1925. április 26-án Paul Hindenburg – a német birodalmi haderő tábornagya, a tannenbergi győztes és Erich Luddendorf társa a német haderő legfelsőbb vezetésében – megnyerte a Weimari Köztársaság második elnökválasztását. Hindenburg több, mint 14,5 millió szavazatot kapott – az összes 48%-át –, mintegy három százalékponttal legyőzve a katolikus Centrum Párt, a szociáldemokraták és a Német Demokratikus Párt – a Weimari Köztársaság alapítói – közös jelöltjét, Wilhelm Marxot. Hindenburg mögött leginkább olyan politikai erők álltak, akik gyanakodva vagy éppen ellenségesen tekintettek a fennálló politikai rendszerre, felelősnek tartották annak vezetőit a világháborús vereségért és ezt a kampányban nem is különösebben titkolták. A centrumpárti Marxot csak a szociáldemokraták bábjának állították be.
 

 
Hindenburg megválasztása (akit a 1932-ben, újraválasztásakor egy Adolf Hitler nevű jelölttel szemben már a Szociáldemokrata Párt is támogatott) nem csak száz évvel később tűnik szimbolikus jelentőségű eseménynek. Már az 1925-ös elnökválasztásra is azért került sor, mert az 1919-ben, a Weimari Köztársaság alapításakor elnökké választott szociáldemokrata Friedrich Ebert hétéves mandátuma lejárta előtt elhunyt egy nem megfelelően kezelt betegségben. Ezt megelőzően pedig egy rágalmazási per részeként a bíróság kimondta róla, hogy 1918 elején, amikor még a világháború alatti munkássztrájkok szervezésében vett részt, az akkori viszonyok közt hazaárulást követett el.

Azzal, hogy az 1918 őszi forradalomban vezető szerepet betöltő Ebert utóda egy monarchista tábornagy, a korábbi uralkodó, II. Vilmos császár híve lett,

és mindezt éppen a rendszer látszólagos stabilizálódása idején, talán minden korábbinál nyilvánvalóbbá vált Weimar alapvető ellentmondása: egy olyan demokratikus forradalom, amelyik saját stabilitása érdekében akár az ellenforradalmat is felhasználja, miközben a háború gazdasági öröksége és a drákói béke következtében a szociális és demokratikus vívmányainak megőrzése bizonytalan volt.

Mindezeket az ellentmondásokat az elhunyt elnök, Ebert életútja és politikai pályája is megtestesítette. Az 1871-ben született Ebert bőripart tanult és szíjgyártóként dolgozott. Tipikus mozgalmi karrierje munkásszervezkedéssel indult, majd Brémában a szociáldemokrata Bremer Bürger-Zeitung állandó munkatársa, és a párt brémai elnöke lett. 1905-ben költözött Berlinbe, ahol a pártvezetésben a szervezési kérdésekkel foglalkozott, a szakszervezetekkel és a párt ifjúsági szervezetével tartotta a kapcsolatot. 1912-ben választották parlamenti képviselővé, majd 1913-ban, August Bebel halála után párt társelnökévé Hugo Haase mellett.

Ellentétben Bebellel, Ebert nem volt teoretikus elme, sem különösebben karizmatikus, miközben a Szociáldemokrata Párt (SPD) addigi legnagyobb belső válsága közeledett. A világháború kitörésekor az SPD támogatásáról biztosította a kormányt, és vállalta a hadviselést szolgáló hitelek parlamenti megszavazását. Ez azonban pártszakadáshoz vezetett, és a párt egykori baloldala az 1918 őszi forradalom során is sokkal radikálisabban lépett fel Ebertnél, aki az utolsó pillanatig a császárság demokratikus parlamentarizmussá alakításában látta a kiutat.

Ennek ellenére 1918. november 9-én sor került a köztársaság kikiáltásra, és Ebert a forradalmi kormány vezetője lett.

Az új rendszert immár demokratikus választásokon alapuló parlamenti köztársaságként képzelte el, szemben a baloldali ellenfelei tanácsdemokráciájával. Ebben a helyzetben Ebert megállapodott a hadsereg vezetésével arról, hogy szükség esetén számíthat a fegyveres erők támogatására egy baloldali felkeléssel szemben. Mindezt tetézte, hogy az

1919 januári Spartakus-felkelést a szociáldemokrata hadügyminiszter jobboldali szabadcsapatok segítségével verte le, akik Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot is megölték.

 
Ezzel együtt a szociáldemokraták megnyerték a januári alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat, majd a Centrum Párttal és a Német Demokrata Párttal együtt alakítottak kormányt, valamint fogadták el az új alkotmányt.

Ebertet 1919 februárjában választotta meg a parlament az új köztársaság első elnökének.

A köztársaság széles körű jóléti és munkaügyi reformokba fogott. Teljes körűen bevezették a nyolc órás munkahetet, az országos szintű kollektív szerződéseket és a munkaügyi viták állami elbírálását. Sőt, a munkások és munkáltatók egyenlő képviseletét biztosító ipari tanácsok is bekerültek az alkotmányba. Kiterjedt állami munkaügyi hivatal segítette a leszereltek elhelyezkedését, az állam több felelősséget vállalt a gyermek- és ifjúsági nevelésben, és lakásépítési programok indultak. Mindezt persze a háborút követő élelmezési, járványügyi és gazdasági válság közepette, amelyet évekig tetézett a háborús jóvátétel körüli, a Rajna-vidék megszállásába torkolló diplomáciai konfliktus.

Ebert számára nyilvánvalóan ezek a reformok adták a Weimari Köztársaság értelmét – a demokráciával együtt.

Éppen azért volt reformer – hasonlóan a bécsi ausztromarxistákhoz –, hogy elkerülje a forradalmat, amit a bolsevik kísérlettel azonosított.

Demokráciához azonban demokraták kellenek, akik számára a társadalom újraszervezése nem csak újraelosztási kérdés, továbbá akik a politikában elvetik az erőszakot és nem az egyoldalú uralom lehetőségét keresik. Ebben az értelemben még Ebert sem volt teljesen demokrata.

Halála után az 1925-ös elnökválasztás kimeneteléből pártja azt a következtetést is levonta, hogy a demokrácia a társadalom felvilágosítása, oktatása, nevelése is.

Ekkor hozták létre a Friedrich Ebertről elnevezett alapítványt, amely ma is ezeket a célokat szolgálja – Németországban és a világon. Ugyanakkor akár az alapítvány sorsa 1933-ban, amikor a nácik megszüntették, akár napjaink Németországa azt sugallja, hogy ez csak a demokrácia egyik oldala. Mozgósítás és konfliktus nélkül szinte észrevétlenül is eltűnhet az életünkből.