Százöt éve, 1919. január 11-én vette át a Magyar Népköztársaság elnöki posztját Károlyi Mihály, az őszirózsás forradalom még ekkor is vitathatatlan vezetője. Olyannyira, hogy amikor január 11-én bejelentette kormánya minisztereinek lemondását, a népképviselet szerepét betöltő Magyar Nemzeti Tanács végrehajtó bizottsága lényegében azt mondta ki, hogy Károlyit 1918. november 16-án, a köztársaság kikiáltásakor államfői szereppel ruházták fel, nem pusztán miniszterelnökivel, ezért a kormány lemondása az ő szerepét nem érinti, csak a jövendő alkotmányozó nemzetgyűlés foszthatja meg attól. Noha a gróf erős elnöki posztot kapott – elnökölhetett a kormányüléseken, döntő befolyása volt a külpolitikára, a kormány csak az ő egyetértésével adhatott ki néptörvényt –, és utóda a kormány élén, az alkotmánytervezet kidolgozásával is megbízott korábbi igazságügyi miniszter Berinkey Dénes nehezen volt elképzelhető az ő esetleges ellensúlyaként, mégis nehéz volt nem azt látni az események mögött, hogy pozíciója gyengült.

Maga a megbízás is egy kormányválság eredménye volt, a szociáldemokraták visszahívták a minisztereiket a kormányból, miközben a párt nem tudta eldönteni, hogy elfogadja-e Károlyi javaslatát arról, hogy alakítsanak kormányt egyedül, esetleg kívülről támogassák a Károlyi vezetése alatt álló kabinetet, vagy folytassák a koalíciót a Károlyi Párttal (Függetlenségi Párt) és Jászi Oszkár polgári radikálisaival. De nem csak a szociáldemokraták voltak megosztottak, Károlyi pártjának jobboldala szerint a kormány lassan elfogadhatatlanul baloldalivá vált, ami mutatja, hogy nem csupán az egyre fojtogatóbb külpolitikai helyzet, hanem az ország demokratikus és szociális átalakításának mértéke és módja is aláásta a magyar forradalom politikai vezetésének egységét.

A továbbiak már ismertek,

Károlyi köztársasági elnökként sem tudta helyreállítani a mögötte álló pártok egységét,

fontos társadalmi reformok, mint a földreform késtek a nehezen feloldható viták és távoli álláspontok miatt, a forradalom mögötti társadalmi koalíció – amelybe akkor még beletartoztak a klérus, illetve a késő dualizmus politikai elitjének meghatározó figurái is – felbomlott. A szociáldemokraták pedig – meglehet okkal, felmérve a lehetőségeiket – végül a döntő pillanatban, 1919 márciusában sem vállalták a kormányzást egyedül, csak éppen a kommunistákkal összefogva magát a köztársaságot is lecserélték a sokkal radikálisabb programot kínáló tanácsköztársaságra, egyúttal félreállítva Károlyit egy lényegét tekintve államcsínyt jelentő aláíráshamisítással annak lemondó okiratán.

Károlyi számára lényegében ez volt a politikai pálya vége is, emigrációban élt, Magyarországon politikai perbe fogták és elítélték. Gesztusait, mint a földosztást nem csak az ellenforradalmi rendszer, hanem a későbbi utókor sem igen értékelte: a kommunisták feleslegesnek és lényegtelennek, az általuk elképzelt valódi megoldások elodázásának minősítették, jobboldali ellenfeleinek utódai pedig a gyengeség jelének, naivitásnak, butaságnak tekintették, ami csak még inkább mutatta állítólagos alkalmatlanságát a politikára. Emigrációs pályája pedig nem csak a kommunista mozgalomhoz vitte közel, hanem ennek nyomán az 1947–1948-as kommunista hatalomátvétel után is egy ideig még vállalta Magyarország képviseletét párizsi nagykövetként, bár aztán a Rajk-per nyomán ismét emigrációba vonult.

A Károlyi személyét ért részben jogos, részben igazságtalan kritikáknak is bizonyosan szerepe van abban, hogy

az első magyar köztársaság örökségét meglehetősen kevesen vallják a magukénak és kevesen ápolják annak emlékezetét.

És persze az idő rövidsége miatt is könnyű elfelejteni a köztársaság alig több mint négy hónapját, amit amúgy is beárnyékol a rákövetkező radikális Tanácsköztársaság és 20. század magyar őskatasztrófaként beállított Trianon. Ezek tükrében ki nem gondolná logikusnak, hogy a népköztársaság csak múló epizód, jelentéktelen fellángolás volt, rosszabb esteben egyenesen fantaszták játszadozása. Még akkor is, ha éppen Károlyi nem volt igazi republikánus, és az államforma kérdését kezdetben nem is tartotta lényegesnek.

1918–1919 magyar köztársasága azonban sokkal mélyebben gyökerezett a történelmi pillanatban, mint azt emlékezete sugallja.

Manapság mindenekelőtt a nemzeti önrendelkezés elvét szokták kiemelni, mint az első világháború végének meghatározó eszméjét. A kor szereplőinek jelentős része számára ez azonban elválaszthatatlan volt nem csupán egy parlamentáris-demokratikus berendezkedéstől, hanem egy igazságosabb társadalmi rendtől is. A köztársaság pedig nem pusztán a politikai-történelmi értelemben „leszerepelt”, háborús összeomlásba kifutó monarchikus renddel való szakítást, hanem ezt az igazságosabb világot is jelképezte. Egy olyan világot, ahol a polgárok nem kényszer, hanem a köztársaság, a közös ügyek iránt érzett elkötelezettség miatt hoznak áldozatot a közösségért és állnak ki magukért, miközben kézzelfogható módon részesei a politikának. Egy olyan világot, ahol a köz is felelősséget visel a köztársasági erényeknek megfelelően élő polgárokért és ezt intézményes formában is kifejezésre juttatja.

Ez, azaz a (politikai) részvétel, az önrendelkezés és a társadalmi igazságosság eszméje olyan magasztos megfogalmazása a köztársasági eszménynek, amit az események résztvevői közül vélhetően kevesen fogalmaztak volna meg így. De a háború végén Magyarország is számos jelét adta annak, hogy mindez élő erőként mozgósította az embereket – még akkor is, ha annak egyes gyakorlatait, például a nagybirtokosok kastélyainak kifosztását ma nem feltétlenül azonosítanánk mindezzel. Közép- és Kelet-Európa parasztköztársaságai, a basáskodónak tartott hivatalnokok elűzése, a spontán földosztási kísérletek, a kérészállamok mellett említhető még az is, ahogy az újra mozgósított hadsereg alakulatai számára nem a nagy és absztrakt haza, sokkal inkább a saját kis világuk megvédése volt az elsődleges. Az emberek valami mást kerestek – és nem csak Magyarországon.

Persze ebből az is világos, hogy

a köztársaságot mint a köztársasági erények közösségét még létre kellett hozni és ez nem csak Magyarországon ment nehezen. A közép-európai köztársasági pillanatból, ahogy 1918–1919-et nyugodtan hívhatjuk, végül csak Csehszlovákia és kisebb részben Ausztria emelkedett ki úgy, hogy többé-kevésbé megfelelt annak a kritériumnak: polgárai érezzék magukénak, és kapjanak lehetőséget a közügyek intézésére.

De amíg a csehszlovák politikai elit némileg véletlenül „sodródott” bele a köztársaságba, részben a Habsburg múlt tagadásaként, részben az amerikai diaszpóra hatására, és a republikanizmust valamennyire ellensúlyozta T. G. Masaryk köztársasági elnök meglehetősen konzervatív, kvázi uralkodói kultusza, addig Ausztria tudatosan választotta azt, hogy aztán a „vörösök” és „feketék” áthidalhatatlannak bizonyuló megosztottsága polgárháborúhoz és lényegében a köztársaság felszámolásához vezessen az 1930-as évek első felében.

Máshol, Jugoszláviában például, még ennyit sem értek el a köztársasági gondolat hívei, köztük a horvát parasztpárt vezetője Stjepan Radić, aki elsősorban éppen a parasztok kis köztársaságaira építve remélte, hogy a monarchiát előbb-utóbb köztársaság váltja fel. Lengyelországban pedig autoriter rendszerbe torkollott a köztársaság. Végül az – a magyar köztársaság vezetői által is osztott – remény sem vált valóra sehol, hogy egy köztársaság politikai geometriája sokkal rugalmasabb lehet, amely föderalizálva az államot megoldhatja a nemzetiségi kérdést is. Ahogy Magyarország néptörvényei ugyan létrehozták a ruszin, német, szlovák, vend autonómiákat, de az egész köztársasági konstrukció összeomlása elsodorta ezeket is.

Ezzel együtt mindez jól mutatja, hogy

a magyar köztársaság nem egyedi kisiklás volt, hanem egy közép-európai esemény része, magyar változata. Sőt, az 1918–1919-es közép-európai köztársaságok története egyenesen globális léptékű volt.

Az államforma kérdése ugyanis nem csupán Közép-Európa republikánus forradalmai miatt alakult úgy, ahogy. 1917–1918-ban az első impulzusok Oroszországból és az Egyesült Államokból – a rövid 20. század globális történetét meghatározó két országból – érkeztek ide. A jugoszláv republikanizmust az amerikai szlovén diaszpórában megfogalmazott Csikágói Nyilatkozat tűzte napirendre, a csehszlovák emigráns vezetőkre pedig az orosz februári forradalom mellett szintén az amerikai diaszpórából érkező impulzusok hatottak. Az amerikai politikai élet és kultúra ráadásul nem csupán a diaszpóra révén befolyásolta a döntést: Masaryk végül azért is kötelezte el magát a köztársaság mellett, hogy elnyerje Woodrow Wilson amerikai elnök támogatását egy független Csehszlovákia létrejöttéhez.

 

 

Történészek ma is vitatkoznak arról, hogy az 1918-as magyar köztársaság a tömegek igénye nyomán jött-e létre vagy sem. Az első világháború végi köztársasági pillanat közép-európai és globális dimenziója tükrében azonban korántsem biztos, hogy ez a kérdés valóban értelmes lenne. A múlttal való szakítás igénye tagadhatatlanul tömegeket mozgatott meg, az államforma viszont vélhetően sehol sem számított elsődlegesnek. Ami azonban azt is jelentette, hogy kevesen akarták visszahozni a monarchiákat, és az emberek többnyire akkor is megbékéltek a köztársasággal, ha nem az volt a fő célkitűzésük: hamarosan ez vált a természetes állapottá. Paradox módon erre akár még a Horthy-korszak Magyarországának király nélküli királyságát is példának hozhatjuk fel. Tagadhatatlan, hogy a Szent Korona közjogi értelmezése miatt Magyarország különbözött például Csehszlovákiától. Ezzel együtt Horthy Miklós kormányzó jogkörei nem álltak nagyon távol Masarykétól – és biztos, hogy nem voltak erősebbek Károlyi Mihályénál. És végül is Horthy fia, István kormányzóhelyettes került talán a legközelebb ahhoz, hogy trónra ülhessen, és nem a különböző dinasztiák – persze mindenekelőtt a Habsburgok – önjelölt trónkövetelői. És ez aligha azért volt, mert a magyarok valamiért misztikusan ragaszkodtak volna a királysághoz.

Ezzel együtt az első magyar köztársaság politikai értelemben kudarcot vallott, és valójában a köztársaság összeomlása miatt tekintik Károlyit sokan politikai percemberkének. Azon lehet vitatkozni milyen szerepe volt ebben a külső és belső, a személyes és intézményes tényezőknek.

Amire érdemes emlékezni, az a szakítás lehetősége a múlttal, a köztársasági eszme és a köztársasági erény, az igazságosság és a részvétel igénye.

 

Ajánlott irodalom:

Sorsfordító idők, hétköznapi emberek. Élet a Monarchia romjain. Napvilág, Budapest, 2023.

Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Napvilág Kiadó, 2012.

A köztársasági pillanat az első világháború után. A Múltunk 2021/4. számának blokkja:

– Fiziker Róbert: Hoch die Republik! Az osztrák forradalom „udvari tanácsosai”

– Halász Iván: A republikánus eszmék és az önálló Csehszlovákia első évei

– Cody J. Inglis: Egy „jugoszláv köztársaságért”. A posztimperiális „köztársasági pillanat” és a délszlávok, 1917–1921

 

A nyitókép eredeti fotóinak forrásai:

• Károlyi Mihály, 1919 körül – Révész és Bíró – Magyar Nemzeti Múzeum – Licenc CC BY-NC-SA 4.0
• Radić Stjepan – State Archives in Zagreb, Croatia – Public Domain
• Karl Renner, 1905 – Wikipedia – Public Domain
• Tomáš Garrique Masaryk – Historical Museum, Czech Republic – CC BY 4.0 Deed