Múltpolitikai előzetes

Az V. kerületi Ságvári teret a rendszerváltást követően Vértanúk terére keresztelték vissza. Eddig rendben lenne, nem mintha Ságvári Endrét nem tekinteném az antifasiszta harc mártírjának. 1996-ban Nagy Imre szobra került az Országház közelében lévő térre, úgy is mint mártír, úgy is mint az 1956-os forradalom miniszterelnöke. Az Orbán-kormány aztán – bűnösen – eltávolítatta a szobrot, és helyébe visszaépítette az 1919-es vörösterror áldozataink emlékművét. Mintegy betetőzéseként a Tanácsköztársaság hivatalos újraértékelésének, aminek a lényege, hogy az nemzetidegen véreskezű kommunista-zsidó gazemberek terrorja volt, nem több és nem is kevesebb. A szobormű hivatalos neve Nemzeti Vértanúk emlékműve lett, ami megegyezik a horthysta Magyarországéval.

Ezzel szemben a józan, tárgyilagos, történelmi értékelés szerint, ha már az 1919–1920-as évek áldozati emlékművét akarjuk felállítani, ki kell egészíteni a fehérterror áldozataival.

De nem. A fehérterrort a ma jobboldali, szélsőjobboldali felfogás egyenesen kiradírozza a múltból, és képviselőit magasztalja. Ebben a helyzetben a Politikatörténeti Intézetre hárult a teher, hogy ezt az álláspontot a maga szerény eszközeivel igyekezzen ellensúlyozni. Így került sor egy műhelybeszélgetésre 2020 februárjában, és koszorúzásra Somogyi Bélának, a Népszava korabeli felelős szerkesztőjének és védelmezőjének, Bacsó Bélának a sírjánál a Népszavával és a Józsefvárosi Önkormányzattal közösen. (A közös elhatározás ellenére az emléktábla vagy emlékhely azóta sem került ki a Somogyi Béla utcába.) Segítséget kaptunk a Mércétől is.

Most ismét lehetőségünk van, hogy a fehérterrort emlékezetünkbe idézzük. Százötven éve született ugyanis Cservenka Miklós vasmunkás. Neve gondolom tökéletesen ismeretlen az olvasók előtt.

 

Élete

Dunaszentmiklósi születésű, munkáscsaládból származik. Tehetsége taníttatást követelt volna, de szüleinek pénztárcájából csak két gimnáziumi évfolyamra futotta, aztán gyorsan szakmatanulásra adták. Esztergályos inasként szabadult fel, de hamarosan négyesztendős szolgálat várta az osztrák-magyar hadiflottában. Itt ismerkedett meg Kandó Kálmán mérnökkel, később a vasút villamosításában nemzetközi hírnevet szerző feltalálóval, aki minden bizonnyal segítette elhelyezkedését a katonai szolgálat letöltése után.

Budapesten kapott munkát, családot alapított. 1906 májusától azonban már fizetett szakszervezeti funkcionárius, a vasutas szakszervezet szervezője és a Magyar Vasutasok Lapjának szerkesztője. Járta az országot, részt vett a 92 helyi csoportból álló 13 ezer taggal rendelkező hálózat kiépítésében. 1908-ban a kormányzat besokallt, és feloszlatta a szakszervezetet. Viszont a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nagyra értékelte teljesítményét, ezért az egyik legeredményesebb szakszervezet képviselőjeként beválasztották a párt szűk vezérkarába.

 

 

Miután a vasutasok szakszervezetét rendeleti úton felszámolták, visszatért a kétkezi munkához, de nem tudott elszabadulni a politikától. A csepeli Weiss Manfréd gyárban lett főbizalmi, ahogy a gyár vezetői fogalmaztak, ő volt „a csepeli munkásság vezére”. 1916 júliusában nagyszabású sztrájba kezdtek, aminek következménye a szakszervezet betiltása lett. Illegálisan azonban folytatták a munkát. 1918 márciusában a 8 órás munkaidő érdekében az esztergályosok indítottak akciót, sőt sztrájkba is léptek, mire a szervezők vezetőjét, Cservenkát elbocsátották, és azonnal bevonultatták. Az őszirózsás forradalmat katonaként Szerbiában élte meg. A Tanácsköztársaság kikiáltása azonban már itthon érte, és a MÁV Gépgyár termelési biztosává nevezték ki. Beválasztották a Szövetségi Központi Intéző Bizottságba, ebbe a hatalommal és befolyással alig bíró testületbe is.

Cservenka szakszervezeti munkán nevelődött baloldali szociáldemokrata volt, akit még Kun Béla is nagyra becsült, de nem ment együtt a kommunistákkal, és nem is emigrált a Tanácsköztársaság veresége után. Alig néhány nappal a Peidl-kormány elzavarása után letartóztatták. A szociáldemokrata párt, a vasas szakszervezet kezessége és Kandó Kálmán védelmet jelentő tanúvallomása után elengedték. Az MSZDP az egyik legkényesebb feladattal bízta meg, a politikai okból letartóztatott emberek ügyeinek intézése nehezedett a vállára. Mint a panasziroda vezetője ő járt el az eltűntekért és az internáltakért a Belügyminisztériumban, az ügyészségen, és a főkapitányságon. Később a „nemzeti hadsereg” bevonult Budapestre, és az üldözés megsokszorozódott miután a Fővezérségen jogtalanul önálló nyomozó osztályt hoztak létre.

Az időszak atmoszférájához elég Kéthly Anna egyik 1960-as leveléből idézni:

„A Bethlennel való tárgyalások idején kb. 60 000 ember (nem tévedek a nullákban!) volt részben Hajmáskéren, Zalaegerszegen, a váci fegyházban és katonai börtönökben. Én a nőtitkárságot vezettem átmenetileg a pártközpontban, és naponta jöttek hozzám feleségek, anyák, gyermekek, akik eltűnt hozzátartozójuk ügyében közbenjárást kértek vagy bemutatták a letartóztatási intézetekből kiküldött ruhadarabokat. Véresek és rongyokra tépettek voltak ezek a fehérneműk! A párt kötelezve volt ennek a sok ezer szerencsétlennek ügyében valamit tenni.”

Cservenkát ismét feljelentették, de miután az MSZDP még benne volt a kormányban, így a párt egyik titkáraként és képviselőjelöltjeként valamelyest védelemben részesült. 1920. január során azonban megváltozott a helyzet. Az MSZDP-nek ki kellett lépnie a kormányból. A terror tetőpontjára hágott. A párt képviselőjelöltjeinek mozgási szabadságát akadályozták, súlyosabb esetben internálták, rövidebb ideig őrizetbe vették őket. Ez őt is érintette; a január 14-i választási gyűlését Pestújhelyen a különítményesek szétverték, őt magát halálosan megfenyegették. Az MSZDP egy napra rá bejelentette, hogy nem vesz részt a január 25-26-i nemzetgyűlési választásokon.

 

Eltűnése

1920. január 20-ára beidézték a rendőrségre, de 19-én éjjel a lakásáról elhurcolták. Egy ismeretlen civilbe öltözött férfi csengetett be a Baross utca 120-as számba, és miután a házmester megkérdezte, hogy miért zavarják olyan későn Cservenka Miklóst, azt a választ kapta, hogy a párttitkárságról fontos ügyben keresik. A házmester kaput nyitott, mire a civil mellett egyenruhás alak is belépett, és rövidesen Cservenkával együtt távoztak. Reggel visszajöttek, és a feleségét keresték, de miután nem találták otthon, a házbeliekkel megüzenték, hogy „az a csirkefogó ura” megszökött és jobb lesz, ha előkerítik. A házmesternek pedig megparancsolták, hogy az éjszakai látogatásról senkinek ne beszéljen.

A Népszava 1920. január 22-i száma felpanaszolta a sorozatos eltűnéseket.

Cservenka Miklósnak nyoma veszett. Nem ő volt az egyetlen.

Nemsokára Somogyi Béla és társa is eltűnt, de hamarosan megtalálták a bestiálisan meggyilkolt szerencsétlenek holttestét. A panasziroda tudomást szerzett arról is, hogy Cservenka Miklóst a Mária Terézia laktanyába vitték, ahol akkortájt az Ostenburg-különítmény börtönei voltak. Egy szemtanú látta, hogy a megkínzott, tehetetlen, agyongyötört, vérző embert január 25-én éjjel bedobták egy autóba, és ismeretlen helyre szállították.

Nem történt semmi, hacsak az nem, hogy 1921 májusában a „királyi” ügyészség kiadott egy körözvényt Cservenka ellen, kérve a sajtót, hogy tegyék közzé a hírt, amit aztán azon nyomban vissza is vontak.

1923-ban a szociáldemokrata emigráció lapjában, Bécsben egy esztergályos sorstársa beszámolt a Mária Terézia laktanyában történt találkozásukról:

„Néhány nappal később került oda a szerencsétlen sorsú Cservenka Miklós barátom is, akit rettenetesen összeverve hoztak be. Amint a folyosón egyszer egy pillanatra találkoztunk, valósággal megijedtünk egymástól… neki is alig volt emberformája.”

Végül a lefolytatott csendőri ügyészi vizsgálat egészen odáig követte az áldozatot, hogy a Károly király laktanyába átadták egy később elhunyt főhadnagynak, de ott nem találtak semmiféle dokumentumot róla. A végfeltételezés úgy hangzott, hogy vagy megszökött, vagy szabadon bocsátották. Az nem zavarta a hivatalt, hogy nem adott egyetlen életjelt sem a családjának. Soha nem került elő.

A hét áldozatra kiterjedő ügyészségi vizsgálat után Fényes László érthető indulattal jegyezte meg ismét csak a Népszavában hogy „…a gyilkosságokat meg kell torolni, a törvénynek kell uralkodnia, s a pribékeket ki kell lökni a helyükről, akármilyen ugorkafán kapaszkodtak légyen is!” Másnap a lap vezércikkben követelte az összes gyilkosság felderítését, a gyilkosok bíróság elé állítását – hiába.

 

Emlékezete

Cservenka Miklóst a szakszervezet és a szociáldemokraták nem feledték el. Ugyancsak a Népszavából idézhetünk: „…vannak események, amelyeket nem lehet és nem szabad elfeledni soha. Kecskemét…Orgovány…Kelenföld…Palace-szálló…Britannia…Mária Terézia-laktanya…Nádor-laktanya… és a többi inkvizíciós helyek megannyi véres emlékei az emberi förtelem és perverz kegyetlenség szörnyű rémtetteinek. Ezekre nemcsak ma, hanem még évek múltán is csak ökölbeszorult kezekkel lehet gondolni… A halálra rugdosott, átszúrt, meglékelt fejű, megcsonkított, Dunába vetett tetemek visszajárnak emlékeztetni a megtorlatlanul maradt szörnyű gazságokra.” A vas- és fémmunkások szervezetének helyi csoportja Cservenka halálának 10. évfordulóján a csepeli munkásotthonban megemlékezést szervezett, és emléktáblát állított.

 

A Nemzeti Vértanúk emlékművének ledöntése Budapesten, 1945. szeptember (Forrás: Filmhíradók Online)

 

Palotán – képviselőjelöltsége színhelyén – már 1945-ben utcát neveztek el róla, aztán az ötvenes években két közterület is viselte a nevét, de 1991-ben az egyiket visszanevezték Apolló és Késmárk utcára. A másik Csepelen volt. A kilencvenes évek közepén kiadott térképeken, sőt az interneten még ma is egyes cégek címeiként megtalálható az utcanév, de ma már hiába próbálkozunk térképpel, utcakeresővel. A csepeli elnevezésnek is nyoma veszett.

Cservenka Miklós másodszor is eltűnt.

A mai kurzus sokat ad múltpolitikája szimbolikus berögzítésére. A fővárosban nagy lendülettel látott hozzá ennek kivitelezéséhez. Az úgynevezett Steindl Imre Program keretében a Kossuth tér átalakításával, más szobrok felállításával és az utcanevek megváltoztatásával igyekszik a közterületet a maga – neohorthysta – képére formálni. 1989 óta több mint 1200 új közterület-átnevezés történt.

Nem pusztán Cservenka Miklósról van szó. Nem az ő nevét kell visszakövetelni a névtáblára. Bár az eltörölt két antifasiszta áldozatról, Koltói Annáról és Mónus Illésről igenis kell így is emlékezni. (A Tarlós-féle átkeresztelési kampánynál még a vad antiszemita Tormay Cécile-nek sem csak mellszobrot adtak volna a fideszesek, ha az akkor még független Magyar Tudományos Akadémia nem emel vétót ellene.) Cservenka mellett még sorolhatóak a kínhalállal meggyilkoltak nevei: Ludasi Jenő, Vitriol Ábrahám, Neumann Béla, Sipos József, Reiner Ferenc, Paulik János és még sokan mások.

Ők így együtt ugyanúgy megérdemlik az emlékezést, mint a másik oldal halottai.

Akik ezt nem értik meg, azok a XXI. században is a polgárháborús magyarság tüzeit szítják.