1924. június 10-én délután, vagyis 100 éve ismeretlenek elrabolták Giacomo Matteotti szocialista parlamenti képviselőt. Az első világháború utáni Olaszországban nem volt példa nélküli az ilyen politikai leszámolás, mert az utcai erőszak hullámai meglehetősen magasra csaptak. A célszemély viszont különlegesnek számított, mert az ilyen akciók csak ritkán irányultak az olasz parlamenti képviselők ellen. A szocialista képviselő jelentős ismeretségnek örvendett, ugyanis az 1924. április 6-ai parlamenti választásokat követően az ellenzék egyik leghangosabb tagjaként meglehetősen hatékonyan tárta a nyilvánosság elé a fasizmus bűneit. Matteotti tudta, hogy tevékenysége veszélyes, mert május 30-ai, egyben utolsó képviselőházi beszédét követően felkérte egyik párttársát a halotti búcsúztatására.
 

 
Olaszország ekkor elvileg alkotmányos monarchia volt, fasiszta parlamenti többséggel. Az uralkodó jogosan erősítette meg miniszterelnöke megbízatását, hiszen az 1924. április 6-ai parlamenti választás magabiztos parlamenti erőfölényt biztosított Mussolini pártjának. Az 1922-es római menetelést követően a fasizmus vezére csak jelentős kompromisszumokkal és koalíciós formában alakíthatott kormányt. Az 1923. november 18-ai új választási törvény viszont kiutat jelenthetett a megbízható parlamenti többség hiányában nehezen kormányozható ország számos problémájára. Ennek előkészítése nem csak a fasiszták műve. Az ad hoc kinevezett bizottság tagjai között megtaláljuk az összes politikai erő képviselőjét (még az olasz kommunistákét is). A stabil kormánytöbbség iránti igény elfogadottságát az is jelzi, hogy a bizottsági tagok többsége végül elfogadta az arányos választási rendszer átalakításának szükségességét és a viták a többséget szerző választási koalíció premizálásának mértékére korlátozódtak. A Giacomo Acerbo nevét viselő törvényjavaslatot végül a parlament is jóváhagyta.

Matteotti 1924-es tiltakozó akcióira nem is az új választási törvény ellen, hanem a sokszorosan és bizonyíthatóan elcsalt választás miatt került sor.

A fasiszták ugyanis minden állami szintű és magánjellegű eszközt bevetettek, hogy megszerezzék a választási törvény által előírt 25%-os szavazatarányt, amiért a mandátumok kétharmada járt. A szavazásra a megfélemlítés jegyében került sor, aminek köszönhetően a fasiszták Nemzeti Listájára leadott szavazatok aránya nem sokkal, de a 60%-ot is meghaladta. A Képviselőház feletti korlátlan uralmat eredményező többséget így sikerült garantálni, de ekkor még mindig voltak ellenzéki erők a parlamentben, amelyeknek – többek között – egyik hangos szószólója volt Giacomo Matteotti.
 

 
Az elrablásra amatőr módon került sor. A verőlegények által használt kocsit hamar sikerült azonosítani. A kocsit, az elkövetőket és a képviselő leteperését többen is jól megfigyelhették, mert az elkövetők nem tisztították meg előzetesen a tett helyszínét a potenciális tanúktól. Ráadásul Matteottit még a kocsiban se sikerült lefogni, menet közben még ki tudta dobni a képviselői igazolványát, amit meg is találtak. Matteotti ellenállása a hosszútávon esetleg eltervezett, de eredetileg biztosan nem az elrablás idejére időzített halálát is előrehozta, mert pribékjei, akik eleinte csak egy kiadós „leckéztetésre”, és nem egy gyilkosságra készültek, megelégelték a dulakodást és egyikük késsel leszúrta. Az emberrablókból gyilkosokká avanzsáló csapatnak nem ment jól az improvizálás, mert a kocsival elég sokat körözött Róma környékén, hogy végül a fővárostól 25 kilométerre, szükségeszközzel, egy erdőben elássák az immáron halott áldozatuk testét.
 

 
Matteotti eltűnéséből gyorsan politikai botrány lett. Az autót az eset után két nappal sikerült azonosítani, egy hét múlva pedig Mussolini nyilvánosan már egyes kompromittált emberek lemondását sürgette. Többek között az a Cesare Rossi is megvált tisztségeitől, aki akkoriban a Nemzeti Fasiszta Párt egyik vezetője volt, ráadásul Mussolini közeli munkatársa, és az érintettsége miatt nem sokkal később börtönbe került. Szoros kapcsolatban állt ugyanis az emberrablás elkövetőivel, akik neki jelentettek.

Rossi magát adta fel, de előtte egy memorandumot készített, amelyben – saját felelősségét kisebbítve – Mussolinit szerepeltette a bűntény megrendelőjeként.

Pedig Mussolini az embereinek kimentése érdekében a közvetlen beavatkozástól sem rettent vissza, amikor hatósági eszközökkel elmozdította az emberrablási üggyel foglalkozó bírót. Rossi azonban valószínűleg megijedt a lehetséges következményektől, túl sok kompromittáló információt osztott meg az ellenzékkel, így a fasiszta hatóságok a szálak elvarrásakor meghurcolták, bebörtönözték, majd később kényszerlakhelyre költöztették. Mussolini minden kármentése ellenére tehát az elrablás és gyilkosság közvetlen érintettjei közül pár fasiszta politikus megbízhatatlanná vált a miniszterelnök számára.  Ilyen volt

Aldo Finzi belügyi államtitkár is, aki lemondatását követően szintén írt memorandumot az ügyről, és ezzel éveken át zsarolta Mussolinit.

(Finzi később eltávolodott a politikától, majd 1938-as faji törvények után rendszerellenessé vált, végül ismert antifasisztaként 1944. március 24-én a Fosse Ardeatine-i német kivégzőosztag egyik áldozataként halt meg.) Az elrablás tényleges kivitelezői közül azonban a többség kisebb büntetésekkel megúszta és a rendszer a háttérből biztosította számukra a megélhetést. A politikai felső vezetéshez tartozó érintettek közül pedig – a kezdeti ijedelmet és az ebből fakadó esetleges meghasonlást leszámítva – mindenkinek sikerült tisztára mosni a nevét.

Amikor 1924. augusztus 16-án megtalálták Matteotti holttestét, már Mussolini közvetlen érintettsége is közszájon forgott.

A sajtó is megérezte a nagy lehetőséget, a napilapok szorgalmasan tudósítottak minden részletről, amit a hírekre kiéhezett olvasók értékeltek, ugyanis hirtelen felpörgött a példányszám, a fasiszta sajtó pedig háttérbe szorult. Milánóban a kommunista párt újságja, az Unità esetén 1924 decemberében 34 ezer körül mozgott a példányszám, miközben ugyanekkor a szocialisták országos lapját, az Avantit, ugyanott több mint 70 ezren olvasták, a liberális Corriere della Sera 477 ezres példányszámmal büszkélkedhetett, míg a Mussolini-féle Popolo d’Italia csak alig több mint 60 ezressel. Mussolini 1924. július 8-án életbe léptette az 1923. július 12-ei 3288-as számú, korábban titkolt rendeletet a sajtószabályozásról, amely szinte bármilyen esetben lehetővé tette az ellenzéki sajtó lefoglalását. A három legnagyobb országos napilap (Corriere della Sera, La Stampa, Il Giornale d’Italia) a királyhoz, III. Viktor Emánuelhez fordult, a nyilatkozatukat 25 napilap írta alá, de a tiltakozás eredménytelennek bizonyult. Így ekkor kezdtek feltűnni az első illegális antifasiszta lapok, mint például 1925 januárjában a firenzei Non mollare! [Ne add fel].
 

A Képviselőház kisebbségben lévő ellenzéki képviselői azzal tiltakoztak az önkénnyel szemben, hogy az ülésteremből átmentek a parlament egy másik termébe. Ezt ma az ókori aventinusi „szecesszió”, azaz kivonulás után Aventinus teremnek hívják. Igazi ellen-parlamentet viszont nem alakítottak, és az ellenlépések terén sem tudtak közös nevezőre jutni: egyesek a király döntésére hagyatkoztak, miközben nem tudtak felmutatni egy kormányzóképes opciót, amellyel le lehetett volna váltani a fasizmust. A fasiszta színekben megválasztott képviselők egy részét megnyerhették volna maguknak, de erre nem voltak képesek, mert nem akartak kompromisszumokat kötni. A szecesszió résztvevői leginkább a gyilkosságban érintettek bűnügyi tárgyalásával gondolták kivitelezhetőnek a fasizmus megbuktatását.

A gyilkosság kapcsán egyre másra lelepleződő fasiszta bűnök miatt forrongó hangulatot nemhogy nem tudták megragadni,

de végül semmiféle hathatós ellenállást nem tanúsítottak, ráadásul a szervezett fegyveres ellenállásról is lemondtak. Az általános sztrájkfelhívásra kevesen és csak nagyon korlátozott ideig válaszoltak. Forradalom kirobbantására pedig nem volt esély, hiszen a hadsereg bármikor levert volna egy az állam rendje elleni megmozdulást.

A talio, a szemet szemért elvnek megfelelően a szocialisták részéről egyéni leszámolásokra, önbíráskodásra került sor, amelyre viszontválasz érkezett, mindezek tovább eszkalálták a helyzetet. Mussolini végül ezt használta fel, hogy megmentse a hatalmát. A király előtt magát a szélsőséges fasiszták megregulázására egyedül alkalmas személyként állította be, a fasizmus helyett hosszútávon csak egy „vörös”, vagyis az uralkodó számára elfogadhatatlan kormányt láttatott alternatívaként.

III. Viktor Emánuel így nem tett semmit Mussolini ellen, hiába várták tőle sokan a miniszterelnök lemondatását.

Mussolini ráadásul 1925. január 3-ai beszédében előremenekült, úgymond felvállalta a gyilkosság minden felelősségét, majd a Képviselőháztól vizsgálatot kért maga ellen. Az aventinusi kivonulás, no meg a többségben lévő fasiszta képviselők miatt természetesen nem került sor semmiféle vizsgálatra.
 

 
Mussolini személyes érintettsége felbujtóként azóta se bizonyított. A közvetlen kiváltó ok is kétséges, mert Matteotti nem csak az 1924-es parlamenti választással, hanem a kormányzat meglehetősen zavaros és erősen korrupciógyanús pénzügyeivel is foglalkozott. A gyilkosság viszont felnyitotta sokak szemét. Megmutatta, hogy

Mussolini rendszere valójában kisstílű és brutális egzisztenciák előretörését eredményezte, és a fasizmus nem a meglévő problémák megoldásában, hanem azok kihasználásában volt érdekelt.

A társadalom többsége a békét, a gyarapodás lehetőségét, és nem holmi fasiszta vagy egyéb forradalmi vágyálmokat dédelgetett. Az újságok példányszámának növekedése nem csak a pletykákra éhes „katasztrófaturisták”, hanem a helyzettel cseppet sem elégedett választópolgárok aktivitásával is összefüggött. Megbízható közvéleménykutatások hiányában ezt a hatóságok jelentéseiből, a sok esetben lehallgatott beszélgetésekből tudjuk. Ugyanakkor a fasizmusban csalódottak tömege egy fasizmusellenes forradalmat se támogatott. Sokak számára a liberális, demokratikus erők visszatérése és a király közbeavatkozása tűnt a legjobb megoldásnak.

Ehhez képest Mussolini végül a fasizmus „normalizálásának” és a rendteremtésnek az ígéretével megfordította a helyzetet.

Az 1925. január 3-ai parlamenti beszédét követően elindult a diktatúra kiépítése, amely egészen 1943. július 25-ig stabilnak bizonyult.

Ajánlott irodalom:

• Mauro Canali: Il delitto Matteotti. Mulino, Bologna, 2004.
• Renzo de Felice: Mussolini il fascista. La conquista del potere, 1921–1925. Einaudi, Torino, 1966.
• Ormos Mária: A Matteotti-ügy. Kossuth, Budapest, 1973.