gyanakvással fogadnunk, ha tudjuk, hogy Arthur Hiller (figyelem, Love Story!) rendező filmjének forgatókönyvét Neil Simon írta.

Az 1970-es években nem ez volt az egyetlen Neil Simon-film Magyarországon. Összesen hetet mutattak be, sorrendben: Furcsa pár (1971), Vidékiek New Yorkban (1972), A második utca foglyai (1977), A napsugár fiúk (1977), Meghívás egy gyilkos vacsorára (1978), Kaliforniai lakosztály (1980), Hölgyem, Isten áldja! (1980). Amihez tegyük hozzá a már 1969-ben megérkező Mezítláb a parkban című komédiát.

Utóbbinak a színpadi változatát 1965-ben tűzte műsorra a Madách, s a további Neil Simon bohózatok sem hiányoztak a színházak műsoráról sem. Kezdetben a hazai kritika nem fogadta tárt karokkal a Broadway üdvöskéjét. A Magyar Nemzet 1966. január 8-i cikke azzal a gondolattal játszott el, mi történt volna, ha egy magyar szerző próbálkozik ezzel a kézirattal. A kritikus egy színház dramaturgjának szerepébe bújva sorra vette a humoros ötletek sekélyességét, illetve a veszni hagyott komikus helyzeteket. Végül így fordul az elképzelt magyar íróhoz:

„De úgy gondolja, kedves N. úr, a szocialista színháznak az a feladata, hogy ezt az ürességet adja a nézőknek? Uram, mi kulturális forradalomban élünk. Mi nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy egy vígjátékot, amelyben néhány bemondáson, ötletforgácson és jellemkomikumon kívül semmi más nincs, és amely olyan távol van mai életünktől, mint Makó Jeruzsálemtől, csak úgy előadju[n]k.”

Az 1970-es évek elejére azonban a marxista kritika már beletörődni látszott abba, hogy Neil Simon velünk marad.

A Népszabadság munkatársa az 1972. január 21-i cikkében – mikor a Katona József Színházban negyedik darabját, Az utolsó hősszerelmest adták elő Magyarországon – már csak legyintett:

másfél-két órára ki lehet tenni a táblát, a „röpke sikerszéria idejére szünetel a kulturális forradalom”.

Jelenet a Vidékiek New Yorkban című filmből. Film Színház Muzsika, 1972/16. 8.

 

1980 – Huszonkilenc amerikai film, avagy Hollywood elterpeszkedik a magyar moziműsoron

Az 1970-es évek végén úgy tűnt, rendeződik a magyar–amerikai viszony, aminek a kulturális egyezmény 1977-es aláírásánál egy fokkal látványosabb jele volt a Szent Korona ünnepélyes visszaszolgáltatása 1978 januárjában. Nem ennek volt közvetlen következménye, de semmiképpen sem hátráltatta azt, hogy 1980-ban kilőjjön az új hollywoodi filmbemutatók száma: a 29 amerikai film már a 30–40 között mozgó szovjet importtal is vetekedett.

Szemben a gyilkos hangyával a Negyedik fázis című filmből. Film Színház Muzsika, 1980. szeptember 13. 5.

Pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy önmagában a filmbemutatók száma nem sokat árult el arról, hogy valójában mit is néztek a mozi szerelmesei. Nem volt mindegy, hogy egy film – az átvételkori döntés alapján – hány kópiát kapott, és azokat a kópiákat a fővárosi és a 19 megyei moziüzemi vállalat hogyan osztotta szét az alá tartozó mozik között. A fentiek önmagában 8-10-szer nagyobb potenciális nézőközönséget jelenthettek egy népszerűnek ígérkező amerikai film számára egy-egy kötelességből átvett szovjettel vagy bolgárral szemben, hiszen inkább a hollywoodi film jutott el egy este több moziba, kapta meg a nagyobb vetítésszámot és tágasabb előadótermeket, mint az átlagos szocialista. A közönség – főleg a városokban, ahol több mozi is működött – szabad választását nem sok minden korlátozta, még ha a C kategóriás nyugati filmekre drágábbak is voltak a jegyek.

1980-ban, mikor még „csak” a bemutatott filmek 42 százaléka érkezett Nyugatról, már a nézők több mint háromnegyede nyugati filmet tekintett meg.

Az 1980-as hollywoodi listán pedig olyan filmek voltak, mint a Woody Allen rendezte Annie Hall, a többszörös Oscar-nyertes Apokalipszis most, Charles Bronson modern westernje, a Bosszúvágy, a Hair, a MASH… és a korábban Hitchcockkal együtt dolgozó Stuart Bass

sci-fi horrorja, a Negyedik fázis. Utóbbi két olyan műfajt egyesített, amelyek iránt évekkel korábban még külön-külön is erős fenntartásokkal viseltetett a magyar filmátvétel, s amely szinte kikövezte az utat a következő évben érkező A nyolcadik utas: a Halál előtt.

Jelenet A nyolcadik utas: a Halál című filmből. Új Tükör, 1981/3. 29.

 

Kobra, avagy anything goes tonight

1988 januárjában váratlan műfaj jelentkezett a szocialista szakszervezeti napilap, a Népszava hasábjain. Nem mintha Magyarországon nem lehetett volna képregényeket olvasni már 1957 eleje óta, de azok mintegy két évtizedig rajzolt kalandregények voltak. A szocialista kultúrpolitika igyekezett abban a keretben értelmezni – és megtartani – a műfajt, ami az igényes kultúra felé vezető első lépcsőfokokat jelenti, azaz az olvasás igényének a felkeltését.

Az 1960-as évek új gazdasági mechanizmusa ugyanakkor hiába igyekezett a torna – avagy a profitérdekeltség kényszere – alól felmenteni a kultúrát, nyereséges kiadványokra már csak a keresztfinanszírozás miatt is szükség volt. A piacképesnek ítélt sajtótermékek tengerében a hetvenes évek végére feltűntek a hazai képregényújságok is, persze bennük nem a szuperhősös amerikaiak kaptak helyet, hanem a szelídebb nyugat-európai változatok, mint a Pif vagy az Asterix.

A Népszava azonban a Kobra című amerikai film képregényváltozatával újat lépett 1988 januárjában. Bár a Filmsikerek Képregény Változata sorozatban – amelynek keretében végül a Kobrát is kiadták – korábban megjelent például A bolygó neve: Halál meg a Terminátor (Halálosztó címmel),

arra azért korábban nem volt példa, hogy a szocialista napisajtó egy amerikai akciófilmet egy folytatásos képregénnyel reklámozzon.

Ami persze win-win volt a MOKÉP-nek és a Népszavának is. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyetlen olyan 1988-ben bemutatott film, amely az emelkedő jegyárak és lassan elvszivárgó közönség ellenére elérte az egymillió nézőt – ami a korábbi években még 3-6 filmnek is rendre sikerült –, a Kobra lett. Amelyet a Népszabadság 1988. január 28-ái száma úgy jellemzett: „egy kataton őrült áll itt szemben skizofrén őrültekkel”.

Mindehhez képest a következő évben, 1989-ben „csak” annyi történt, hogy megszűnt a filmforgalmazás monopóliuma,

és a MOKÉP melletti új nagyok (Intercom és Dunafilm) és kicsik (mint a Hajdúfilm) hirtelen több mint kétszer annyi – összesen 83 – hollywoodi filmmel árasztották el a magyar nézőket.

A Népszavában folytatásokban közölt Kobra képregény 5. része. Népszava, 1988. január 15.

PODCAST – Balázsy István, Csunderlik Péter, Laska Pál, Takács Róbert

Révai József elhíresült kijelentése szerint „a legrosszabb orosz film is jobb, mint egy amerikai”, de az 1980-as évek magyar panellakói aztán mégis a „Magányos farkas” című Chuck Norris-akciófilm vetítésére özönlöttek a szomszédba, ha volt egy kultúros, aki a művelődési otthonból hétvégére hazavihette a város egyetlen „képmagnóját”, vagyis videóját, ami akkor annyiba került, mint egy autó. Takács Róbert történésszel, a „Hollywood a vasfüggönyön túl” című kötet szerzőjével beszélgettünk arról, hogy a Rákosi-rendszerben miként ostorozták a „reakciós Hollywoodot”, hogy aztán a propaganda ellenére mégis tömegek ostromolják a mozikat, amikor 1956 után bemutatták az első amerikai filmeket Magyar Népköztársaságban. Miként forgalmazták a hollywoodi filmeket és milyen koprodukciók és együttműködések születtek a jenki Pál utcai fiúktól a Hungária körúton ollózó Peléig és a Növényi Norbert műlábát leszakító Arnold Schwarzeneggerig? Kik voltak azok a társadalomkritikus rendezők, akiket a „Másik Amerika” hangjaként ünnepeltek – hát persze, hogy köztük volt egyik kedvencünk Sidney Lumet -, és miként viszonyultak Steven Spielberg vagy George Lucas munkásságához a Hermann István „A mai kultúra problémái – Kapitalista kultúra, szocialista kultúra” című 1974-es művén iskolázott kádárista ideológusok? Milyen marxista értelmezéseit alakították ki a „Csillagok háborújának” és az „E. T.”-nek, miképp hamisították a filmképregényeket, és miként küldték művészgarbós esztéták a filmtörténet szemétdombjára a „Terminátort”? De a kedvencünk a „Robotzsaru” lesajnáló Filmvilág-kritikája: „Itt minden olajozott, precíz, szinte tökéletes. Robot forgatókönyvíróval, robotrendezővel. Alkalmasint robotnéző is akad majd hozzá.”

Kiemelt kép: Jayne Mansfield gombócot készít férje, Mickey Hargittay Magyarországon élő édesanyjával annak balatonkenesei otthonában. Forrás: Ország-Világ, 1961/28. 5. Eredeti: Farkas Tibor