Szerette-e Sztálin a legjobb tanítványát, Rákosit?

A 20. századi magyar történelem számtalan „forró” korszakával szemben a Rákosi-kor kevéssé áll emlékezetpolitikai viták kereszttüzében. Mindez nem a történelmi távolság miatt van így, hiszen a megelőző évtizedek, az 1944/1945 utáni átmeneti időszak vagy a Horthy-korszak megítélésében koránt sincs konszenzus. Az 1948/1949 és 1956 közötti periódusban ugyanakkor a késő sztálini szovjet rendszer erőszakos átültetése zajlott, és kevesen vitatják, hogy egy olyan diktatúra épült ki, amelyet a belső és külső ellenségkeresés, a gazdasági irracionalitás, a mindent átható propaganda, a hétköznapi mozgósítás és a nemzeti szuverenitás teljes feladása jellemzett. Ráadásul már a Kádár-korszakban elhatárolódtak a Rákosi-kortól mint a „személyi kultusz időszakától” – még ha ez ellentmondásos módon, azt egészében meg nem tagadva, alapvető intézményrendszerét megtartva történt.

Dózsa György út 84, MÉMOSZ székház. Rákosi Mátyás a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) II. kongresszusa idején küldöttek körében, 1951 – Fortepan 126962 / Adományozó: Bauer Sándor

Egyetért ezzel a korszak két ismert kutatója, Feitl István és Baráth Magdolna, a Napvilág Kiadónál nemrég megjelent Kérdések és válaszok a Rákosi-korról című könyv szerzőpárosa is. Az oktatásban is jól használható kiadványban be is mutatják ezeket a jelenségeket, az egyes fontosabb perektől és egymást követő kampányoktól kezdve, a forrásokat a nehézipari beruházásokra összpontosító, túlhajszolt tervekre épülő gazdaságpolitikán át a szovjet függőség különböző aspektusaiig – így a minden szférában megjelenő szovjet tanácsadók szerepeig.

Ugyanakkor fontosnak tartják azt is, hogy az 1950-es évek mindennapjait is bemutassák, így a drasztikus életszínvonalesést, a nők tömeges munkába állásának folyamatát, és közte számos olyan kevéssé ismert, illetve feltárt kérdést, mint a társadalombiztosítási rendszer alakulása, az oktatás prioritásainak változása vagy a közlekedésfejlesztés.

A Politikatörténeti Intézet legújabb podcast adásának vendége a kötet két szerzője, Baráth Magdolna és Feitl István történészek, akikkel a korszakról Takács Róbert, Intézetünk munkatársa beszélgetett többek között az alábbi kérdésekről:

  • Kialakulhatott-e kölcsönös bizalom a mesterének való megfelelési kényszerrel küszködő Rákosi Mátyás és Sztálin között?
  • Létezett-e „szovjet blokk” Sztálin uralma idején?
  • Miképp képzeljük el a totalitárius rezsimek gyakran ismételt jellemzőit a gyakorlatban az ellenséges elemek nyilvántartásától a szovjet tanácsadók bábáskodásáig?
  • Miképp élték a hétköznapokat – a gyermektelenségi adótól a tanyarendezésen át a sofőrnők által vezetett vörös trolibuszokig?
  • Ki és meddig hitt a szocializmus építésében, és kinek volt az érdeke a rendszer fennmaradása, ha egyszer a nagy éberségben mindenki ellenséggé válhatott?
  • Milyen változást hozott 1953, és mennyiben volt a magyar fejlődés egyedülálló ekkor a szovjet blokkban – és elképzelhető lett volna-e egy desztalinizálódó Magyarország Rákosival?

A podcastra feliratkozhatsz a Spotify-on és az Anchor.fm-en.

Az alábbiakban három kérdés-választ lehet olvasni a kötetből:

 

Szerette-e Sztálin a legjobb tanítványát?

Sztálin és a kelet-európai vezetők között szó sem volt egyenrangú kapcsolatokról, Sztálin ugyanis egyfajta patrónusi viszonyt alakított ki. Rákosi állításával ellentétben a generalisszimusz nem kedvelte igazán a „legjobb tanítványát”.
Rákosi Mátyás kötelességének érezte, hogy nem túl gyakori személyes találkozóik alkalmával, illetve a Sztálinnak küldött leveleiben részletesen beszámoljon az aktuális magyarországi helyzetről, a kommunista párt által tervezett akciókról, a személyi döntésekről és a külpolitikai lépésekről.

Sztálin azonban senkiben sem bízott igazán, és a magyarországi helyzetről más forrásokból is informálódott. A Rajk-perrel összefüggésben letartóztatott Pálffy György lakásán tartott házkutatás alkalmával egy szovjet rádióadót és rejtjelkulcsot találtak. Ekkor derült ki, hogy Pálffy a szovjet katonai attasén, M. A. Malevszkijen keresztül kapcsolatban állt a szovjet katonai hírszerzéssel. Rákosi ezt kezdetben kétségbe vonta, és a magyar államvédelmi szervek tévedésének tartotta az ügyet. Nem hitte el, hogy akkor, amikor a szovjet tanácsadók mindenütt ott vannak a hadseregben is, az oroszok ilyen eszközhöz nyúlnának. Amikor kiderült, hogy valóban szovjet rádióállomásról van szó, Sztálinnál is szóvá tette az ügyet. Az eset közvetlen következménye a katonai attasé és Tyiskov nagykövet hazarendelése volt.

A magyar–szovjet politikai kapcsolatok meghatározó része olyannyira Sztálin és Rákosi személyes kapcsolatán keresztül valósult meg, hogy tanácskozásaikról és megállapodásaikról a szovjet politikai és ideológiai ellenőrzést hivatalból ellátni köteles budapesti szovjet nagykövetnek sem volt minden esetben tudomása.

Ez a tény különösen a Tyiskovot felváltó Jevgenyij Kiszeljov nagykövetet zavarta. Kiszeljov nem rokonszenvezett különösebben Rákosival, mert nem lehetett jelen utóbbinak Sztálinnal folytatott megbeszélésein, és azokról később sem kapott tájékoztatást, így aztán igen kényes helyzetben volt, mert sohasem tudhatta, hogy Rákosi valamelyik cselekedete nem a Sztálinnal való megállapodás alapján történik-e. Kiszeljov több kérdésben, például a törvénysértéseket illetően, nem értett egyet Rákosi politikájával, és ennek jelentéseiben is hangot adott, azt azonban nem tudjuk, hogy ezek eljutottak-e Sztálinhoz.

Felvonulás az Andrássy (Sztálin) úton a Kodály Köröndnél (1950) – Fortepan 16502 / Adományozó: Magyar Rendőr

1949. július 9-én a budapesti szovjet nagykövet – annak érdekében, hogy a Szovjetunió befolyása az állami, gazdasági és kulturális élet területén minél inkább érvényesüljön, és a „magyar–szovjet barátság” erősödjön – azt az utasítást kapta a moszkvai külügyminisztériumból, hogy tartson személyes kapcsolatot a magyar kormány tagjaival és a jelentősebb politikai és társadalmi személyiségekkel, különösen az MDP vezetőivel. Köteles volt tájékoztatni a Szovjetunió külügyminisztériumát a Magyarország és Szovjetunió közötti gazdasági kapcsolatokat érintő problémákról, figyelemmel kellett kísérnie Magyarország és a kapitalista államok kapcsolatának alakulását, ismertetnie kellett a szovjet kormánnyal az ország politikai helyzetét és azokat az intézkedéseket, amelyeket az ellenséges elemek törekvéseinek meggátolására tesznek. A rendszeres táviratváltáson kívül az ország politikai helyzetéről havonta elemzéseket kellett készítenie a szovjet külügyminisztérium számára.

Az 1940-es évek végétől Magyarországra érkező tanácsadók egyik feladata szintén az információgyűjtés és -továbbítás volt, nem csupán a hozzájuk tartozó terület szakmai problémáiról, hanem sokkal inkább a politikai hangulatról. Ezeknek az információknak a birtokában a szovjet vezetésnek átfogó képe lehetett a magyarországi helyzetről.

Rákosi ugyanakkor személyesen igyekezett ellenőrizni minden információs csatornát, amelyeken keresztül adatok juthattak ki a szovjet párthoz, és tudatosan alakította ki Sztálin szemében azt a képet, hogy a magyar pártban ő az egyetlen Moszkvához hű ember.

Ebből adódott konfliktusa Péter Gáborral, illetve Farkas Mihállyal is. Rákosi ugyanis egy kézi vezérlésű, csak neki alárendelt politikai rendőrséget szeretett volna, amelynek kapcsolata a Szovjetunióval csak rajta keresztül zajlik. Péter Gábor és helyettese, Szücs Ernő viszont túlságosan is buzgón küldte információt a szovjet Állambiztonsági Minisztériumba, még magáról Rákosiról is.

Rákosi elsősorban attól félt, hogy olyan ellenőrizetlen információk juthatnak ki Moszkvába, amelyek „kompromittálják” őt a szovjet vezetők előtt. Aggodalomra azonban nem volt oka, amíg Sztálin élt, Rákosi maradt a magyarországi embere.

Ez a helyzet a generalisszimusz halála után megváltozott, amikor már nem egyetlen személyhez, hanem egy kollektív testület egymással is versengő tagjaihoz kellett igazodni, akik ráadásul szerették volna megismerni Rákosin kívül a magyar párt vezetésének többi tagját is. (Baráth Magdolna)

 

Milyen mértékű volt a fordulat 1953-ban?

1953. június 13–16-a között a magyar vezetőket a szovjetek Moszkvába rendelték. Magyar részről Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Nagy Imre, Hegedüs András, Hidas István, Szalai Béla, Földvári Rudolf és Dobi István utazott. Két befolyásos vezető tehát kimaradt a meghívásból, Farkas Mihály és Révai József. A szovjetek is szép számmal felvonultak: Malenkov, Berija, Molotov, Hruscsov, Bulganyin és Mikojan.

A szovjetek egyöntetűen az MDP politikájának radikális megváltoztatását követelték, ellenkező esetben egy katasztrófa bekövetkeztét jövendölték. Berijáék szokatlanul, egyenesen megalázóan durva hangnemet használtak, olykor fenyegetőztek is. Kritikájuk és egyben javaslataik lényegében minden fontos területre kiterjedtek: az iparosítás eltúlzására, a mezőgazdaság elnyomására, a lakosság elleni represszióra, az állandó tisztogatásokra, a törvénytelenségekre. Megállapodás született Nagy Imre miniszterelnökségéről, Farkas Mihály leváltásáról a honvédelmi tárca éléről, Gerő Ernő belügyminiszterségéről, az ÁVH önállóságának megszüntetéséről.

Nagy Imre egy szőlősgazdánál (1953) – Fortepan 21561 / Adományozó: Hegedűs Judit

Rákosi vereséggel vonult el a tárgyalóasztaltól, és ez megmutatkozott idehaza is az MDP KV 1953. június 27–28-i ülésén, ahol önkritikát kellett gyakorolnia. Hibás, irreális, kalandor gazdaságpolitikát folytattak, erőszakos kollektivizálás zajlott a mezőgazdaságban, a kulákok elleni fellépés helytelen volt, csökkentették a lakosság életszínvonalát, mi több, önkényeskedtek tömegekkel szemben. Ebben fő szerepet játszott a kollektív vezetés hiánya, a személyi kultusz, az állami és a pártvezetés összefonódása, a klikkszerű irányítás, például Rákosi túlhatalma az ÁVH felett. A KV-határozat kimondta, hogy minden szinten fel kell számolni a törvénytelenségeket, fel kell állítani a Legfelső Államügyészséget, meg kell szüntetni az internálást, és amnesztiát kell hirdetni.

A közvélemény az „új szakasz” politikáját azonban csak Nagy Imrének a július 4-én, az Országgyűlés előtt elmondott beszédéből, kormányprogramjából ismerhette meg. A beszéd fellélegzést, örömöt váltott ki a magyar lakosságból.

Röviddel ezután azonban Beriját, Rákosi legerőteljesebb ellenlábasát a szovjetek kiiktatták hatalmi helyzetéből és kivégeztették, és ez alkalmat adott Rákosinak arra, hogy a fordulat jelentőségét kicsinyítse, „csupán” kiigazításról beszéljen.

Baráth Magdolna, Feitl István: Kérdések és válaszok a Rákosi-korról (Napvilág Kiadó, 2021)

Ez azonban nem befolyásolta Nagy Imrét abban, hogy nekiálljon kormányprogramja megvalósításának. Fontos döntések sorát hozatta, leállíttatta a megalomán, iparcentrikus gazdaságpolitikát, és rá tért a könnyűipari termeltetésre, csökkentette az árakat, emelte a béreket, a bürokratikus apparátusokat fokozatosan leépítette. A legfontosabb intézkedéssorozatot saját szakterületén, a mezőgazdaságban hozatta. Ennek lényege az volt, hogy döntően nem utasításokkal vezérelték az agrárgazdaságot, felszabadították a magángazdaság kibontakozására lehetőséget biztosító eszközöket, mozgásteret biztosítottak a piac számára. A gazdálkodást racionalizálta, megszüntette a büntetőpolitika beavatkozását a gazdaságba. A jogszolgáltatás területén felszámoltatta az internálást, a büntetőtáborokat. A közkegyelem több mint 758 ezer főt érintett. Az Országgyűlés legfőbb ügyészt választott.

A gazdaság és a társadalom új vágányra való áttérésének azonban nem volt átgondolt terve és gyakorlata. Az iparban megmaradt az utasítás, így annak rugalmassága nem változott, a kereskedelemnek nem volt érdekeltsége az ellátás jelentős javításában. Az importot növelni kellett, ami egyensúlyi zavarokhoz vezetett, és a vezetői körökben megmaradt az újjal szembeni ellenállás.

A bürokrácia leépítését nem követte a tervutasítások, az ellenőrzések bonyolult hálójának újraszabályozása. A jogszolgáltatásban a mentesítettek csak részleges rehabilitációban részesültek, mivel a politikai elítéltek rehabilitációját Rákosi és Gerő fékezte. A beruházások leállítását a tárcák nagyrészt nem hajtották végre. 1954 nyarán Gerő Ernő Gazdaságpolitikai Bizottság néven ellenálló testületet szervezett, ezt azonban még sikerült októberben Nagy Imrének letörnie.

Az új szakasz politikája jegyében hozatta meg a második tanácstörvényt. A Hazafias Népfront újjáélesztésével olyan szervezetet igyekezett létrehozni, amely a párttól távol maradó társadalmi rétegeket is bekapcsolja, és azok támogatásáról biztosítja a kormány politikája mellett.

Nagy Imre új szakasznak nevezett reformkurzusa átfogta a társadalom és gazdaság jelentős részét, megindított egy olyan mozgást, amely az államszocialista rendszer tervutasításos változatának meghaladása felé mozdította el a folyamatokat.

Az agrárgazdaságban megteremtette a magántulajdonra, a szövetkezetekre és állami gazdaságokra épülő vegyes rendszer alapjait. Bár fékezték a represszió korábbi apparátusai, de sikerült humanizálnia a politikai közfelfogást. (Feitl István)

 

Lódenkabát vagy nejlonharisnya?

Az estélyiket, alkalmi és társasági ruhákra koncentráló divatbemutatókat a második világháború után világszerte felváltották a tömegesen munkába álló nők igényeit kielégítő egyszerűbb, de változatosabb ruhakollekciók.

A konfekcióipari termékek kora jött el, ahol a divatfantáziákat az ötletes, praktikus, megfizethető, de tetszetős öltözékek váltották fel.

Cristian Dior, a rövid idő alatt híressé vált francia divattervező irányzatát elutasították, korszerűtlennek, anyagpazarlónak, a dolgozó nő számára feleslegesnek minősítették. Ehelyett Coco Chanelnek, a praktikus női öltözékek megalkotójának elveit követve, ennek jegyében dolgozott 1950-től a megalakult állami Ruhaipari Tervező Vállalat. A burzsoáziát jelképezte a díszítés, a dekoltázs, az ékszerek, a körömlakk vagy a rúzs. Rákosi Mátyás nem szerette, ha a felesége, Fenya Fjodorovna Kornyilova ilyeneket használ, így ő nem is használt ilyesmit, ha kapott hasonlót, akkor elajándékozta.

Az állami divatbemutatók megmaradtak, ahol a munkaversenyben készült puritán öltözékeket mutatták be. Nem manökeneket alkalmaztak, hanem az áruházak alkalmazottait, a munkás nőideálnak megfelelően olykor megtermett, erős asszonyokat. Ahogy az öntudatos sajtó tudósított, nem próbakisasszonyok libegtek, vonaglottak idomítottan, hanem természetes módon jöttek-mentek, fordultak. Ennek ellenére a Szabad Nép 1948. december 5-i száma még karcsú, vékony hölgyeken mutatta be az otthoni olcsó flanelruhaterveket.

Felvonuló ápolónők Óbudán, 1948 – Fortepan 8517

A konfekcióipar azonban gyenge minőségben és nagy tömegben állította elő a készruhákat. Az első ötéves terv folyamán 200 ezer női konfekciótermék gyártását tervezték. Ezek voltak a megfizethetők, így a nők szinte egyforma öltözékben jelentek meg az utcán. Népszerűsítették még az ún. kötényruhát. Ugyan két lap – az 1949-ben megjelenő Nők Lapja és Ez a Divat – is foglalkozott az öltözködéssel, de ez sem hozta vissza a régi idők divatját. A zöld és szürke lódenkabát, micisapka és svájcisapka egyformasága érzékelhető a korabeli filmeken és fotókon is. A nők kendőt viseltek kalap helyett, általában kartonruhát vagy hosszú szoknyát és flanelblúzt hordtak. A nőknél a nadrágviseletet, a téli időszakokat leszámítva, kihívónak tekintették. Az emberek a munkahelyükön köpenybe, esetleg kezeslábasba bújtak.

A falvakban továbbra is hagyományos paraszti öltözéket viseltek, miután például a ruházati ellátás 1952-höz képest 1953-ban közel 20%-kal esett vissza a magas árak, a sekélyes választék, az áruhiány és a minőség romlása miatt. A népviselet elhagyása különösen a dolgozó és fiatalabb nemzedéknél a hatvanas évekre tehető, bár a hagyományos ruhák alapanyagát egyre nehezebb volt beszerezni. A kivételt, főként Budapesten, a jampecdivat reprezentálta; a szűk szoknya és a csőnadrág, a színes ing vagy blúz és mintás nyakkendő, hegyes orrú cipő.

Az államosítás elérte a szalonokat is, Rothschild Klára, a kivételezett divatguru is csak 1956-tól lehetett az Állami Különleges Női Ruhaszalon művészeti vezetője.

A ruhával való ellátottság szegényes volt. Néhány ruha, egy télikabát, 2-3 pár cipő volt az otthoni kollekció. Egy szövetruhát csak háromévente vehettek meg a nők. A nejlonharisnya ritka luxuscikknek számított, helyette patentharisnyát hordtak a hétköznapokon.

Egy 1956. augusztusi felmérés szerint ruházatra átlag 90-100 Ft jutott havonta, így érthető, hogy a legolcsóbbat vásárolták az emberek. A drágaságra és az anyaghiányra tekintettel a ruhák átalakítása, a télikabátok kifordítása, az ingek új kézelővel való ellátása stb. volt az általános. Erre megvoltak a magánvarrónők és szabók.

A Nagy Imre-időszak változást hozott a ruházkodásban is, és 1953 augusztusában három alkalommal is tárgyalta az MDP Politikai Bizottsága a falusi áruellátás állapotát. 1954 áprilisában ijesztően nagy áruhiányról számoltak be a Politikai Bizottságnak. Kevés volt a konfekció, nehezen lehetett hozzájutni szövetekhez, kötöttáruhoz, habselyemhez, függönyhöz, lódenkabáthoz, tavaszi kabáthoz, kosztümhöz. Lassan azonban bővült az áruválaszték és javult a minőség. A sajtóban hangot kapott a vásárlók minőséget illető kritikája. Meglepő módon 1954-ben a Nagy Imréhez pártolt Farkas Mihály tette szóvá legmagasabb szinten, hogy igény van a divatosabb, csinosabb öltözékekre. 1954-től kéthavonta jelent meg az Ez a Divat. A Ludas Matyi egy teljes oldalas karikatúra-összeállítással érzékeltette, hogy a divat fogalma ismét létjogosultságot kapott. (Feitl István)

Baráth Magdolna, Feitl István: Kérdések és válaszok a Rákosi-korról (Napvilág Kiadó, Budapest, 2021)