Mióta futballoz(hat)nak a nők? Sportok a technikai sportok? Kik, mikor, mit bojkottáltak? Mitől és mióta sport a sport? Miért sport a vadászat és az e-sport, és miért ne lenne az a tánc vagy a sakk? Vannak-e sporthungarikumok és hungarikumsportok? Milyen sportok voltak nőkhöz illők, és miért ellenezték sokan a női versenysportot? A szovjeteknek mindig le kellett feküdni? Három évtizedig tényleg nem lehetett leírni Puskás nevét? Melyik sportolónk nem talált soha legyőzőre az olimpiákon, mégsincs aranyérme? Kik lőhettek kapitális bakot? Mióta veszteséges az olimpia? Mióta vannak sportközvetítések, és kihatott-e ez a szabályokra?

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kínál tömör válaszokat a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok – sport és politika című kötete, amely mintegy száz kérdésben járja körbe a magyar és nemzetközi sport számos kérdését, a hangsúlyt a sport és a politika – sokszor ellentmondásos – viszonyára irányítva. Ahogy a sportcsatornákat váltogatjuk, úgy kerülnek elő a könyv lapjain a sporttörténet, a női sport és a nősportolók, a nagy sportszemélyiségek, az élsport és a tömegsport viszonya, a futball, a sportpolitika és a sport mint üzlet, a sport és korrupció összefonódásai, illetve a sportdiplomácia kérdései.

Az alábbiakban a kötetből közlünk négy kérdést és választ.

Miért találták a sportoló nők látványát fölzaklatónak?

„Azt valljuk, a futball nem nőknek való játék. A nő játsszék mást, szaladgáljon, labdázzon, teniszezzék, kézilabdázzék, de ne rugda­lózzék. A leghelyesebb az volna, ha »Futball-rajongó 4« [jeligéjű olvasó] valamelyik női kézilabdacsapatnál jelentkeznék játékra”, tanácsolta 1938-ban a Nemzeti Sport újságírója annak a levélírónak, aki az iránt érdeklődött, milyen női focicsapatba léphetne be. A futballt ekkor már mintegy fél évszázada művelték Magyaror­szágon, és néhány hónap múlva a magyar válogatott ezüstéremig jutott a világbajnokságon.

Mármint a férfiválogatott. A nőknek nem sok babér termett a sportpályákon, holott időről időre próbálkoztak a sportok nyilvános, sőt versengő gyakorlásával, köztük a labdarúgáséval is. A 2024-es párizsi olimpiára – az olimpiák történetében először – viszont a férfi­ak és nők már egyenlő számban neveztek be.

Pierre de Coubertin, az újkori olimpiák alapító atyja bizonyára forgott a sírjában, ő ugyanis határozottan ellenezte, hogy nők is csatlakozzanak.

A 19. század közepén, amikor a sportok intézményesítése és kodifikálása zajlott, természetesen a nők is részesei lettek e folyamatnak, sőt az Egyesült Államokban már 1861-től képeztek női testnevelő tanárokat. Ők leginkább olyan, csak nők számára fenntartott iskolákban dolgoztak, ahol a század végére élénk sportélet alakult ki, a lányok nadrágban teniszeztek, eveztek, svédtornáztak, kosárlabdáztak. Több szakíró még ezt is ellenezte, mondván, a sportolás a nők termékenységét veszélyezteti, ezáltal pedig a nemzet jövőjét. Akadt azért olyan is, aki az ellenkezőjét hangoztatta, azaz egészségesebb gyermekek világrahozatalát remélte az edzett testű nőktől.

A termékenységen túl a női sport esztétikájának kérdéséről is gyakran elmélkedtek a kortársak.

Hát nem csúf, ha egy nő mindenki szeme láttára erőt fejt ki? Az ellenvetések a pszichés képességek terén is fölmerültek, mondván, a női szellem nem alkalmas a versengés terhének elviselésére. A szabad mozgást megengedő sportruházat erkölcstelenségére (térdig érő szoknyák! rövid ujjú blúzok! testhez tapadó úszódressz!) ugyancsak sokan hívták föl a figyelmet.

A nők ennek ellenére szinte minden sportba belekóstoltak, idővel az olimpiákon is engedélyezték indulásukat, olykor több, de inkább kevesebb számban.

Öt, igen erkölcsös versenyszámban (golf, tenisz, lovaglás, krikett, vitorlázás) már az 1900-as párizsi olimpián nevez­hettek,

ahol többen bajnoki címet is szereztek.

Az olimpiának mindeközben olyan konkurens versenysorozatai támadtak, amelyeken szívesen látták a nőket. A Francia Női Sport­szövetség alapítója, Alice Milliat vezérletével 1921-ben Monacóban női olimpiát rendeztek, ahol a reflektorfény főleg a kosárlabda- és az atlétikaküzdelmekre vetült. A nőolimpia ráadásul nagy közönséget vonzott, vagyis Coubertinnek az a kifogása sem volt im­már helytálló, hogy a nők versenyzése senkit sem érdekel. Cserébe a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sérelmezte az „olimpia” szó haszná­latát, így a sporthölgyek a későbbi versenyeket már a World Games néven rendezték meg.

Az olimpiai mozgalomban nemcsak a nők nem találták a helyüket, de sokáig – a hobbisportra pénzt áldozni képes rétegeken kívül – más sem. Így született meg 1925-ben egy újabb konkurens versenysoro­zat: a Nemzetközi Munkásolimpia. A munkások 1931-es bécsi nyári olimpiájára már nem kevesebb, mint százezer sporto­ló érkezett 26 országból. Nem, bőrszín vagy vallás nem számított – meglepő is lett volna, hisz akkor ki kellett volna zárniuk például a német Arbeiter Turn- und Sportbund munkássportszervezet száz­ezres női tagságát. Az utolsó, antwerpeni munkásolimpiát 1937-ben egyenesen egy diszkoszvető nőalak plakátjával hirdették.

Ezalatt mind a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), mind a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) váltig igyekezett elutasítani a női atlétákat, ám végül bele­egyeztek, hogy az 1928-as amszterdami olimpián öt atlétikai szám­ban nők is megmérkőzzenek egymással.

A 800 méteres síkfutás során azonban a sportvezető gentlemaneknek olyan horrorisztikus látvánnyal kellett szembesülniük, ami jó időre meggyőzte őket arról, hogy a nők biológiailag alkalmatlanok az atletizálásra,

különösen egy ilyen hosszú táv lefutására: célba érés után ugyanis a verseny­zők levegőért kapkodtak. Sőt akadt, aki kimerülten földre rogyott! A fölzaklató élmény következményeképpen 800 méteren legköze­lebb csak 1960-ban állhattak olimpiai rajthoz a nők.

 Hát nem szerencse, hogy ezek az urak már nem lehetnek tanúi a mai olimpiák futószámainak? Látván a célba érés pillanatait, alig­hanem maguk is levegőért kapkodnának, és rögvest betiltanák az összeset – vagy csak a női számokat? (Baráth Katalin)

A munkások másképp sportoltak?

A magyarországi munkásmozgalom német mintákat követve, 1868-ban az Általános Munkásegylet megalapításával intézmé­nyesült, pontosan ugyanakkor, amikor a hazai sportmozgalom is egyre erőteljesebben kezdte bontogatni a szárnyait. A friss trendeknek megfelelően történtek szórványos kísérletek a munkás­ság és a sport összekapcsolására. Ám maga a munkásmozgalom is inkább a politikai célokat, új jogok kivívását tartotta fontosnak.

A 19. század végén elterjedő modern életreform-mozgalmak a munkásságot is elérték.

A szikra a német vendégmunkások által Bu­dapesten alapított Vorwärts Német Munkásképző Egylet létrehozása volt. Az országon belül ők ismertették meg a munkásággal a tornát, a birkózást, a súlyemelést, a tekét, a futást, illetve néhány labdajáté­kot. Kifejezetten sportra szakosodott munkásegyesületek alapítása a 20. század elejére tolódott. 1906-ban a Vorwärtsből kiváló tagok létrehozták a Munkás Testedző Egyesületet (MTE), majd 1910-ben a természetjáró szakosztályuk Természetbarátok Turista Egyesüle­te (TTE) néven önállósodott, és csatlakozott a nemzetközi munkás természetjáró szervezethez, a Touristenverein die Naturfreundhoz. A harmadik legjelentősebb alapítás ekkor a Vasas (1911) volt.

A világháború kirobbanásával a munkássport hőskora lényegé­ben véget ért. A Nagy Háború, illetve az azt követő forradalmak megváltoztatták a sport munkásmozgalomban betöltött szerepét is. A szociáldemokraták a társadalom felkészítését, az új „szocialista embertípus” kinevelését tartották kívánatosnak, amelynek a vállain majd képes lesz az új rendszer megállni. Vagyis a sportra a tömeg­nevelés egyik eszközeként tekintettek. Velük szemben a kommuniz­mus a politikai hatalom megszerzését helyezte előtérbe, és a testmozgásnak is ezt a célt kellett szolgálnia. Viszont mindkét irány­zat egy állandó útkeresési fázisban maradt, és a sportolás formája (profizmus vagy amatörizmus), gyakorlata (verseny vagy verseny­ellenesség) és módjai tekintetében sem tudtak egységes álláspontot kialakítani. Csak néhány alapvető elvi kérdésben sikerült dűlőre jutniuk, például abban, hogy a sport támogassa a békemozgalmat, helyezkedjen szembe a kapitalizmussal, és segítsen a szocialista ta­nok népszerűsítésében.

 Az 1920-as évekre létrejövő struktúra szerint a munkásmozgalom tagjai egyaránt sportoltak polgári, vállalati, szakszervezeti és önálló munkásegyesületekben. Ezek közül az utóbbi kettőben voltak adot­tak a tudatos szocialista nevelés feltételei. Elsősorban azokat a sport­ágakat részesítették előnyben, amelyeket

lehetett nemre és korra való tekintet nélkül közösen űzni, nem igényeltek nagy fizikai igénybe­vételt, és nem az egymás elleni küzdelemre épültek.

Tipikusan ilyen volt a természetjárás, a torna, a futás, az úszás, a kerékpározás és a sakk. Közülük is a természetjárás volt az egyik legnépszerűbb, mert a környezet adottságait kihasználva nemcsak kiszakadtak a megszokott mindennapokból, de a legális, féllegális vagy illegális mozgalmi munkára is lehetőség kínálkozott.

A fejlődéshez elengedhetetlen volt az infrastruktúra, épületek, műtárgyak, amelyeknek létrehozása, karbantartása együtt járt saját szabadidős tevékenységeikkel. Elsősorban menedékházak és strandtelepek létrehozására törekedtek. Előbbiek közül a kevélynyergi és a nagyszénási menedékház emelhető ki, utóbbiak közül a horányi strandtelep és a Gödi fészek. Ezek a létesítmények a korabeli mun­kássport fellegvárainak számítottak, ahol nemcsak sportolni és kikapcsolódni lehetett, hanem kulturális központként is funkcio­náltak. Olyan korabeli hírességek voltak itt állandó vendégek, mint József Attila, Zelk Zoltán, Kassák Lajos vagy Déri Tibor.

A munkássportolók első számú nemzetközi találkozóhelyének a munkásolimpiák számítottak.

Ebből a két világháború között hat hivatalosat (három nyárit és három télit) rendeztek, valamint három ún. prágai (Prágában rendezett) munkásolimpiát és négy szpartaki­ádot (két nyári, két téli). Utóbbi a Szovjetunió vezetésével valósult meg, akik eltérő névválasztással kívántak a többiektől elkülönülni. A magyar küldöttség viszont ebből csak néhányon tudott testületileg részt venni (egy nyári és két téli munkásolimpián, és két prágai olim­pián). Ezeknek a játékoknak volt a hozománya a kézilabda, amellyel Prágában találkoztak először a Cséfai Sándor vezette ma­gyar munkássportolók.

Magyarországi viszonylatban azonban a munkásmozgalom és a sport kapcsolata nem vált meghatározóvá. Becslések szerint a spor­toló munkások száma egy időben a húszezret sem haladta meg, míg Németországban csupán a torna több százezres tömegeket vonzott. A II. világháborút követően megnyílt az út a baloldali tömegsport kibontakozása előtt, mégis, a sportmozgalom által korábban vizionált elképzelésekből szinte semmi sem valósult meg. A klasszi­kus értelemben vett munkásmozgalom időszakának is vége szakadt ekkor. (Kormány Ákos)

A zsidók rosszabbak voltak a sportban?

A nyugati kultúrkörben a modernitás előttre visszanyúlik az a hi­edelem, hogy a zsidók testileg alsóbbrendűek, szellemileg viszont éppenséggel kiemelkedők.

A zsidókat (értsd: zsidó férfiakat) tehát gyenge izomzatúnak, csúfnak, nyápicnak, nyámnyilának, gyává­nak, férfiatlannak képzelték el

a többségi társadalomhoz képest. Ez a sztereotípia Magyarországon, a modern sportmozgalom korában, a 19–20. században is dokumentálható. Amint a zsidók szóba kerül­tek egy-egy szövegben, a szerzője szinte gépiesen felmondta, hogy akiről ír, „elmés” és „elpuhult”. Efelől a zsidók képi ábrázolásai sem hagytak kétséget: az élclapi karikatúrákon a zsidók puhányak, vég­tagjaik deformáltak, hátuk görnyedt, mindenük rút.

Volt igazságalapja annak a képzetnek, hogy a zsidók testileg fej­letlenek, és a testmozgás nem az ő világuk? Az a tény, hogy a holo­kauszt előtt a magyar olimpiai érmesek között a zsidók többszörösen felülreprezentáltak voltak, azt mutatja, hogy nem volt. Egy másik jól dokumentált tény azonban éppen ennek az ellenkezőjére látszik utalni: a holokauszt előtt a zsidók csúnyán leszerepeltek a magyarországi iskolák tornatermeiben, amennyiben a nem zsidóknál átlagosan sokkal rosszabb év végi osztályzatokat kaptak testnevelésből.

Mi lehet az oka annak, hogy annyira eltérő volt a kimenetele a zsidók és nem zsidók közötti versengésnek a tornatermekben, mint az olimpiai stadionokban?

A kétféle vetélkedés között óriási különbség van aszerint, hogyan állítja rangsorba a versenyzőket. A tornaosztályzatokat úgy kapjuk, ahogy rendszerint eldőlnek az emberi sorsok: nem az érvényesül, aki megérdemli, hanem az, aki mások ítélete szerint megérdemli. Vagyis az érvényesülés mások – a tornaóra esetében a testnevelőtanárok – döntésein múlik, és nincs biztosíték arra, hogy ezek a döntések tárgyilagosak. A testnevelésóra tehát, akárcsak az élet, pontozásos sportág. A legtöbb sportág ezzel szemben nem pontozásos, hanem az győz, aki messzebbre ugrik, előbb éri el a célszalagot, többször juttatja a labdát a hálóba. Akit pongyolán bírónak nevezünk, az valójában csupán szerény rend­fenntartó, játékvezető, aki a szabályok betartására ügyel, és legfeljebb csalni tud, de értékelői szerepe nincs. Egy olimpián tehát a legtöbb sportágban tudhatóan érdemelvűen dől el, ki hányadik lesz, vagyis biztosra vehetjük, hogy tényleg a jobbik győz. És ha így van, akkor a zsidók olimpiai és tornaórai szereplése közti különbséget okozhatta az, hogy míg az olimpiai stadionban érdektelen volt, mi­lyen előítéletei vannak a pályát körülvevőknek a zsidó testről, addig a tornateremben a zsidó diákok teljesítményének megítélését elfo­gulttá tette a tanárok hite abban, hogy a zsidók gyengék.

Hogy valóban a részrehajló osztályzás miatt, vagy a gyengébb teljesítményük miatt kaptak-e rosszabb jegyet testgyakorlatórán a zsidók, azt a századforduló magyar középiskolásainak esetében vizsgálhatjuk meg. A trianoni területen 19 középiskola közölt úgy­nevezett erőmérési táblákat, amelyek azt rögzítették az év eleji és év végi felmérés alapján, hogy az egyes tanulók bizonyos gyakorla­tokból hányat voltak képesek elvégezni, és ezeket az eredményeket az erőpontérték nevű mutatóban összegezték. Ismert tehát, milyen teljesítményre voltak képesek a zsidó és a nem zsidó diákok, amit összevethetünk a teljesítményeikről alkotott tanári ítéletekkel, tehát a tornából kapott osztályzatokkal. Az elemzés arra vezetett, hogy ha egy zsidó és egy nem zsidó tanuló ugyanolyan teljesítményt nyújtott, akkor a zsidó tanuló jellemzően számottevően rosszabb jegyet ka­pott.

Vagyis a zsidók korántsem voltak olyan rossz tornászok, mint amilyennek a testnevelőtanárok észlelték őket.

A zsidó és a keresz­tény diákok átlagos tornaosztályzatai közti különbséget – 68–100%-ot évfolyamonként változó mértékben – az edzett keresztényekről és puhány zsidókról folytatott fantáziálás termelte. A magyarországi zsidók olimpiai szereplése és a zsidó tanulók tornaosztályzatainak az erőmérések eredményeivel szembesített elemzése tehát egyaránt arra utal, hogy a zsidó test gyengeségébe vetett hit megalapozatlan volt. (Bolgár Dániel)

A sportsiker politikai tőkére váltható?

– Akkor mondd meg, jövőfiú, ki az Egyesült Államok elnöke 1985-ben?
– Ronald Reagan.
– Ronald Reagan? Az a pojáca? Akkor ki az alelnök? Jerry Lewis? – kérdezi indulatosan a Vissza a jövőbe című film Dokija „1955-ben” az 1985-ből érkezett, időutazó Marty McFlytól. Az egyébként szociológiából és közgazdaságtanból diplomázott Reagan, aki színészi pályafutása előtt az 1930-as években rövid ideig rádiós sportriporterként is dolgozott, az 1950-es évek közepén elsősorban westernszerepeket játszott, s az 1960-as évek közepén váltott – a számára végül sikeresebb – politikai karrierre. Példája (már csak azért is, mert mindkét szakma jó kommunikációs és színészi ké­pességeket követel) nem egyedi: a sokszoros testépítőbajnokból lett osztrák születésű színész, Arnold Schwarzenegger 2003 és 2011 kö­zött Kalifornia állam kormányzója volt, míg Volodimir Zelenszkij 2019-es megválasztása előtt négy évig játszotta az elnök szerepét A nép szolgája című tévésorozatban.

Az sem példa nélküli, hogy egykori sztársportolók jussanak magas politikai pozícióba,

kihasználva a sportkarrierjük révén szerzett is­mertséget és népszerűséget. Maradhatunk az ukrán példánál, hiszen a második legnagyobb, közvetlenül választott pozíciót (Kijev polgár­mestere) 2014 óta egy egykori professzionális nehézsúlyú bokszbaj­nok, Vitalij Klicsko tölti be. Persze lehet sorolni, hogy a politika is küzdelem, ahol szükséges az állóképesség, de a visszavonulás utáni tipikus sportolói karrierút elsősorban az edzősködés vagy sportve­zetés, másodsorban pedig a szakkommentátorság felé vezet.

Az persze a választásokon versengő pártoknak is érdeke, hogy – képviselőnek, polgármesterjelöltnek – a törzsszavazók táborán kívül is kedvelt, neves sportolókat nyerjenek meg, de a legmagasabb po­zíciókba – pártok, majd kormányok élére – ritkán jutnak el sportsztárok. A jellemző inkább az, hogy a fiatal korukban versenyszerűen is sportolók nem kizárólag a sportsikereikre támaszkodva építik fel politikai karrierjüket. Az ugandai diktátor, Idi Amin 1951 és 1960 között hazája félnehézsúlyú bokszbajnoka is volt, de hatalomra jutá­sában a katonai pályán való előrejutása játszott kulcsszerepet. Egye­temi évei alatt versenyszerűen sportolt például a kanadai Jack Turner (rövidtávfutás) és Vlagyimir Putyin (dzsúdó) is. Utóbbi – aki Uk­rajna megtámadásáig a Nemzetközi Cselgáncsszövetség tiszteletbeli elnöke is volt – jobban példázza a másik irányt: valamely sportághoz kötődő politikusok hogyan célozzák meg a nemzeti és nemzetközi sportszövetségek vezető tisztségeit.

Az viszont szinte kivételes, hogy Magyarországnak volt válogatott sportoló miniszterelnöke, méghozzá labdarúgásban. Bár a 2000-as évek közepén Orbán Viktor is lehetőséget kapott a Felcsút néhány NB II-es mérkőzésén,

Friedrich István, aki a szakszervezeti Peidl-kormánytól ragadta el fegyverrel a hatalmat 1919 augusztusában, korábban az élvonalbeli Műegyetemi AFC igazolt játékosa volt,

s 1904 októ­berében egy Ausztria ellen 5:4-re elvesztett mérkőzésen a válogatott mezét is viselhette.

 Hasonló bravúrt az utóbbi évtizedekben csak a négyszeres válogatott feröeri kapus, Kaj Leo Johannesen mondhatott el magáról, aki viszont – Friedrichhez hasonlóan – amatőr státusz­ban védte a HB Thórshavn kapuját, miközben halkereskedőként fu­tott be.

A sikeres magyar élsportolók közül legmagasabbra Schmitt Pál jutott,

aki 1968-ban és 1972-ben is tagja volt az olimpiai bajnok magyar kardcsapatnak, majd 1983 óta sportvezetőként építette fel magát, szolgált nagykövetként, pályázott sikertelenül a főpolgár­mesteri tisztségre, majd 2003-ban bekerült a Fidesz vezetésébe, s végül majd 2010 és 2012 között – plágiumbotránya miatti kényszerű lemondásáig – a köztársasági elnöki tisztséget is betöltötte.

Bár a Szöulban lólengésben olimpiai bajnok Borkai Zsolt emelkedő, majd lehanyatló pályaíve (sportvezetői kezdet, politikai ambíciók – polgármesterség, képviselőség, visszavonulást eredményező botrány) rokonítható Schmittével, összességében mégis in­kább kivételesnek számít, hogy egy valamikor kiváló sportoló kívül­ről érkezve a politika világába képviselőségnél vagy polgármesteri címnél magasabbra jusson. Van, hogy ezt is inkább a hatalom ambi­cionálja, ahogy az Bozsik József, az Aranycsapat támadója 1950 és 1957 közötti országgyűlési képviselősége kapcsán történt. Az már sokkal inkább bevett, hogy az utóbbi évtizedekben a kor­mányokban világszerte sportminiszter – vagy államtitkár – is helyet kapjon, s e tárcák, államtitkárságok élére gyakran választanak a sport világával hangot értő egykori sportolót. A legjellemzőbb azonban mégiscsak az, hogy a politikus közös megjelenéssel, fotókkal igyek­szik lájkokra – és közvetve: szavazatokra – váltani egy sikeres spor­toló népszerűségét. (Takács Róbert)

Kapcsolódó olvasmány:

A Múltunk folyóirat 2024/2. számának Sport – Politika – Társadalom című tematikus blokkja, benne Baráth Katalin, Gál Andrea–Szikora Katalin, Kiss László, Kormány Ákos, Krajcsír Lukács és Takács Róbert tanulmányai