„Az első [választási] nap meghozta az új világ után vágyódó magyar nép számára a várva-várt eredményt. A szélsőjobboldali pártok minden terror, minden választási trükk, minden üldözés ellenére átverték magukat a velük szemben felállított drótakadályokon és tekintélyes számban fogják képviselni a parlamentben az új magyar életfelfogást […]

… a megmozgatott magyar erők nem fognak elnyugodni, amíg céljukat el nem érik. Ez a tenger hullámzik és háborog, és semmi esetre sem fog lecsillapodni egynéhány szociális olajcsepptől és ígéret-záporozástól. A kivénült pártok, felekezeti és osztályalakulatok, az államhatalom üvegházában mesterségesen kitenyésztett politikai hibridek hiába fogják átfesteni ócska címerüket és új jelszavakkal megtűzdelni kopott cégérüket. Az új magyar életigénylés elszánt katonái bevonulnak a magyar parlamentbe és velük szemben lehetetlen lesz a régi játék folytatása. […]

Semmi kétségünk abban, hogy ez a harcokban megedzett férfiak csoportja új szellemet fog bevinni a Házba, új munkatempót fog diktálni és új elhatározásokra fogja kényszeríteni a hatalom birtokosait. A felszabadult magyar tömegek és az az új generáció, amelynek fanatikus lelkesedését érdemes volt végignézni a választásokon, elvárja és megköveteli, hogy politikai eszmevilágának szószólói és képviselői olyan szervezett, egységes, harmonikus munkát végezzenek, amely bizonyítéka a mindenekfelett való magyar testvériségnek, a nemzeti egységnek, melyet ki kell építeniök.”

Így értékelte a szélsőjobboldali Virradat hetilap Győztünk, és tovább harcolunk! című cikke a „győzelmüket” az országgyűlési választás első napja után, 1939. május 30-án. A hivatalos győztes azonban az akkori, autoriter rendszer kormánypártja volt, amely megkapta a listás szavazatok közel felét (48%), és ezzel az eredménnyel – a vegyes, egyéni és listás elemet is tartalmazó, de összességében aránytalan választási rendszer miatt – a mandátumok majdnem 70%-át.

A nemzetiszocialisták sikere abban állt, hogy összesítve a legnagyobb parlamenti ellenzéki erővé váltak

a listás szavazatok egynegyedének, és a mandátumok közel egyötödének (19%) megszerzésével. A többi politikai irányzat – kisgazdapártiak, szociáldemokraták, liberálisok és ellenzéki kereszténypártiak – összesítve hiába kapták a listás szavazatok másik negyedét, a mandátumoknak nekik már csak alig több mint egytizede (11%) jutott, azaz a megválasztott képviselőik száma jelentősen elmaradt a szélsőjobboldaliakétól.

Az 1939-es választás tehát egyrészt a Horthy-korszakban szokásos eredményt hozta:

ahogy 1922 óta mindig, a hegemón kormánypárt ezúttal is meggyőző szavazataránnyal szerzett nagy többséget.

Egy súlyosan antidemokratikus eszközt, a „vidéki” nyílt szavazás intézményét ugyan eltörölték 1939-re, de számos más hasonló korlátozás és visszaélés, illetve a kormánytól függő helyi közigazgatás továbbra is garantálta a kormánypárt győzelmét.

Az ellenzéki pártok összességében tehát nem a kormánypárttal versengtek a hatalom megszerzéséért, hanem inkább egymással, a legnagyobb ellenzéki erő szerepéért.

1939 meglepetését és fő témáját tehát az adta, hogy ezt a címet az „új erő”, a nemzetiszocialista mozgalom szerezte meg, amely ha több pártból is állt, de alapvetően összefogva, koordináltan indult a választáson. (Az irányzat legnagyobb pártja a Nyilaskeresztes Párt volt, amelyet a börtönbe lévő Szálasi Ferenc helyett akkor Hubay Kálmán vezetett.)

E szélsőjobboldali sikerre számos korabeli és utólagos magyarázat született. Nyilván befolyásoló tényező volt a nemzetközi helyzet, azaz hogy 1938 márciusában, Ausztria bekebelezésével (Anschluss) a Hitler vezette náci Németország Magyarország szomszédja lett. Bár konkrét, közvetlen német beavatkozás még egy ideig nem történt a magyar belügyekbe, az 1939-es választásokon

a kormánypárt külföldi anyagi támogatással („guruló márkákkal”) vádolta a magyar nemzetiszocialistákat, alap nélkül.

Ugyanakkor az Anschluss és hitleri külpolitikai további lépései (München, a csehszlovák állam megszüntetése, a részleges magyar revízió segítése) jelentős hatást gyakoroltak a magyar politikai életre és közhangulatra is. Amely az 1930-as években – a nemzetközi eseményekkel párhuzamosan, azokkal összefonódva – folyamatosan jobbra tolódott, mintegy előkészítve ezzel az utat a nemzetiszocialisták előretörésének. Akik ellen ugyan időről-időre kemény korlátozást hirdetett meg a kormány, így az 1939-es választások előtt is, de azok gyakorlati, és főleg hosszabb távú megvalósítása sohasem volt teljes és egyértelmű. Ráadásul a hatalmi elit a szélsőjobboldal elleni intézkedések mellett egyáltalán nem adta fel a „baloldali” ellenzékének korlátozását sem, napirenden volt a liberálisok és a szociáldemokraták kiszorítása, sőt akár betiltása is, miután a kormánypárti politikusok között nem kevesen voltak, akik ezen irányzatokat ellenszenvesebbnek tartották a nemzetiszocialistáknál.

Ugyanakkor a szélsőjobboldali sikernek valószínűleg volt egy hosszabb távú oka is, amely magával az autoriter, de többpárti választásokat fenntartó rendszer működésével, és abban az ellenzéki politizálás lehetőségeivel függött össze. Bár a Horthy-korszak ellenzéki pártjai különböző ideológiai irányzatokhoz tartoztak, annak megfelelő sajátos tömegbázissal, az egyes választásokon mindig ott volt az a kérdés is, hogy

ki tudja a rendszerrel szembeni elégedetlenséget a leginkább kifejezni, és legtöbb tiltakozó (protest) szavazatot begyűjteni.

1922-ben ez egyértelműen az akkori „új erőnek”, a szociáldemokratáknak sikerült, akik az 1920-as választások bojkottálása után igazából először vettek részt a parlamenti választási küzdelemben. Az 1922-es választások meglepetése az ő szereplésük, sikerük volt: a szavazatok 17%-ával ugyan csak a mandátumok egytizedét tudták megszerezni, de a magyar parlamentbe először bejutó szociáldemokrata képviselők ezzel is a legnagyobb ellenzéki frakciót alkották. A jó választási szereplés és a régóta várt parlamentbe kerülés alkotta az alapját annak a szociáldemokrata reménynek, hogy 1922 csak kezdete lesz az előtörésüknek, miközben a korszak választásai közül éppen akkor érték el a legjobb, a későbbiekben már megközelíthetetlennek bizonyuló eredményüket. Ugyan a következő választáson, 1926-ban a szociáldemokrata párt jelentősen visszaesett (a szavazatok 11%-át, a mandátumok 6%-át tudta csak megszerezni), de még ezzel is a legnagyobb ellenzéki erő maradt, amikor a konszolidáció után Bethlen István miniszterelnök kormánypártja elsöprő győzelmet aratott.
 

 
Az 1930-as évek azonban már nem a szociáldemokratákról szóltak. A gazdasági világválság éveiben rendezett, 1931-es választásokon egy új vidéki erő, egy még szerveződő agrárpárt, a Független Kisgazdapárt kapta a legtöbb ellenzéki szavazatot (11,5%, bár ez a vidéki nyílt szavazás miatt nagyon kevés, mindössze 4%-nyi mandátumot eredményezett). Országosan megszerveződve és megerősödve a párt lendülete még az 1935-ös választáson is kitartott, amikor legnagyobb ellenzéki erőként a szavazatok egyötödével sikerült a mandátumok közel egytizedét (9%) megszereznie.
 

 
Az 1930-as években a magyar közbeszédet a gazdasági válság után is áthatotta a reformok, a változás szükségessége, követelése – még kormánypárti oldalról is –, miközben a fennálló uralmi és társadalmi rendszer alapszerkezete ugyanaz maradt. E légkörben került sor az 1939-es választásokra, amelyen a nemzetiszocialisták tudták a legradikálisabban és leghitelesebben – legalábbis a „levitézlett” régi pártoknál hitelesebben – hirdetni az átalakítást, a megújulást.

Miközben tehát az 1922-ben kiépített autoriter rendszer az egész korszakban stabil maradt, és a választásokon a kormánypárt nagyjából hasonló szavazat-, illetve mandátumaránnyal mindig győzött, addig a parlamenti ellenzék időről időre átalakult, és a változás reményét rendre egy-egy új politikai erő tudta kifejezni.

Az 1939-es pünkösdi választás volt a Horthy-korszak utolsó parlamenti választása, mert pár hónap múlva kitört a második világháború, amelynek vége egyben az autoriter, majd a háborús években egyre inkább diktatórikussá váló rendszer bukását is elhozta. Ez azonban korántsem annak bal- vagy jobboldali ellenzékén múlt, hanem a nemzetközi, háborús eseményekből következett. Ahogy az is, hogy az 1945-ös új rendszerben milyen régi és új politikai erők és pártok kaptak szerepet.

 

Ajánlott olvasmányok:

Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920–2000. Napvilág, Budapest, 2001.

Paksa Rudolf: Magyar nemzetiszocialisták. Az 1930-as évek új szélsőjobboldali mozgalma, pártjai, politikusai, sajtója. Osiris – MTA BTK TTI, Budapest, 2013.

Paksy Zoltán: Nyilas mozgalom Magyarországon, 1932–1939. Gondolat, Budapest, 2013.

Ignácz Károly: Politikai és választói magatartás 1939-ben és 1945-ben – a nyilas–kommunista folytonosság mítosza. Múltunk, 2016/1. 19–44.

Ignácz Károly: „A kormánypárt és a nyilasok között tehát nincs különbség…”? Választások és a szélsőjobboldal Kispesten és Pestszenterzsébeten 1939-ben. In: „Ellenállni a gonosznak”. Tanulmányok a 70 éves Karsai László tiszteletére. Szerk.: Margittai Linda. SZTE Jelenkortörténeti Tanszék, Szeged, 2022. 47–62.

Ignácz Károly: A szociáldemokraták és az 1922-es választás. In: Deák Ágnes–Juhász Krisztina–Marton Gellért Ernő (szerk.): Sipos József-emlékkötet. SZTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék, Szeged, 2023. 103–111.

Ignácz Károly: Választási legendák, 1922–1945. tenyleg.com, 2015.