Negyven évvel ezelőtt, 1982. november 10-én, miután az éves november 7-i forradalmi parádén még üdvözölte a felvonulókat, elhunyt Leonyid Iljics Brezsnyev marsall, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára. Mint később kiderült,
a szovjet világhatalom utolsó „stabil” vezetője távozott vele, akiénél hosszabb ideig csak Sztálin regnálása tartott
(a hidegháborúban pedig senkié). De ki volt és mit képviselt a ma leginkább jellegzetes szemöldökéről, vagy letűnt korokról szóló élcekből[1] ismert vezető, akinek uralmához az epoha zasztoja (a pangás korszaka) és a velikaja epoha (nagy korszak) jelző egyaránt tapadt Oroszországban?
A birodalom szülöttje, a proletárdiktatúra neveltje
Brezsnyev 1906 decemberében a Dnyipro folyó partján található Kamenszkojéban (a szovjet időkben Dnyiprodzserzsinszk; ma Kamjanszke, Ukrajna) látta meg a napvilágot egy nem sokkal korábban az iparvidékre vándorolt munkáscsaládban. Ebből fakad annak az ellentmondásnak a gyökere, hogy Brezsnyev okmányaiban igen vegyesen szerepel az „orosz” és az „ukrán” nemzetiség.
Ő magát – a későbbi nyilatkozatai alapján – orosznak tartotta.
Az Orosz Birodalom 1917-es összeomlása és a bolsevik hatalomátvétel lehetőséget teremtett számára, hogy komolyabb szakoktatásban részesüljön. 1935-ben kohászati technikusi végzettséget szerzett; közben már házasember és lelkes kommunista párttag lett. Sztálin tisztogatásainak életkorának és a pártapparátusban elfoglalt alacsony pozíciójának köszönhetően inkább a haszonélvezője, mint a célpontja volt, karrierje gyorsan emelkedni kezdett, s 1939-ben már Dnyipropetrovszk (a mai Dnyipro) régió egyik párttitkára. Ekkor kezdi kiépíteni azokat a politikai kötelékeket, amelyek egész pályafutásán át elkísérik majd, s amelyekre főtitkársága alatt zárt és informális jellege miatt a „dnyipropetrovszki maffia” jelzőt aggatják. Ennek a csoportnak – rajta kívül – az egyik legismertebb figurája a rövid időre szintén főtitkárrá avanzsáló Konsztantyin Csernyenko lesz. Maga Brezsnyev, aki ekkor még csak közepes rangú apparatcsik volt, egy bizonyos Nyikita Hruscsov protezsáltjai közé tartozott.
A háborútól a hatalomig
Brezsnyev színes történetek tucatjait költötte a második világháborúban betöltött szerepéről – ennek betetőzéseként 1978-ban megajándékozta magát az akkori legmagasabb rangú tábornokoknak és marsalloknak is csak a szűk elitje által birtokolt Győzelem-érdemrenddel –, de a valóság ennél prózaibb volt. Bár már korán ezredessé léptetik elő, s végül vezérőrnagyként szerel le, ezek a főtiszti titulusok nem a Vörös Hadsereg katonai vezetésében elért rangok voltak, hanem a politikai komisszár apparátushoz tartoztak. A Kreml későbbi ura a 18. hadsereg vezető politikai megbízottja volt, amely nem volt éppen felelősség és hatalom nélkül pozíció, de mérhetetlenül sok választotta el Rokosszovszkij vagy Zsukov marsall szintjétől.
A politikai tisztek ranglétráján egyébként Hruscsov volt a közvetlen felettese,
ez megerősítette az együttműködést közöttük.
A háború után karrierje már rövid idő alatt az első pártvonalig ívelt: Zaporizsja, majd Dnyipropetrovszk megyék első titkára, a Legfelsőbb Szovjet (a pártállami parlament) képviselője, végül a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság (SZSZK) első titkára lett. 1952-ben bekerült a kommunista párt moszkvai Központi Bizottságába (KB) is. A Sztálin halála utáni hatalmi harc és átrendeződés idején bizonytalanná vált a helyzete, de onnantól, hogy
patrónusa, Hruscsov bebiztosította a saját főtitkári hatalmát, tovább emelkedhetett Brezsnyev csillaga is.
A Kazah SZSZK első titkára lett, ahonnan a szűzföld-feltörés program (politikailag számára potenciálisan költséges) kudarca előtt jókor távozhatott ismét Moszkvába, az űrprogramért felelős KB-titkárnak. A Georgij Malenkov vezette sztálinista klikk 1957-ben megkísérelte megbuktatni Hruscsovot; ennek a kísérletnek a kudarca után került be Brezsnyev a valódi döntéshozó szervbe, a Politbüróba, azaz a KB Politikai Bizottságába. 1960-ban a bizalom jeleként a kollektív államfői testület elnöke lett, miután pedig az eredetileg kiszemelt Frol Kozlov 1963-ban egészségileg alkalmatlanná vált arra, hogy potenciálisan a következő főtitkár legyen, Brezsnyev kapta meg a formális helyettesi pozíciót is Hruscsov mögött.
Brezsnyev azonban nem szándékozott kivárni, amíg természetes úton örökli meg a főhatalmat korábbi pártfogójától.
Hruscsov a komplett felső vezetés bizalmát elveszítette, akik önkényesnek és inkompetensnek ítélték a főtitkárt. Így került sor vértelen puccsra 1964 októberében. Brezsnyev azonban – pontosan amiatt, mert a pártvezetők szerint Hruscsov túl nagy szerepet játszott a Politikai Bizottságban – nem örökölte alanyi jogon a teljes főhatalmat. Eleinte a hivatalos közéleti funkcióit Alekszej Koszigin miniszterelnökkel, a párt feletti hatalmát pedig Nyikolaj Podgornijjal, az új másodtitkárral kellett megosztania, s még Alekszandr Selepin korábbi KGB-vezér is ringbe szállt a hatalom megkaparintásáért.
A főtitkári évek
Az ekkor ötvenhét éves Brezsnyev szinte egész életét szovjet kamarillapolitikával töltötte, majdnem húsz év rutint szerezve a moszkvai intrikák terén is.
Nem biztosított maga ellen olyan könnyen támadási felületet, mint Hruscsov. Bár a fentebb felsorolt riválisait idővel mind eltávolította a hatalomból, ez igen hosszú folyamat volt, amely tulajdonképp majdnem a főtitkársága végéig eltartott. Csupán néhány év van az uralmából (részben az egészségi állapotának köszönhetően), amelyről azt lehet mondani, hogy függetlenül a szovjet politikai vezetés többi tagjának tett gesztusoktól, minden tekintetben ő határozta meg a Szovjetunió politikáját.
Persze ez nem jelentette azt, hogy az új főtitkárnak nem voltak önálló politikai-társadalmi nézetei. Noha Brezsnyev a „személyi kultuszt”, a sztálinizmust szavakban ellenezte, s az 1930–1940-es éves széles körű társadalmi erőszakját nem is hozta vissza, minden belpolitikai értelemben vett „olvadásnak”, engedménynek sietett végig vetni. A politikai disszidenseknek nyilvánítottakkal szemben újra megengedetté vált a nyílt leszámolás a bíróságokon, ahogy azt az 1966 Danijel-Szinyavszkij per is megmutatta.[2] Miután 1968-ban a „prágai tavasz” ellen fegyverrel avatkozott be a Szovjetunió, Brezsnyev a Magyarországon „új gazdasági mechanizmusként” ismert gazdasági reformokkal szemben is ellenséges álláspontra helyezkedett.
Utóbbi fontosabb és az utóéletet figyelembe véve maradandóbb aspektus volt a politikai viszonyok erőszakos befagyasztásánál is. Miközben az 1970-es években az Egyesült Államok a stagfláció és (az 1973-as arab-izraeli háború folyományaként) a magas olajárak csapdájában küszködött,
a Szovjetunió elérte felzárkózásának maximumát a „kapitalista” országokhoz viszonyítva. Nőtt az egy főre jutó fogyasztás, s úgy általában véve az életszínvonal.
Az eredmények azonban nem bizonyultak maradandónak, végső soron a Szovjetunió életében röpkének bizonyult a pillanat, amikor a lakossági fogyasztásra termelt javak felülmúlták a hadiipari költekezést. Az agrárium helyzetét pedig olyannyira nem sikerült megnyugtatóan rendezni, hogy Moszkván kívül nem nagyon volt a birodalomnak áruhiányban nem szenvedő városa. Hiába csak ímmel-ámmal tartották be a COCOM-listát[3] az exportáló országok, önálló informatikai know-how híján a keleti blokk óriása így is mindjobban lemaradt a fegyverkezési versenyben.
Mindebből az átlagos szovjet/orosz állampolgár utólag inkább csak a szépre emlékezett. Brezsnyev emlékezetéhez hozzáragadt, hogy a „létezett szocializmusban” alatta volt a legelviselhetőbb az élet a Szovjetunióban. Gorbacsov – aki 1985-ben nagyarányú reformok, például az uszkorenyije (gyorsítás) víziójával érkezett a hatalomba – nagyon éles szavakkal kritizálta a „pangás” gazdaságát, de ez már átvezet a történelmi perspektívák csalóka voltához is. Brezsnyev viszonylagos tehetetlensége nélkül utódjának kudarca sem érthető igazán, ám az orosz emlékezetben a két főtitkár inkább a szerint vált el egymástól, hogy a dolgok megfelelőnek tűntek-e.
A hidegháborúban vezetői fellépését az USA-val szembeni kölcsönös enyhülés politikája határozta meg,
amely kézzelfogható bi- és multilaterális eredményekkel járt nemzetközi szinten (1972: SALT szerződés, 1975: Helsinki megállapodás, az EBESZ létrejötte). Az USA 1973-as vietnami kivonulásával a legnagyobb szimbolikus nyugati vereség babérjait is ő arathatta le. Mindennek köszönhetően a Szovjetunió az 1945 és 1989 közötti nemzetközi presztízsének a csúcsára ért. Érdemben
csak az 1979-es afganisztáni beavatkozást követően romlott meg a viszonya a Nyugattal.
A „baráti országokkal” szövevényesebb volt a viszony. 1968-ban a dubčeki Csehszlovákia különutasságának erőszakos letörése azt jelezte: a Szovjetunió potenciálisan igényt tart minden olyan kommunista országgal szemben az intervenció lehetőségére, ahol nem a szovjet modell érvényesül. Az éppen a maói kulturális forradalom lázában égő Kínával szemben ez a felvetés több éves rossz viszonynak ágyazott meg. A „Brezsnyev-doktrínaként” emlegetett külpolitikai alapelv azután a főtitkár halálát sem érte meg. Utoljára Afganisztánban használták (de épp a helyi kommunista rezsim gyengesége, nem annak vélt szovjetellenessége miatt), végül a sztrájkoló-forrongó Lengyelországgal szemben 1981-ben már nem alkalmazták.
Brezsnyev 1975-ben szenvedett először szívrohamot; innentől gyakorlatilag élete végéig folyamatosan hanyatlott az egészségi állapota. 1982-re már egészen nyíltan az utódlására spekuláltak a környezetében, s Mihail Szuszlov második titkár januári halála után a fő esélyessé egyértelműen a KGB vezetője, Jurij Andropov vált. A sokat betegeskedő és egy gyárlátogatáson is súlyos balesetet szenvedő vezető végül „novhét” 65. évfordulóját még megérte, de saját 76. születésnapját már nem. Temetésén a korabeli világ legtöbb államférfija összegyűlt Moszkvában, a keleti blokk pedig a szertartáson látottaknak megfelelően Andropov öröklésére készült. Ezen a ponton
valószínűleg nem sokan fogadtak volna rá, hogy Brezsnyev lesz az utolsó hosszabb ideig regnáló főtitkár, arra pedig még kevésbé, hogy tíz éven belül megszűnik a Szovjetunió.
A „nagy korszak” véget ért, Andropov főtitkár pedig gyorsításra (noha még nem így hívták) és korrupcióellenes intézkedésekre hajszolta a szovjet alattvalókat – azonban a parancsgazdaságot már semmilyen eszközzel nem lehetett megmenteni.
Ajánlott irodalom:
William J. Tompson: The Soviet Union under Brezhnev. Routledge 2003.
Edwin Bacon – Mark Sandle: Brezhnev Reconsidered. Palgrave Macmillan, 2002.
Font Mária – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Pannonica 2001.
Kenéz Péter: A Szovjetunió története – A kezdetektől az összeomlásig. Akkord, 2008.
[1] Például: Melyik az három kitüntetés, amelyet Brezsnyev (még) nem kapott meg? A Hős Anya, a Hős Város és a Kiváló Áruk Fóruma.
[2] Julij Danijel és Andrej Szinyavszkij szovjet írók álnéven publikáltak szatírákat nyugati lapokba a Szovjetunió-beli életről. A bíróság hírhedt módon úgy döntött, hogy ezekkel a – teljesen fikciós – művekkel is meg lehetett valósítani a „szovjetellenes agitáció” tényállását. Öt, illetve hat évet töltöttek gulágon és/vagy börtönben, Szinyavszkij a szabadulását követően disszidált.
[3] Coordinating Committee for Multilateral Export Controls; a keleti blokkot 1947–1990 között sújtó kereskedelmi embargó haditechnikai célokra használható eszközökről.
