A szociáldemokrata nők legnagyobb „marketing fogása” volt a Nemzetközi Nőnap meghirdetése. Az elgondolás a nőmozgalom akkori nagyasszonyának, Clara Zetkinnek a nevéhez fűződik, aki 1910 márciusában a Szocialista Nők Nemzetközi Szövetségének második kongresszusán Koppenhágában határozati javaslatot nyújtott be, ami így szólt: „Minden ország szocialistáinak a dolgozók politikai pártjával és a szakszervezetekkel együtt egy különleges nőnapot kell tartaniuk. E nap célja a nők választójogáért való agitáció lesz. E követelés a szocialista program általános követelése és része lesz. A nők napja nemzetközi jellegű legyen.” A fellépést a feministák akkori előretörésének ellensúlyozása motiválta, de ez most már mindegy, mert a kezdeményezés hatalmas karriert futott be, és a mai napig létezik, ha többnyire depolitizált formában is: megemlékeznek róla, divattá vált, a férfiak köszöntik hölgy ismerőseiket.

Március 8-a mint dátum az 1917-es nagyszabású oroszországi nőtüntetés nyomán rögzült, aminek egyik következménye volt a nők szavazati jogának bevezetése. A Nemzetközi Nőnapot az ENSZ 1977-ben erre a napra nyilvánította hivatalos ünneppé. A szociáldemokrata nőnap magyarországi történetét foglaljuk össze.

Ütközet a feministákkal

A hazai szociáldemokratáknak is kapóra jött az esemény, hiszen a feministák épp a választójogi követelés háttérbe szorításával vádolták a szocdem mozgalmárokat, nekik viszont az nem tetszett, hogy a feminista szervezetek osztályhelyzettől függetlenül fogták össze a nőket. Az Internacionálét követő szociáldemokraták 1912-ben gyengeségük okán nem mertek nőnapot szervezni, de kiadtak egy füzetet Asszonyok ébredjetek! címmel 40.000 példányban.

1913-ban döntött csak a pártkongresszus az országos nőbizottság javaslatára úgy, hogy tartsanak szerte az országban nőnapi gyűlést, mégpedig március 8-án. A központi követelés a választójog volt, de úgy gondolták, hogy először a férfiaknak kell az egyenlő, titkos választójogot megkapni, és ez lesz a feltétele a nők jogkiterjesztésének. Kishitűségüket nem tudták levetkezni. A feministák azt is a szocialisták szemére vetették, hogy például nem engedik be a nőket a férfiak által dominált szakszervezetekbe, és a munkásmozgalommal szemben úgy érveltek, hogy a proletárasszonyok küzdjenek csak együtt a grófnőkkel, bárónőkkel, gyárosfeleségekkel, és egyéb kapitalistákkal, és közösen intézzék el a munkásférfiakkal azonos fizetést.

Az első nőnap összecsapás volt a feminista szervezetekkel, a nagygyűlésen a feministák saját lapjukat, a Nő-t osztogatták, miközben a szocialista Buchingerné Ladányi Szeréna nem merte megemlíteni a munkásférfiak választói előjogával kapcsolatos elképzelést. A Nőmunkás című szocialista lap viszont azt vetette a feministák szemére, hogy vagyoni és iskolázottsági cenzusról tárgyalnak a kormánnyal a polgári nők szavazójoghoz juttatása érdekében, ami még reakciósabb parlamentet eredményezhet.

Ladányi Szeréna egyébként az egyik első egyetemi diplomás nő volt a szociáldemokraták között, a fiúk mellett egyedüli nőként vett részt az 1904–1905-ös diákmozgalmakban, aztán tanítóskodott Budapesten. Feleségül ment Buchinger Manóhoz, aki az MSZDP vezetői között a nők szervezésének egyik szószólója lett. Kellett is, mert a férfimunkások valóban tartottak attól, hogy az olcsón foglalkoztatott nők olcsó konkurenciát jelenthetnek a munkaerőpiacon.

Az első világháború beköszöntével azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. A férfiakat tömegesen vitték a frontra, a szakszervezeti tagság 45–50 százalékkal csökkent, a munkaerőhiányt nőkkel pótolták.

Viszont szervezettségük alacsony volt, 1915. január 1-én 6631 női tagot számlált a szakszervezeti létszám, a legtöbben a könyvkötőknél és nyomdászoknál szolgáltak, de a második helyre már ekkor felléptek a vasmunkásnők.

Háborús évek

1915-ben hosszas fejtörés után április 18-án tartották meg a nőnapot, de nem rendeztek utcai tüntetést, hanem csak emlékünnepélyt, amin a szónok ismét Ladányi Szeréna volt. Először szólalt itt meg a béke óhaja versek formájában, és a résztvevők néma felállásában. Bátrabb nők napját szerveztek vidéken 1917. március 25-én, Budapesten pedig április 1-jén szólt immár hangosabban a béke követelése. Hivatkozási alap volt a dániai szavazati jog kivívása, az orosz polgári demokratikus forradalom deklarációja és az angol kormány nyilatkozata ugyanerről. A cenzúra szisztematikusan irtotta mind a Népszava, mind a Nőmunkás részletes tudósításait, több vidéki helyszínen a hatóságok nem engedélyezték a rendezvényt.

Az első világháború végéig a nőmunkások mozgalmának fókuszában a szervezetekbe tömörülés volt. Hőskorszaknak is nevezhetjük ezeket az éveket. A polgári korszellem nem tűrte az iskolázatlan, gyakran analfabéta, az otthon zártságából alig kilépő nők választójogának biztosítását, márpedig a szociáldemokraták pontosan őket célozták meg. A választás jogának követelésére a Nők Napja kiváló alkalomnak bizonyult, mert olyan eseménysorozatot lehetett szervezni, ahol a szocialisták ki tudtak lépni saját kereteikből, megszólíthatták a munkásnők nagyobb tömegeit, szélesíteni tudták táborukat, el tudták juttatni üzeneteiket a szervezetlen nők felé is. A mozgalom szellemi erejét szolgálta August Bebel magyarra fordított könyve, „A nő és a szocializmus”, amely szerint a végcél a nők szabadságának, egyenlőségének megvalósítása csak és kizárólag a szocializmus bevezetésével valósulhat meg. Ez a küldetéstudat rendkívül szilárdan, mondhatni szenvedélyesen rögzült a mozgalom aktívái között.

A munkásmozgalom másrészt nagyon is gyakorlati, mindennapi követelésekkel állt elő, mert ezekben az években romlottak a munkások élet- és munkakörülményei. Szinte minden iparágban megnőtt a napi munkaidő, csökkentek vagy stagnáltak a bérek, a haditermelésre dolgozó gyárakban katonai fenyítőeszközöket alkalmaztak. 1918-ban az elégedetlenség, a kilátástalanság robbanásszerű változást hozott. Erősödtek a tömegdemonstrációk, rohamosan nőtt a szakszervezetek létszáma. 1914-ben száz tag közül 16, 1917-ben pedig 44 volt nő. Ebben az időben a legnagyobb szervezetek esetében, a vasasok szakmai szervezőbizottságaiba, az esztergályosoknál, a műszerészeknél, a lakatosoknál, a bádogosoknál már beválasztottak nőket a vezetőségbe.

1918 tavaszán olyan választójogi törvény került a parlament elé, amely a nők nagy tömegeit zárta volna ki a szavazati jogból. A részvételi feltételként állított hat elemi iskolai végzettség tűrhetetlen volt. A Nők Napján, 1918. március 24-én Budapesten többezres szabadtéri demonstrációvá növekvő tüntető tömeg szavazati jogot és azonnali békekötést követelt. A fővárosban a pártvezetés vezérszónoknak Bokányi Dezsőt, a legendás szónokot jelölte ki. A korábbiakhoz képest jóval több vidéki városban és kisebb községekben is rendeztek a nők demonstrációt.

A politikai egyenjogúság pillanata

Az őszirózsás forradalom idején, 1918. november 23-án a Károlyi-kormány első néptörvénye megadta a választójogot minden nőnek, aki életének huszonnegyedik évét betöltötte, legalább hat év óta magyar állampolgár volt, és bármely hazai élőnyelven írni-olvasni tudott. Első ízben a szavazás titkosságát is előírták.

A szocdem és a feminista nőszervezetek között megszűnt a rivalizálás, egyként álltak Károlyi Mihály mögé.

Választásokra azonban nem került sor.

A radikális-szociáldemokrata-kommunista koalíciót váltó Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsa 26. számú rendelete így fogalmazott: „A Tanácsköztársaság csak a dolgozó népnek adja meg a választójogot. Választók és tanácstagokká válaszhatók nemre való tekintet nélkül mindazok, akik 18. életévüket betöltötték, és a társadalomra hasznos munkából élnek, mint a munkások vagy alkalmazottak stb. vagy olyan háztartási munkával foglalkoznak, amely az előbb említett munkásoknak, alkalmazottaknak stb. munkáját lehetővé teszi…” A rendelet tehát osztályalapon a dologtalan nőket megfosztotta politikai jogaitól. 1919. április 7-én sor is került Tanácsválasztásokra. Még a legkiszolgáltatottabb réteg, a házicselédség is leadhatta voksát.

A március 30-ra tervezett nőnapot az akkori elit, vagyis a női szakszervezeti és pártfunkcionáriusok szűk köre nagyszabású felvilágosító és mozgósító eseménysorozatnak képzelte el. Az osztályharc indulatában, a világforradalom reményében, a jogi és szociális egyenlőség szellemében szólították föl az asszonyokat és lányokat a gyűléseken és felvonulásokon a részvételre. „Diadalmas nők napját tarthatunk ebben az esztendőbe. Vége az embermészárlásnak, vége a reakciónak! Fél Európa elkergette az uralkodó semmittevőket és most készülődik arra, hogy minden elnyomót lerázza magáról. Diadalmas nők napját tarthatunk ez évben, mert jogok birtokosa lettünk mi nők is! Örömujjongva hirdetjük: szavazni fogunk mi nők is!” – hangzott el a Nőmunkásban. A választási kampány része lett volna az is, hogy a nők napját a történelemben először a falvak asszonyai között is megtartják. A március 21-i kormányváltás aztán keresztülhúzta a számításokat. A Nők Napja elmaradt.

Ismertek a Tanácsköztársaság bér- szociális és gyermekbarát intézkedései, a beteg- és balesetbiztosítás kiterjesztése az összes bérből élő dolgozóra és szövetkezeti tagra. Az anyasági és szoptatási segélyt ugyancsak kiterjesztették a fizetésért dolgozó valamennyi nőre, de csak rájuk. A terhesség utolsó négy hetében és a szülés utáni nyolc hétben átlagbérüknek megfelelő segélyt, majd 12 hétig szoptatási segélyt kaptak. Ez érintette a napibéreseket és a parasztasszonyokat is. Jelentősen megemelték a hadirokkantak, özvegyek és árvák juttatását, gondoskodtak a Vörös Hadseregbe bevonultak családjairól. Mindez azonban csak részben kompenzálta az élelmiszer-, a cipő- a ruha-, és tüzelőhiányt.

Visszavétel, terror

A politikai jogokat, a juttatásokat, a reményeket, a proletárnők fényes jövőjét felfestő, sőt az első nőkongresszust felmutató Tanácsköztársaság nem maradt sokáig életben. Az ellenforradalmi törvényhozás 1920-as választásokra készült választójogi törvénye visszalépett a választhatóság 24 éves korhatáráig, és a nők esetében az írni-olvasni tudást is előírta. Választható az volt, aki 30. életévét betöltötte.

1922-re a feltételek tovább romlottak. Választásra az a nő volt jogosult, aki 30. életévét betöltötte, elvégezte a 6 elemit vagy azzal egyenértékű végzettséget. 4 elemivel azok az asszonyok szavazhattak, akiknek három gyermeke volt, vagy saját jövedelemből tartották fenn magukat, avagy egyetemet, főiskolát végeztek.

Nőnapra az első években gondolni sem lehetett. A szociáldemokraták és most már kommunisták közül százával tartóztatták le a nőket, egy részüket börtönre ítélték, másokat internáltak. Volt, akivel a fehérterror végzett.

Megint mások emigrációba menekültek. Nem volt ki szervezze a nőnapot. A konzervatívok, egyházak lendületes, hangos propagandát folytattak. Jelszavuk: „Nők! Vissza a házi tűzhelyhez!” A jezsuita „reform” révén a kurzus megszabadult a munkanélküli segélytől, nem kellett bölcsődéket, óvodákat fenntartani, hiszen a nők a házi tűzhely mellett maradtak. Bár az újjászerveződő Magyarországi Szociáldemokrata Párt igyekezett 1919 végén a nőket is mozgósítani a tervezett választásokra, a terror miatt ez meghiúsult. Az Országos Nőszervező Bizottság alig lépett ki a fővárosból, elsősorban a Nőmunkás című lap köré igyekezett olvasótábort rekrutálni. A belügyminiszter felfüggesztette a cselédek szervezetének működését, lezáratta helyiségeit.

A bér ismét alacsony volt, a munkaidő viszont hosszú. A textil- és gyapjúiparban például a nők heti 54–57 órát dolgoztak, nem is beszélve a 13–16 éves gyermeklányok alkalmazásáról. Nőtt a hasadék a férfi- és nőmunkások fizetése között. A nőké, a kivételektől eltekintve, nem érte el a létminimumot. A gyári munkásvédelem elhanyagoltabb volt mint valaha, a nő- és gyermekmunka szabályozása, az éjjeli munka eltörlése eredménytelen kívánság maradt.

Rendőri tiltások, vegzálások közepette végre 1924. március 30-án ismét megrendezték a Nők Napját. Új előadók léptek az emelvényre: Kristóf (később Koltói) Anna és Kéthly Anna. A követelések között első helyen a nyolcórás munka állt, de szóvá tették a választójog igazságtalanságát, a csecsemővédelem és gyermekvédelem hiányát. Kéthly Anna a belső békességet emelte ki: nyissák ki a börtönöket, oszlassák fel az internálótáborok, engedjék hazajönni az emigránsokat – követelte. Név szerint említette a külföldre menekült Ladányi Szerénát mint a magyar nőmozgalom kiemelkedő képviselőjét. Még arra az évre országos nőgyűlést hirdettek, ez viszont már sok volt a rezsimnek, és betiltották.

Az országban nagy volt a baj. Megélhetési válságban, a 34 százalékos irtózatos infláció közepette szenvedtek a munkásnők. Szakszervezettségük mindössze 16 százalék, alig több mint 24 ezer fő volt. Ez 1929-re 16,6 ezerre esett, és 1936-ra is csak 17 ezerre bővült. Különösen amiatt volt ez aggasztó, mert mind az 1925 és az 1926 végi pártkongresszusok úgy döntöttek, hogy mindent meg kell tenni a nőtagok létszámának emeléséért. Mi lehetett a gyarapodás elmaradásának magyarázata?

A kurzus kettős hatása

A jobboldali nőmozgalom a hatékony vallási agitáció és a karitatív munka hivatalos támogatása révén eredményesebb lehetett, ezért a feministák is marginalizálódtak. Hozzá kell tenni, hogy a háború után az iparban és mezőgazdaságban munkát vállaló nők létszáma csökkent, és csak a szolgáltató szektorban alkalmazottak maradtak állásban, ami rontott a helyzeten. A szociáldemokrata szervezkedést ráadásul rendszeresen rendőri eszközökkel korlátozták. 1929 után a gazdasági világválság öt éve egyházi segélyezéssel, szociális munkákkal, nyomorenyhítő akciókkal volt telítve.

A válság és az utána következő évek viszont magával hozták a tekintélyelvű rendszer szociálpolitikai lépéseit is. Részlegesen bevezették a 8 órás munkát, a 6 napos fizetéses szabadságot, kiterjesztették a szegénygondozást. 1927-ben és 1928-ban megszülettek a beteg és baleset esetére szóló biztosításról, illetve az öregségi, rokkantsági, az özvegyi és árvasági segélyről szóló törvények. 1927 végén az iparban és más vállalatoknál foglalkoztatott gyermekek, fiatalkorúak és nők védelméről is törvényt fogadtak el, amit a szociáldemokraták megszavaztak. Általánossá váltak a városi népkonyhák és az egyházi karitatív szervezetek segélyakciói. A harmincas években nőtt az orvosok, bábák, gyógyszerészek és a kórházi ágyak száma. 1936 után jelentősebb mértékben emelkedtek a munkabérek. Például a textiliparban, ahol a munkások kétharmada nő volt, mintegy 10%-kal. Az évtized végén úgynevezett „konstruktív nemzetépítő szociálpolitika” jegyében bevezették egyes szakmáknál a családi pótlékot, majd 1940-ben Országos Nép- és Családvédelmi Alapot (ONCSA) hoztak létre a sokgyermekes szülők anyagi támogatására.

A szociáldemokraták persze kevesellték az intézkedéseket. Az emigrációból hazatért Ladányi Szeréna és Kéthly Anna vezetésével igyekeztek a háztartásban dolgozó nőket pacifista jelszavakat hangoztatva balra fordítani. A békeharc nem volt mozgósító hatású, a szociális követeléseket viszont semmibe vette a kormányzat. Voltak új kezdeményezések, mint a korszerű háztartási eszközök elterjesztését, több csecsemő- és gyermekotthont, a nők nehéz munkaköröktől való eltiltását követelő intézkedések, de ez ugyanúgy süket fülekre talált a kormányzat részéről. A Nők Napja és az évenként ismétlődő Országos Nőértekezlet a szociáldemokrata párt ellenzéki nőpolitikai reprezentációjává, ahogy akkor mondották, ünnepélyévé vált. Dalárda, szavalatok, rövid jelenetek színesítették a szónoklatokat. Emléklapot jelentettek meg. 1932-ben így fogalmaztak a célkitűzésről: „a Nők Napján tulajdonképpen a nők egyenjogúsításáért, a nők fölemelkedéséért, a nők önrendelkezési jogáért, a dolgozó nő védelméért és osztálytudatosításáért folytatunk fokozott harcot.”^[1]

Bíztak abban, hogy szervezetlen asszonyok lépnek soraikba. Változó mértékben igyekeztek a vidéki városokban is rendezvényeket tartani, amiket gyakran betiltottak. (1938-ban a dalárdák fellépését és a szavalatokat sem engedélyezték.^[2]) Leginkább azonban Budapestre és pestkörnyékre korlátozódtak a gyűlések, látványosabb tömegrendezvényt nem sikerült összehozni. Leginkább a Vasas székház zsúfolásig megtöltött nagytermében tartott gyűlést nevezhetjük demonstratívnak. Mindenütt megismételték a nagyrészt már az első világháború előtti követeléseket és a békeóhajt. Paprikás hangulat uralta ezeket a rendezvényeket, a szervezet mégsem erősödött. Az áprilisra időzített nemzetközi összehangoltságnak vajmi kevés szerepe volt.

1938 végén aztán betiltották a Szociáldemokrata Párt Nőmunkás című lapját. A nők szervezete ezzel legfontosabb eszközét vesztette el. Indoklás: békebarátság. Ahogy a Nők Napja is egyre periferikusabb szerepet játszott. Az 1938 végén elfogadott választójogi törvény tovább éltette a férfiak és nők közti megkülönböztetést.

1940-ben a neves német szociáldemokrata emlékére August Bebel emlékünnepséggel kísérleteztek a nők. De ez nem helyettesíthette az aktuálpolitikai mondandóval töltött nőnapi gyűléseket. 1941. április 17-én az egy éve elhunyt Ladányi Szeréna sírjának megkoszorúzása maradt az egyetlen lehetőség.

A világháború dúlása idején, 1943. április 18-án Nők Napja melléklet jelent meg a Népszavában. Ezzel igyekeztek pótolni a nőnap hiányát. Az írások a háború utánra tekintettek. Nem követelhettek a kormánytól semmit, inkább a közeljövő reményében a felszabadulás és egyenlőség korszaka eljövetelével biztatták olvasóikat.^[3]

Kéthly Anna a nők politikai, közéleti részvételének bővítésére hívta fel a figyelmet. Egy cikk a nők párt- és szervezetépítési tehetségét dicsérte. Más írások a jövő szociálpolitikai teendőit sorjázták: férfiakkal egyenlő bért, egészséget károsító és az éjjeli munkától eltiltást, rendszeres orvosi vizsgálatot, terhesség alatt fokozott védelmet, anya-, csecsemő- és gyermekvédelem kiterjesztését, a háztartás gépesítését, az olcsó lakásépítést. Gárdos Mariska a szexuális, anyasági és szerelmi problémák nyílt vitáját prognosztizálta.

Civil évek

Nos, 1945 kaput nyitott a nők egyenjogúvá válása előtt, amit mindjárt az 1945. évi választójogi törvény biztosított. Ősszel általános, titkos, arányos és a nők számára a férfiakkal egyenlő feltételek mellett megrendezett fővárosi és országos voksolást tartottak, ráadásul mindenki számára 18 éves kortól. A lakosság mintegy 60%-a nő volt, az 1939-es 220 ezerről 2,7 millióra ugrott a választásokon a női részvétel. Megnőtt a nők száma a törvényhozásban.

1946 elején kikiáltották a köztársaságot, és ezt követően sorozatban születtek az emancipációs törvények. Megnyílt – a hittudományi és katonatiszti kivételével – az összes felsőoktatási intézmény a nők előtt.

Rendezték a házasságon kívül született gyermekek ügyét, a papi szolgálat kivételével szabaddá vált minden munkakör számukra. Megszűntek azok a régi jogszabályok, amelyek sértették a munkavállalók egyéni szabadságát. Végre a házicselédeket alárendelő előírások is hatályukat vesztették, a cselédlányok és asszonyok kötött munkaidőben és fizetett szabadsággal rendelkeztek. Ezzel a szociáldemokrata párt század eleje óta képviselt követelése megvalósult. De nem egyszerűen a kiszolgáltatottságot változtatták meg, hanem néhány év alatt a felső- és középosztály megszűnésével maga a cselédség szinte teljesen eltűnt. Végül egy sor kollektív szerződésbe bekerült az egyenlő munkáért egyenlő bért elve.

Az 1945 utáni néhány év a civil szerveződések reneszánszát hozta. Több tucat nőszervezet kezdte meg működését, a feministák is újjáéledtek egészen 1949-es betiltásukig. A nőszervezetek mindenekelőtt gyakorlati segítségnyújtást, jótékonykodást végeztek, átvettek a még gyenge államtól egy sor feladatot (például romeltakarítás, analfabéta-tanfolyamok, járványkezelés és járványmegelőzés, hadifogolygondozás stb.) A kommunista befolyás alatt működő ernyőszervezet, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) az első években ebben az értelemben, legalábbis színleg nem pártpolitizált. A szociáldemokraták viszont 1945. február 19-én úgy döntöttek, hogy nem adják fel önállóságukat, Kéthly nem fogadta el az alelnöki posztot az MNDSZ-ben.

A Nők Napját mint hagyományosan szociáldemokrata eseményt 1945 májusában csak a Szociáldemokrata Párt ünnepelte meg.

Kéthly Anna a Zeneakadémia nagytermében magabiztosan, keményen jelentette ki: a nő többé nem áll félre, „a béke egyedüli biztosítéka az asszony”, többet dolgozunk, és ennek megfelelően több jogot követelünk. 1946-ban is a szociáldemokraták ünnepeltek.

1947-ben aztán felébredtek a kommunisták is. Innen datálódik a Nők Napja március 8-i eseménye. Az ünnep az úgymond polgárháborúra törő belső ellenséggel szembeni közös fellépés jelszavával párosult. A Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség, a kommunista népfrontszervezet felhívása is erre az évre esett a most már Nemzetközi Nőnap elnevezésű esemény megünneplésére. A szovjet asszonyok nagyszerű helyzetét népszerűsítette a Magyar Rádió, bár ekkor még az amerikai, angol és szovjet nők antifasiszta szellemű kölcsönös üdvözlése volt olvasható a Szabad Népben. A többezres sportcsarnoki ünnepségen Rákosi Mátyás is megjelent.

1948-ban, felülről, az MNDSZ alá szervezték a nőmozgalmat. Az 1848-as forradalom százötvenedik évfordulója jegyében, a nagyszabású országos asszonytalálkozó előkészítésére úgymond létrejött a nők egysége az MNDSZ II. kongresszusán. A reprezentációk követték egymást. Az országos asszonytalálkozón túl a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség 1948 decemberében Budapesten rendezett konferenciát, majd 1949-ben az alkotmány 50. paragrafusa rögzítette az egyenlő jogokat.^[4]

Államfeminizmus

Az 1949-es nőnap alkalmával a Bolsevik Párt Központi Bizottsága határozatot fogadott el a Nemzetközi Nőnap alkalmával. A kinyilatkoztatásban tényként szögezték le, hogy kivívták a nők szabadságát, a Szovjetunióban megvalósult a teljes egyenjogúság, és évről-évre nő az asszonyok szerepe minden területen. A szavakban ezt a nőkultuszt vette át a rákosista államszocialista berendezkedés is. B. Kádár Zsuzsanna szavaival ezt tekinthetjük egyfajta államfeminizmusnak^[5], aminek reprezentatív eseménye lett a Nemzetközi Nőnap. Az állam propagandájában kitüntetett módon kezelte a nőket, a propagandát az országosan kiépült MNDSZ szervezte. Mind több nőt kellett bevonni a termelésbe, így a nőkultusz legfontosabb jegye a dolgozó nő dicsőítése lett. Emblematikus alakja a traktoroslány lett, utóbb kiderült, hogy ez a munka egészségre ártalmas. Halkan meg is szüntették. Az 1950-es évektől vált általánossá a kétkeresős családmodell.

Az eszmény a kommunizmust építő Szovjetunió nőpolitikájának minden képzeletet felülmúló eredménye lett. A sztálinista Nemzetközi Nőnap felhasználta, magába olvasztotta a hagyomány korábbi elemeit. Az egyenlőtlenségeket egyoldalúan kivetítette a világ más színtereire, és az imperializmus törvényszerűségeinek minősítette, a nők békevágyát a szocialista világrendszer békeharca alá rendelte a kardcsörtető tőkés hatalmakkal szemben. A mozgósítást is nemzetközi méretekben képzelte el a Demokratikus Nők Világszövetsége kereteiben, amely 1950-ben papíron 81, 1954-ben már 140 millió asszonyt egyesített soraiban. E felfogás jegyében igyekeztek mind több és több nőt mozgósítani az itthoni politikai célok érdekében.

Az államszocializmus idejében természetesen kizárólag az egységes kormánypárti nőszervezet működhetett. Március 8-át is ennek rendelték alá, bár 1952-t elhomályosította Rákosi Mátyás március 9-i 60. születésnapja és 1953-at Sztálin március 5-i halálának „nagy országos gyásza”.

A feltételek azonban korántsem voltak biztosítva a két- olykor háromműszakos nők terheinek enyhítésére. A háztartási munkát megkönnyítő eszközök nem álltak rendelkezésre, a mindennapi ellátás gyenge lábakon állt, a gyermekgondozást és nevelést segítő intézményhálózat alig bővült. Felhívta-e az MNDSZ a figyelmet a nők gondjaira? Ellenkezőleg, elleplezte azt. A Nemzetközi Nőnapok békeszólamai mellett a mindennapokban munkaversenyt szerveztek, békekölcsönt jegyeztettek, iskolaszépítési akciókra buzdítottak.

Politikamentes nőnap

A Kádár-rendszerben a kezdeti időszaktól eltekintve nemigen kívánták mozgósítani a nőket a párt politikája mellett. Az MNDSZ-t sem élesztették újjá, helyette létrehozták a Magyar Nők Országos Tanácsát (MNOT), amely 1957. március 8-án megújhodást hirdetett. Ennek középpontjában „a család nyugalma, békéje, anyagi és kulturális felemelkedése, az egészségvédelem megjavítása, a helyes családi nevelés biztosítása áll” – hangoztatta Ortutay Zsuzsa, az MNOT későbbi alelnöke. Kiemelte a hivatás szabad megválasztását, vagyis a munkakényszer mellőzését. Az „apró tettek a nők nagy politikája” – hangzott el még ugyanabban az évben tartott nőkongresszuson. A gyermekvédelem, a felvilágosító előadások mellett megemlítették a második műszak nehézségeit és a férfidominanciát is.

Ezekben az években lassan megkezdődött a háztartási gépek gyártása, terjesztése, az üzletek korszerűsítése, a sorbaállás enyhülése, a bölcsőde és óvodaépítés, a háziasszony, a főfoglalkozású anyaság rehabilitációja. Ez felélesztette a vitát a munkavállalás kontra otthonmaradás kérdéséről. Többen a patriarchális családi viszonyok mellett foglaltak állást különösen amiatt, hogy a demográfiai mutatók vészesen romlottak. Ennek orvoslására 1967-ben bevezették a gyermekgondozási segélyt, a GYES-t, ami átmenetileg javította a gyermekvállalási kedvet. Az MSZMP KB 1970 februári nőpolitikai határozatában egy sor intézkedést írt elő, például az egyenlő munkáért egyenlő bért elve érvényesítését, de ez írott malaszt maradt. Továbbra is a csigalassúságú előrehaladás maradt meghatározó. A Nemzetközi Nőnapot ugyan majd minden munkahelyen megünnepelték, ajándékokat osztogattak, olykor műsort is szerveztek, de jelentősége ceremoniális volt, évi adományként könyvelte el mindenki. Egy idő után már évenként élcelődött a Lúdas Matyi a rituálisan ismétlődő eseményen. Kádár elvtárs is olykor ellátogatott a nők közé, leginkább azért, hogy mindent rendben találjon. Viszont a köszöntés mintegy udvariassági gesztusként a magánéletben is meghonosodott.

A rendszerváltás után Szuhay Balázs tette fel a kérdést a vicclap egyik „ünnepi” számában:

Tessék mondani, most van nőnap, vagy nincs nőnap?

Így folytatta: „Évtizedek során megszoktuk, hogy van. Megünneplése többnyire úgy zajlott, hogy március nyolcadikán (vagy az azt környező napok valamelyikén) a gyárakból, üzemekből, hivatalokból nem engedték haza munkaidő után a nőket, hogy vásárlással, főzéssel, mosogatással, takarítással, stoppolással, vasalással pihenjék ki a munkahelyi fáradalmakat, hanem „bensőséges” ünneplésben részesítették őket. Az igazgató megható beszédben ecsetelte, hogy a nőknek milyen jó soruk van a szocialista társadalomban, majd a férfikollégák mintegy 12 forint 40 fillér becsértékű bőkezű ajándékkal lepték meg az örömtől sugárzó arcú kolleginákat.”

A jegyzetíró mégis azt válaszolta, tartsuk meg, mert megérdemlik. „Legyen ez olyan, mint a kárpótlási törvény. Tudjuk, hogy több járna, de most ennyire telik…”

Azt kell mondanom, hogy nem ezért kellett volna megtartani. Akkor kevéssé láttuk, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a nők. Drasztikusan csökkent részvételük a munkaerőpiacon, a politikai és közéletben, nőtt az arányuk a munkanélküliek körében. Az eltartottak és inaktívak száma megduplázódott. Sokan tértek vissza a háztartásokhoz, ebben az értelemben konzervatív fordulatot emlegetnek társadalomkutatók^[6], a születési ráta meredeken zuhant. „A női érdekek sehol, semmilyen csatornán nem folynak be a politikai küzdőtérre, ezért a nők a hatalom újraelosztásából kimaradnak. … Úgy tetszik, hogy a politikai hatalom számára a nőkérdés nem kérdés ma Magyarországon.” – írta már 1993-ban Koncz Katalin.^[7] Olyan társadalmi célok mint a női emancipáció, a kereső munka mint a női kiteljesedés szimbóluma, vagy a közéleti aktivitás, a régi rendszer indoktrinációihoz sorolódtak.

Erre mondják, hogy a szegénység feminizálódása játszódott le ekkor. Az egyik legsúlyosabb jelensége ennek a Nyugat-Európába, különösen Svájcba irányuló emberkereskedelem, prostitúció volt.

Erős nőmozgalomra és ennek szimbolikus napjára épp a rendszerváltás éveiben lett volna leginkább szükség. Lemaradtunk róla. Jóval később, az Európai Unióhoz való csatlakozás után a nemek közötti esélyegyenlőségre vonatkozó EU normák Magyarországon is érvényesek lettek, s születtek is rendeletek e témakörben. Ma a nőknek ugyan nemcsak jogai vannak, de egy sor intézmény védi és segíti, kedvezményezi őket. Az érvényesülésben ennek ellenére hátrányaik láthatók, a családban gyakran fenyegetve vannak.

A női kiszolgáltatottság mindennapi tapasztalat, és ezt nemcsak az erre szakosodott civil szervezeteknek kell szóvá tenni, hanem politikai programmá, követeléssé kell transzformálni. A kiüresedett, piramisszerű struktúra helyett szolidáris hálózatokra, nőmozgalomra van szükség. Ideje, hogy a magukat szociáldemokratának nevező pártok március 8-án ennek érdekében megszólaljanak. A 20. század eleji hagyományaik erre feljogosítják őket. Persze másként, mint egykor. Virágcsokrok mellett ütős nőpolitikai programra van szükség ma is.