Derkovits Gyula 1514 című fametszet-sorozata a két világháború közötti magyar művészet egyik legismertebb alkotása.

Készülésének körülményeit mégis homály fedi. Az általános felfogás szerint a metszeteket az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) rendelte meg, de arról, hogy pontosan ki és miért, források hiányában csak hipotézisek születtek. A sorozat a huszadik századi munkásmozgalom előzményeként ábrázolja a Dózsa György vezette jobbágyfelkelést: erre utal számos szándékos anakronizmus, így például a parasztokkal szembenálló szuronyos csendőrök alakja. Az általános összefüggés a párt politikájával egyértelmű. De vajon csupán ennyi állt a megrendelés mögött?

Jelen írásban megkíséreltem a Dózsa-sorozatot visszahelyezni a párt egykorú politikájának kontextusába, abba a közegbe, amelyben született. Meglepő értelmezési lehetőségek nyílnak meg ezáltal. Lehetséges például, hogy

a sorozatban megjelenik Trianon, illetve a revizionizmus gondolatrendszere?

A békeszerződés indulatos kritikáját általában a jobboldali politikával szoktuk összefüggésbe hozni, de a két világháború között a baloldali mozgalmak számára is fontos hívószó volt Trianon. A töredékes forrásokat végigkövetve nemcsak Derkovits 1514-éről kapunk pontosabb képet, hanem a kommunizmus és a nacionalizmus kapcsolatáról is.

Előre kell itt bocsátanom, hogy értelmezésemet nem támasztja alá egyértelmű dokumentum. Az alábbiakban közvetett bizonyítékokat fogok összefűzni. Ezek, ha teljes bizonyosságot nem is nyújtanak, mégis minden eddiginél részletesebben rajzolják meg a körülményeket. Emellett pedig újabb kérdéseket is felvetnek: miért ilyen töredékesek az ismereteink egy fontos művész kiemelkedő munkájáról? Mit őriz meg a társadalmi és tudományos emlékezet világháborúkon, diktatúrákon, rendszerváltásokon túl? És mit tehet a művészettörténész, ha az emlékezet vakfoltjai nehezítik a pontosabb rekonstrukciót?

*

Derkovits Gyula 1894-ben született Szombathelyen. 1910-től apja asztalosműhelyében inaskodott, amíg 1914-ben be nem sorozták. 1915-ben sérülés miatt leszerelt, és a következő években Budapesten dolgozott asztalosként. Bátyja, Jenő szerepet vállalt a Tanácsköztársaságban, majd 1919 végén Bécsbe emigrált. Gyula Budapesten maradt, és a Haris közi művészeti szabadiskolában tanult. Itt ismerkedett meg a modellként dolgozó Dombai Viktóriával, akit 1920-ban feleségül vett. Anyagi nehézségek miatt a pár 1923-ban Jenőhöz költözött Bécsbe. Három éves ott tartózkodásuk során Derkovits megismerkedett a KMP bécsi emigráns csoportjával. Dombai Viktória 1955-ben kiadott visszaemlékezései szerint ez a kapcsolat hazaköltözésük után is fennmaradt. A házaspár egy ideig a párt által titkos találkozók céljából bérelt lakásban lakott. Ez azonban csak ideiglenes megoldás lehetett: 1931-ben Derkovitsékat lakbértartozás miatt kilakoltatták. A művész a háború óta tüdőbajjal küzdött, és egészségi állapota folyamatosan romlott. 1934-ben, negyvenévesen érte a halál.

Az 1514 keletkezéstörténetéről egyetlen elsődleges forrás áll rendelkezésre, ez pedig Derkovits Gyuláné fentebb említett, Mi ketten című visszaemlékezése. Eszerint

a megrendelés a „bécsi elvtársaktól” származott.

A bécsi magyar kommunista emigráció központi alakja Landler Jenő volt, a csoport ezért „Landler-frakció” néven ismert a magyar munkásmozgalom történetében. Tagjai közé tartozott Lukács György, Sallai Imre, Révai József és Derkovits Jenő. A Landler-frakció a húszas években rendszeresen szembekerült a Szovjetunióba emigrált Kun Béla irányvonalával. Míg Kun a Szovjetunióban hozott határozatok gyors és maradéktalan magyarországi végrehajtását szorgalmazta, a Landler-frakció óvatosabb, a magyarországi helyzethez alkalmazkodó stratégiát javasolt.

Mindez azért fontos számunkra, mert Derkovits Viktória memoárja pontosan ezeket a neveket említi az 1514 kapcsán. A forrás szerint 1929 karácsonyán Sallai, Révai és más elvtársak elégedetten nézegették az elkészült képeket Derkovitsék lakásán, a művész lelkes magyarázatát hallgatva. 1930 januárjában Lukács György hozta a hírt, hogy a párt hamarosan ki fogja fizetni az első mappa árát.

Kitől származott a sorozat ötlete? Noha Derkovits Viktória konkrét neveket említ, a későbbi szakirodalom ezeket kevéssé veszi figyelembe, és inkább másokat javasol. Ennek alapvető oka a forrás iránti szkepticizmus lehet. A névsor – a munkásmozgalom legismertebb figurái, köztük a mártír Sallai és az ötvenes években miniszteri rangra emelkedő Révai – túl tökéletesnek tűnik.  Molnos Péter azt is felvetette 2008-as monográfiájában, hogy a házaspár munkásmozgalmi kalandjait az özvegy találta ki, hogy így tegye az ötvenes évekbeli kultúrpolitika számára elfogadhatóvá férje művészetét. Büki Barbara azonban olyan dokumentumokat tárt fel, amelyek Derkovits Viktória számos állítását alátámasztják, noha konkrétan a Dózsa-sorozatról nem nyújtanak újabb adatokat.

Jómagam úgy látom, hogy a névsor nemcsak hihető, de nagy segítséget nyújt a sorozat értelmezésében. A tökéletes névsor nem is olyan tökéletes: Révai 1953-ban megbukott, Lukács György pedig már az 1949-es Lukács-vita után kiszorult a politikából. Ezek a nevek nem jelentették a kedvezőbb hivatalos fogadtatás zálogát 1955-ben. A KMP 1928–1930 körüli történetére vonatkozó irodalmat forgatva viszont a névsor igencsak ismerős. Noha a Landler-frakció Bécsben működött, vezéregyéniségei rendszeresen jártak Magyarországon titkos küldetésben. A Derkovitséknál tett karácsonyi látogatás ennek fényében nem elképzelhetetlen.

Ez azért lényeges, mert

a Dózsa-sorozat készülésének idején heves viták folytak a KMP berkeiben, és ezeknek a vitáknak Lukács és Révai kulcsszereplői voltak.

Az egyik vitatéma nem volt más, mint Trianon. De mi köze van Trianonnak Derkovits művéhez? Ideje közelebbről megnéznünk a fametszeteket.

*

Derkovits 1514-e tizenegy képben beszéli el a parasztfelkelés történetét a Rákos mezején való gyülekezéstől Dózsa György kínhaláláig és a Werbőczi-féle Hármaskönyvig. A jelenetek helyszínét több lapon is felirat jelzi. Elemzésem középpontjában a Dózsa a várfokon című lap áll.
 

A képen Dózsa zászlót emel a magasba, amelyen a parasztok nyertes csatáinak helyszínei olvashatók:

Cegléd, Csanád, Nagylak, Csála, Arad, Becse, Zádorlak (csupán a Z látható), Világos, Solymos, Lippa. 1920 óta e helyiségek közül csak Cegléd volt Magyarország része, a többi Romániához, illetve Jugoszláviához tartozott.

1929-ben, amikor Derkovits elkészült a sorozattal, a revizionista és irredenta aktivizmus fellendülőben volt Magyarországon. Korábban a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) delegációja ellenőrizte a Trianon-ellenes agitációt tiltó rendelkezések betartását, de 1927-ben a csoport elhagyta Magyarországot. Közben a magyar revizionizmus külföldi támogatókra tett szert Lord Rothermere, de részben Mussolini személyében is. A nyilvánosságban megsokasodtak az irredenta szimbólumok: a határon túli helynevek sorolása, mintegy jelszóként alkalmazása – például utcanevek formájában – a mozgalom kedvelt eszköze volt. Ha 1929-es szemmel nézzük Derkovits zászlót tartó Dózsáját, adódik a következtetés, hogy revizionista képpel állunk szemben. Erre utal az is, ahogyan a sorozat egésze hangsúlyozza, hogy mindez hol történt: azt, hogy

az 1514-es események átíveltek a trianoni határokon.

Ez a fajta történetmesélés, amely az egykori Nagy-Magyarország egységét példázta, gyakori volt a Trianon-ellenes publikációkban.

A KMP politikájában 1929 körül fontos probléma volt Trianon.

A Kommunista Internacionálé (Komintern) alapvetően elítélte az első világháborút lezáró békeszerződéseket, imperialista erőszakként jellemezve az országhatárok átrajzolását. Mivel a magyar társadalmi osztályokban és politikai csoportokban – ha különböző mértékben is – de valószínűleg jelen volt a Trianon-ellenesség, a Komintern irányelvének alkalmazása egybeesett a magyar kommunista párt politikai érdekeivel. A téma ennek ellenére gyakran hozta kényes helyzetbe a KMP vezetőit. Egyrészt, noha a Komintern elítélte a békeszerződéseket, a nacionalista „elhajlásokat” sem nézte jó szemmel, és a KMP könnyen gyanúba keveredhetett, ha például a határon túli magyarok körében próbált agitálni. Másrészt, ha túlságosan lelkesen képviselte a revizionizmus ügyét, azzal tulajdonképpen a hivatalos kormánypolitikát támogatta.

A húszas évek végén a KMP második kongresszusára készült, és az eseményt hosszú szervezés előzte meg. A vitára bocsátandó stratégiai dokumentum elkészítése Lukács György feladata volt. A Blum-tézisek címen ismert szöveg (Blum volt Lukács mozgalmi fedőneve) a bécsi csoport szellemében a magyarországi helyzethez való igazodást hangsúlyozta. Ezzel hatalmas botrányt keltett: a Komintern „opportunistának” bélyegezte, és határozatban ítélte el. Emiatt is kellett többször elhalasztani a kongresszust. Amikor 1930 februárjában végül megtartották, Lukácsnak önkritikát kellett gyakorolnia, és elvtársaival együtt dörgedelmes megrovásban részesült.
 

 
Mi volt a probléma a Blum-tézisekkel? A Komintern hivatalos álláspontja szerint a kommunista pártoknak minden országban forradalomra és proletárdiktatúrára kellett törekedniük. Lukács azonban úgy látta, a magyar politikai helyzetben előnyösebb volna egy átmeneti „demokratikus diktatúra” bevezetése és a szólás- és sajtószabadság helyreállítása a Bethlen-kormány megdöntése érdekében. Mivel a revizionizmus a kormány politikájában központi szerepet játszott, a KMP-nek a revizionizmust el kell utasítania. Lukács e célból a „Le a területi integritással!” és „Le a revíziós szélhámossággal!” jelszavakat javasolta. A kormányzati revizionizmust üres propagandaként írta le, amelynek fő célja a Szovjetunió elleni háború megalapozása.

Lukács 1929 januárjában fejezte be a Blum-téziseket, majd tavasszal Révai József hasonló szellemben írt revízió-ellenes cikket a KMP Új Március című folyóiratába. A Komintern elutasító reakcióját látva azonban Révai nem tétovázott: ősszel már önkritikus ellencikkben ítélte el saját korábbi írását. Ekkor már

úgy érvelt, hogy mivel a magyar munkásság elsöprő többsége támogatja a revíziót, a KMP-nek is ezt kell tennie.

A politikai racionalitásra való hivatkozás ellenére a második cikk nem vonta magára az opportunizmus vádját, mert mondanivalója egybeesett a Komintern irányvonalával.

Az 1930-as pártkongresszus dokumentumai ma a Politikatörténeti Intézet levéltárában találhatók. Az anyagot átnézve sajnos nem találtam konkrét utalást sem Derkovitsra, sem az 1514-re. Hipotézisem mégis az, hogy a sorozatot a kongresszusra készülve, reprezentatív alkotásként rendelte meg a párt. Derkovits Viktória szerint a lapok eredetileg képeslap-méretűek lettek volna, de Derkovits ráakadt tizenegy nagy körtefa-lapra, és ezek felhasználása mellett döntött. Ha a párt ennek ellenére kifizette a megbízást, ez arra utalhat, hogy nem egyszerűen olcsó szórólapokra volt szükségük. Mindez azonban csak feltételezés, mert a lapok korai sokszorosításáról csak homályos adatok állnak rendelkezésre. Az viszont konkrét forrás nélkül is kijelenthető, hogy a sorozat jobban illeszkedik a párt egykorú tevékenységébe, mint amennyire eddig tudható volt.

Mire Révai 1929 karácsonyán a Dózsa-sorozatot nézegette Derkovitséknál, pálfordulása Trianon ügyében teljes volt.

Ha a sorozat célja az volt, hogy a párt politikáját a kongresszus számára elfogadható formában öntse képbe, a revizionizmus megjelenítése nagyon is érthető.

Mai szemmel hajlamosak vagyunk a kommunizmust és a nacionalizmust ellentétes politikai ideológiáknak, Trianont pedig egyértelműen jobboldali ügynek tekinteni. Derkovits Dózsa-sorozata arra emlékeztet, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű.

A két világháború közötti Magyarországon Trianon negatív megítélése átívelt a politikai megosztottságon,

és a baloldali pártok sem voltak kivételek. A Komintern továbbá nem csak a magyar pártnak javasolta a „nacionalista” agitációt: Európa-szerte akadt erre példa. A Szovjetunióban a húszas évek végétől Sztálin egyre többet hivatkozott az orosz nemzeti érzésre, orosz történelmi hősökre, és a harmincas évekre ez a stratégia „nemzeti bolsevizmussá” szilárdult.

A Dózsát mint egyszerre paraszti és nemzeti hőst kiemelő 1514

az ilyen agitáció korai magyar példájának is tekinthető.

*

1948 után a kommunizmus és revizionizmus két világháború közötti kapcsolódása kényes témává vált Magyarországon. Noha a kommunista párt 1945 után is épített a nemzeti történelemre az emlékezetpolitikájában, Trianon már más megítélés alá tartozott. A hivatalos álláspont szerint az érintett országok közötti szocialista testvériség okafogyottá tette a határok elleni agitációt. Amikor Derkovits Viktória az ötvenes években papírra vetette a visszaemlékezéseit, talán többet tudott az 1514 hátteréről, mint amit leírt. Csakhogy, amennyiben feltételezésem helyes, ez a háttér két szempontból is kínos volt. Egyrészt felidézte az illegális KMP-n belüli viszályokat és könyörtelen leszámolásokat, a második kongresszus körüli botrányokat. Másrészt pedig emlékeztetett arra, hogy a párt valaha másképp közelítette meg Trianon ügyét, mint ahogyan az az ötvenes években kívánatos volt. Érthető, ha az özvegy minderről inkább hallgatott.

A Dózsa-sorozat történetének rekonstrukcióját számos körülmény nehezíti.

Az egykorú dokumentumok az illegalitásból adódóan szükségszerűen homályosak, a dekonspirálódástól tartva szerzőik nem vethettek papírra minden részletet. Az ötvenes évekre a kommunizmus államideológiává vált, és a két világháború közötti viták egyes szereplői állami pozícióban találták magukat, ami a történtek értelmezését nem könnyítette meg. Az illegális KMP történetének fontos szerepe volt az emlékezetben, és nem szennyezhette a belharcok emléke. Lukács György kiszorult a politikából, a Blum-tézisek pedig sokáig tiltott szöveg maradt. Csak 1975-ben jelenhetett meg nyomtatásban, és akkor is csak a „helytelen” következtetéseire rámutató előszó kíséretében. Derkovits mindeközben tiszteletreméltó kommunista művésznek számított, de az ötvenes években őt is gyanú övezte, mert modernizmusa nem felelt meg a szocreál ideálnak. A hatvanas évekre a kultúrpolitika enyhült, és Derkovits komoly művészettörténeti elemzések tárgya lett. A művészettörténészek számára azonban ekkor már Révai lehetett problémás, az özvegy feljegyzései pedig az ötvenes évekbeli vonalasság dokumentumainak tűnhettek. Trianon és a revizionizmus jobboldali ügynek számított, így valószínűleg fel sem merült értelmezési keretként.

A Derkovits-kutatás kezdeteikor az 1514 eredeti kontextusa nem volt szabadon kutatható, és megismerését számos ideológiai körülmény nehezítette. Minden értelmezést, így az enyémet is, meghatároz a saját kora, ezért a fenti elemzést is alátámaszthatják vagy cáfolhatják újabb források. Nem gondolom, hogy az 1514 pusztán Trianonról szól. Épp ellenkezőleg,

komplex műről van szó, amely a KMP politikájának különböző összetevőit öntötte emblematikus, vizuális formába.

Ezek – például a parasztság szerepe a munkásmozgalomban – további elemzést igényelnek. A művész legutóbbi nagy életműkiállítását 2014-ben rendezték a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlat „képi esszéként” jellemezte azokat a műveket, amelyek – szimbolikus részleteik és összetett kompozíciójuk révén – árnyalt szöveghez hasonlóan vezetik végig a nézőt egy téma különböző aspektusain, és sarkallják ezek továbbgondolására. Ezt az összetett gondolatiságot kell keresnünk az 1514-ben is.

 

*

A cikk alapját képező kutatás egy olyan projekt része, amelyet az Európai Kutatási Tanács (ERC) támogatott az Európai Unió Horizont 2020 kutatási és innovációs programja keretében (támogatási megállapodás száma: 786314).

A témát feldolgozó bővebb, angol nyelvű tanulmány:

Veszprémi, Nóra: Sites of Memory and Forgetting: Gyula Derkovits’s Woodcuts of the 1514 Peasant War. Oxford Art Journal, 46/3. (2023) 379–405.
 

A cikkben szereplő képek forrása a Derkovits halála után megjelent rövid kiadvány:

Derkovits Gyula: 1514. 11 fametszet. Gondolat Kiadó, Budapest, 1936.

 

További források és irodalom:

A Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, 878. fond, 1. állag:

A Kommunisták Magyarországi Pártja iratai, Kongresszus (az 1928–1931 körüli tevékenységére vonatkozó dokumentumok)

http://polhist.hu/intezet/leveltar-konyvtar/leveltari-fondjegyzek/?allag=282

 

Bakos Katalin–Zwickl András (szerk.): Derkovits. A művész és kora. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2014.

Bakos Katalin: Egy megszólító életmű. In: Bakos Katalin–Zwickl András (szerk.): Derkovits. 26–48.

Büki Barbara: Máig elő tegnapok. Egy festő a közélet színterén. In: Bakos Katalin–Zwickl András (szerk.): Derkovits. 136–149.

Bakos Katalin: Dózsa György unokája. In: Bakos Katalin–Zwickl András (szerk.): Derkovits. 190–197.

Brandenberger, David: National Bolshevism. Stalinist Mass Culture and the Formation of Modern Russian Identity, 1931–1956. Harvard University Press, Cambridge, MA, 2002.

Derkovits Gyuláné: Mi ketten. Emlékezés Derkovits Gyulára. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1954 [1955].

Körner Éva: Derkovits Gyula. Corvina, Budapest, 1968. 167–171.

Kővágó László: A magyar kommunista párt nemzetiségpolitikája a Tanácsköztársaság megdöntésétől a felszabadulásig. Párttörténeti Közlemények, 23/2. (1977) 77–102.

Kővágó László: A kommunista párt és Trianon. História, 1981/2. 7–9.

Lackó Miklós: A Blum-tézisek. Történelmi Szemle, 17/3. (1974) 360–371.

Mevius, Martin: Reappraising Communism and Nationalism. Nationalities Papers, 37/4. (2009) 377–400.

Molnos Péter: Derkovits. Szemben a világgal. Népszabadság–Kieselbach, Budapest, 2008. 45–48.

[Révai József]: A magyar munkásosztály és a revízió. Új Március, 1929. április–június. 131–138.

Kemény [Révai József]: Harcoljon-e a Kommunisták Magyarországi Pártja Trianon ellen? Új Március, 1929. augusztus–november. 315–324. Újraközölve: Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Osiris, Budapest, 2008. 398–406.

Sipos Péter: Legális és illegális munkásmozgalom (1919–1944). Gondolat, Budapest, 1988.