Sokféle alakot öltöttek, különféle szerepet játszottak a kommunista pártok a 20. században. Másként néztek ki, más funkciót töltöttek be illegalitásban, ellenzékben és hatalmon, koalícióban és egyeduralkodóként, mások voltak Dél-Amerikában, Európában, Kelet-Ázsiában, a szovjet blokkban, más szervezet volt a létező szocializmus létrehozásakor, működtetésekor és pusztulásakor. Nem is beszélve arról, hogy Kínában, Vietnámban, Laoszban meghatározóak voltak a tőkés viszonyok felszámolásában, és furcsa módon újra-létrehozásában, illetve a XXI. századi működtetésében. (A pártállami bürokrácia és a tőkések mint osztály, nem is álltak egymástól messze. Mintha TGM-nek igaza lenne.) A hatalomra került kommunista pártok ezzel végképp történelmi ítéletet mondtak saját küldetésükről.

 

Pártállam – állampárt

1948-ban a két munkáspárt összeolvadásával (egész pontosan a szociáldemokraták bekebelezésével) Magyarországon is létrejött a sztálini állampárt. A párt az állam irányításában hasonló helyzetbe került, mint ma a Fidesz, de a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) monopolhelyzetét a következő két éven belül minden képzeleten felülmúló módon növesztette totálissá. Az 1950-es évekbeli rendszert elsőként szabatosan Bihari Mihály írta le Magyar politika 1944–2004 című monográfiájában.

Ő jellemezte az állampártot mint mindent tudó, vagyis omnipotens és mindenhez értő, azaz omnikompetens, magát csalhatatlannak és tévedhetetlennek tekintő szervezetnek.

A maival ellentétben a sztálini-rákosista megoldást pártközpontú berendezkedésnek tekintjük, ahol a hatalmat a párt és annak vezető szervei gyakorolják az államszervezet, a társadalom és a gazdaság felett. Ez alól a korszakban kivétel Szilágyi Ákos szerint Lavrentyij Berija rövid kísérlete volt 1953-ban, amikor is a Szovjetunióban rendőrállamiságot kívánt bevezetni.[1] Lazított a párt fennhatóságán Nagy Imre első miniszterelnökségének időszaka is, amikor a kormány bizonyos önállósághoz jutott, és szerepe növekedett.

A párt belső mechanizmusát a szigorú hierarchia jellemezte, ahol a főhatalmat a pártközpont, ezen belül is egy szűk csoport gyakorolta: az első időszakban a központ Titkársága, 1953 után pedig a Politikai Bizottsága. Az alsóbb szerveknek alig-alig volt autonómiájuk, bár saját vezetőségüket titkos szavazással választották, a jelölést a felsőbb testületek uralták, lényegében kinevezés érvényesült. Rákosi előszeretettel cserélgette a kádereket, ezzel tartotta kézben a relatíve megerősödő középvezetőket.

Az MDP részletesebb jellemzését a történeti szakirodalom összefoglalását adó Magyarország politikai pártok lexikona 1846–2010 címet viselő kötetben találjuk.[2] Ez leszögezi, hogy

a párt teljesen behálózta a társadalom és a gazdaság minden szegmensét, a taglétszám induláskor 1,1 millió főt számlált, és a későbbi tisztogatások eredményeként sem csökkent 800-900 ezer alá. A nagy tömegű szervezetet 30-40 ezer fős főállású apparátus fogta össze és vezényelte a központ kénye-kedve szerint.

Aki előre kívánt haladni a szamárlétrán, az jobban tette, ha belépett az MDP-be.

A helyi szervezetek elsősorban a munkahelyeken jöttek létre, területi szervezetei leginkább a nyugdíjasokat tömörítették.

A pártállamot semmilyen jog nem szabályozta, semmilyen intézmény nem kontrollálta. Az országgyűlés működése teljesen formális volt ebben az időszakban, ritkán és rövid ideig ülésezett. Interpellációkra csak 1956 őszén került sor, a törvények jó részét törvényerejű rendeleteknek nevezték, és egy szintén teljesen formális testület hozta meg őket, az Elnöki Tanács.

Az MDP jelentős vagyonnal rendelkezett: székház, helyi pártházak, sajtó, pártiskolák, üdülők, járművek stb. álltak a pártbürokrácia rendelkezésére.

Ezt az erőt a leninizmus-sztálinizmus világmagyarázata mint ideológia és etika tartotta egyben. Nagy Imre leváltása és a politikai irányvonal visszafordulása után megrendült a magyar társadalom bizalma az MDP és vezetői iránt. Elsősorban a fennen hirdetett erkölcsiségükön esett csorba. Innen nyomon követhető a demoralizálódás és demobilizálódás. Felgyorsult a folyamat a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa, Sztálin bűneinek 1956. tavaszi ismertté válása után.

Az MDP-t csak radikális átalakítás menthette volna meg, de vezetői körében nem volt meg ehhez sem a bátorság, sem az akarat.

Most nézzük meg a beolvasztási kongresszus két csoportosulását.

 

A kommunisták

1945 után a szovjet befolyási övezetben, a kelet-európai térség országaiban a kommunistákra a tőkés viszonyok és politikai rendszerek felszámolásának feladata várt. A Magyar Kommunista Párt (MKP) követte az akkor általánosan elfogadott mintát, az úgynevezett forradalomelméletet, amely taktikai lépéssorozatot kínált a kommunisták számára a hatalom megragadására. Ezt nemcsak Lenin és Sztálin jegyezte, de az olasz Togliatti is, ő találta ki a (no és vele együtt a hazai parasztpártiak) a népi demokrácia fogalmát mint átvezető állapotot vagy folyamatot a polgári demokrácia és a proletárdiktatúra között.

A tőkés viszonyok felszámolásának mértéke, üteme nyitott kérdés volt, az, hogy a Szovjetunió a minta, a kommunisták számára nem volt kérdés.

1945 után a rákosista vezérkar eltökélt volt, lépésről lépésre szorították ki a politikai életből a polgári pártokat, de a proletárdiktatúra bevezetéséhez tömegbázist kellett teremteni, meg kellett nyerni a munkásságot.

Az 1947-es országgyűlési választás eredménye (az MKP a szavazatok 22,25%-át kapta, míg az Szociáldemokrata Párt csak a 14,86%-át) azt mutatta, hogy a szociáldemokrata győzelem helyett nekik valamivel nagyobb befolyásuk van a munkások között, ami azért volt meglepő, mert a szocdem párt a Horthy-rendszer körülményei között két évtizeden keresztül jól kiépített, a szakszervezetekkel szimbiózisban, sajtóval, civil szervezetekkel kiegészült komoly hálózattal és vélt befolyással rendelkezett.

1947 őszén a kommunistákkal a „kékcédulás” választási csalások miatt megromlott a viszony, Szakasits Árpádék mégsem szakíthattak velük, mert a másik oldal eredményeitől megdöbbentek, miután a jobboldal összességében a szavazatok kb. 40 százalékát szerezte meg. Elméletileg szóba jöhetett volna a kommunisták kiszorítása a kormányból, ez azonban csak az amerikaiak támogatását élvező franciáknál volt járható út, a szovjetek katonai jelenléte mellett idehaza ez nem lehetett megoldás.

A polgári világnak engedményeket nem tehettek, az ellenzékbe kerülés meg felmorzsolta volna a pártot. Győzelem vagy megsemmisülés, váratlanul így vetődött fel a szociáldemokrata vezetők előtt a kérdés.

Nem volt más választás, mint koalícióban maradni – ezt akkor Bán Antal fogalmazta meg plasztikusan.[3] A megsemmisülés valódi veszélye azonban hamarosan mégis tényleg felrémlett az SZDP előtt. A kommunisták sikerük tudatában forradalmi agitációba kezdtek, hirdették, hogy közeledik, sőt elérkezett az idő a tőkések világának leváltására, most valóban „ez a harc lesz a végső/ csak összefogni hát!”. Felesleges a kétpártiság, fuzionálni kell a munkásság egysége és a gyors előrehaladás, a jobboldali reakció legyűrése érdekében. Minek várni? A kettészakadó világ körülményei között a demokratikus, többpárti, lassú haladást előíró „harmadik utas” szocializmus fából vaskarikának tűnt.

A szociáldemokraták között nem is akadt teoretikus, aki szilárd érveket tudott volna lefektetni a „demokratikus szocializmus” elve mellett. Ez megalkuvásnak tűnt a polgári társadalom fenntartása érdekében, ahogy innen nézve az angol és francia párt tette. Nagyszabású kommunista kampány bontakozott ki a fúzió mellett, és a jobboldalinak nevezett vezetők eltávolítása mellett, élükön Kéthly Annával, Bán Antallal.

Megindult a szociáldemokraták, zömében munkások átáramlása a kommunista pártba. Nem néhány politikus, hanem több tízezer ember vett részt ebben a „gátszakadásban”.

Az SZDP a széthullás küszöbére érkezett. (1948. március 22-től a kommunisták tagzárlatot rendeltek el.)

A helyzet odáig jutott, hogy 1948 elején a szociáldemokrata Népszava hasábjain Révai József brosúráját reklámozták „A szociáldemokrácia két irányzata” címmel. Révai 1948 januárjában az Amerikai Egyesült Államokat fasiszta világhatalomként állította be, amelynek Nyugat-Európában kiszolgálója valamennyi, a kommunistáktól jobbra álló politikai irányzat, továbbá az egyházak. A jobboldali szociáldemokrata pártok Amerika és az imperializmus ügynökei, és mint ilyenek, a reakció egyik elsődleges eszközei. A demokrácia csak ennek leplezésére szolgáló álca, és a korábban úgymond jobboldali véleményt formáló, de a baloldalhoz átálló – itthoni – szocdemek őszintétlenek, kétszínűek.

Révai szavaiból csak úgy sistereg a gyűlölet mindennel és mindenkivel szemben, aki nem az ő dudáját fújja. Dollárszocialistáknak (ez az ő kifejezése!), bűnösöknek nevezte azokat a szociáldemokratákat, akik másként gondolkodtak gazdaságpolitikai kérdésekben, a nép vagyonának elherdálásával, közvetetten az életszínvonal lassabb fejlesztésével vádolta őket: rosszabbak voltak, mint azok, akik saját zsebükre dolgoztak. Révai kíméletlensége egyben besározta, megzsarolta már a baloldali szocdemeket is. Vitapartnerei, Horváth Zoltán és Justus Pál alig-alig találtak mentséget maguk és az egész szociáldemokrata mozgalom számára.

Honnan ez az ádáz harag, ez az ellenfelekkel szemben zsigeri, kegyetlen indulat a kommunisták legnagyobb részében? Azon túl, hogy tudatos rájátszottak az „alul lévők” uszítható érzelmeire, ott munkált bennük az üldözöttség minden keserűsége, a párt mártíromságának, kudarcának, rettegésének, bujkálásának csapásai. Egy perc legalitás sem adatott meg számukra, csak a bűnözővé nyilvánítás és annak jogszolgáltatása. Huszonöt év alatt beléjük vésődött az a meggyőződés, hogy nincs más körülöttük, csak ellenség, legyen az politikus, csendőr, Horthy-katonatiszt, besúgó, egyházfi vagy áruló szociáldemokrata. 1948 januárjában Révai már a fölény tudatában lehetett ilyen kíméletlen a másik munkáspárt vezetőivel.

 

A baloldali szociáldemokraták

Ha meg akarjuk érteni az 1947 végi és 1948 eleji atmoszférát, el kell fordítani a fejünk nemcsak az akkori politikusok egy-két évre rá megfogalmazott, majd a párttörténészek által hirdetett, de a mai értékelésétől is. Az első az úgymond forradalmi folyamat dicsőítését hirdette, a második nemes egyszerűséggel a baloldali szociáldemokraták kollektív árulásaként fogja fel az eseményeket.

Milyenek is voltak 1948 első hónapjai? Hogyan látták, hogyan élték meg ezt a telet és kora tavaszt a szervezett munkások, a baloldaliak, a fiatalok csoportjai, és talán még többen? Nem az egész ország, csak az egyik, kisebbik, de politikailag tájékozódó, sőt cselekvő fele.

Először is azt kell figyelembe vennünk, hogy a Szociáldemokrata Párt osztálypárt volt, és nem csak szavakban.

Mindenekelőtt a munkásság érdekei lebegett a szemük előtt, politikusaik együtt éltek a szakszervezetek mindennapi érdekképviseletével, és ez vegyült egy nem túl távoli felszabadítás-elmélettel, vagyis a marxizmus ideológiájával, továbbá az ezt gazdagító kulturális élettel.

Tehetetlenül és megrendülve látták a fasizmus behatolását a munkásság közé, ami az 1940-es években mélyen elgondolkodtatta őket, és arra a következtetésre jutottak, hogy a szovjet világ vonzereje és a kommunisták legális jelenléte, illetve szövetsége gyógyír az őrület, és az ellen, hogy a tömegbázisuk jelentékeny részének elvesztése megismétlődhessen.

Egy új látásmód és nyelv megkonstruálására és dominanciájának biztosítására volt szükség, és ebben a parasztpártok mellett ugyancsak a kommunistákra számíthattak. Ebben szerepelt a múlt, a jelen és a jövő átértékelése. Nem csak radikális formai változások történtek (hanem elnevezések, ünnepek, megszólítások, jelképek, sőt köszönések is).

A munkáspártok nem szabadságelvű, hanem egyenlőségelvű demokráciát hirdettek, vagyis kritikusan viszonyultak a parlamentarizmus egyedüli ideáljához. Úgy gondolták, hogy ennél fontosabb, tartós és szigorú garanciák kellenek, hogy ne ismétlődhessen meg a háború előtti folyamat, vagyis a jobboldal, majd a szélsőjobboldal erősödése, végső soron hatalomra kerülése.

A munkáspártok kormányra kerülése sem elegendő garancia, ez egy következő választáson elvileg el is veszhet, ennél több kell: a tőke felügyelete, mi több korlátozása. Participáció (intézményesen biztosított részvételi lehetőség a munkavállalók számára), üzemi bizottságok, de még ez is kevés, tovább kell lépni az államosítás felé, mégpedig egyre kiterjedtebb módon. Merész, nagy célkitűzés volt például a száz főnél több munkást foglalkoztató üzemek államosítása 1948 tavaszán. Gondoljunk bele, ilyen még nem fordult elő a magyar történelemben, hogy váratlanul egyszerre kisajátítsák a hazai tőkéseket, s ráadásul valamennyi gyár élére munkásigazgatókat ültessenek! Ez szenzáció volt a melósok számára.

Félreértés ne essék! Az államosítás ebben az időszakban Nyugat-Európában is általános trend volt, ettől várták a válságok elkerülését, hatékonyságnövekedést, stabilitást, az elmaradott régiók felzárkóztatását, a foglalkoztatást, közjavak nyújtását stb.[4] A munkásrészvétel a vállalatok irányításában sem volt ritka. Ehhez kapcsolódott a tervezésről kialakult jó vélemény. Idehaza az államosítás és a hároméves terv teljesítése összekapcsolódott, és annak sikere egyben záloga volt – nem csak a munkások számára – a gyors jólét megteremtésének. Meg kell mondanom, hogy 1948-ban a tervteljesítés még közel sem jelentett tervutasításos gazdálkodást. Ennek következtében az általánossá váló munkaversenyt sem tekintették kényszertöbblet-munkának, csak az eredmények túlszárnyalása eszközének.

Visszatérve a fogalomhasználathoz. Egy-két év alatt gyökeresen átalakult a forradalmiság jelentése a szociáldemokraták körében is.

1945 után szerte az országban a nagy újrakezdést, az átalakítást hirdette minden politikai erő. A korszakban a lendület, a dinamizmus, az állandó mozgás, a szorgalom, az építés, a közösség iránti elkötelezettség, az optimizmus, a bizakodás, a remény stb. fogalmak könnyen társíthatóak voltak egymással,

és egyértelműen pozitív értéktartalmakat hordoztak. A társadalmat mozgósító, azt lázban tartó beszéd (aktivizmus, aktivista) átjárta az összes politikai ágenst, de főként a kommunista párt épített erre.

Különösen a fiatalság számára volt vonzó a gyors és sikeres cselekvést jelentő, az ellenséggel leszámoló, felforgató, rombolva építő attitűd – a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének indulójában is kifejezésre jutó „Holnapra megforgatjuk az egész világot” életérzés. Ahogy a 18 éves költő, Juhász Ferenc megfogalmazta:

„A parancsokat kőtáblára írtam,
összetöröm a múlt bálványait!
Építő világot hirdessen a dal,
mire a munkás, népem tanít!”

Az idősebb munkások között is visszhangra talált a végcél megfogható közelségbe kerülésének esélye. A forradalmiság erős érzelmi kultusza üt majd vissza 1956-ban a „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” és hasonló jelszavakban.

A szociáldemokraták körében különösen egy nívós értelmiségi csoportra hatott leginkább ennek a reálisnak látszó perspektívának a vonzó ereje, és ők a baloldal mellett álltak. Fejtő Ferenc így jellemzi őket:

„Fellegekben járó elmék, a rendszerek szerelmesei voltak ezek, akik – miközben hangsúlyozták a kommunistáktól való elméleti elkülönülésüket (a sztálinizmus elrémítette és vonzotta is őket) – készek voltak feláldozni személyes ízlésüket a munkásegység oltárán.”

Az említett Justus Pál és Horváth Zoltán volt közöttük a hangadó.

A világpolitikai eseményeket sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A nemzetközi szociáldemokrata mozgalom kettészakadása megállíthatatlan lavinaként zúdult a pártokra. A brit amerikabarát magatartás és a két munkáspárt francia szétválása tragikus következményekhez vezetett az európai szociáldemokrata mozgalomban. Szakasitsék szeme láttára következtek be az olaszországi események is. 1947 januárjában az olasz szocdem párt kettészakadt, kommunistákkal tartó és ellene felvonuló csoportra. 1947 májusában új kormány alakult, mégpedig a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták nélkül. Az 1948 áprilisában lefolytatott parlamenti választás után a kereszténydemokraták többek között a jobboldali szociáldemokrata párttal biztos többséget szereztek, a baloldal végképp elvesztette esélyét a szocializmus felé haladó út folytatására.

Ez megszilárdította az itthoniakat is abban a hitükben, hogy az SZDP-ben el kell kerülni a pártszakadást, és ki kell tartani a kommunisták mellett, különben a polgári Magyarország megerősödését segítik elő, és füstbe megy a szocialista perspektíva.

(Hozzá kell tenni, hogy Bulgáriában és Romániában, végül 1948. június 27-én a nagy mozgalmi múlttal rendelkező csehszlovákiai szociáldemokrata párt is belement az egyesülésbe.)

Ami a hazai külpolitikát illeti, 1948 elején nem veszett el a remény a kelet-európai kisállamok önálló, viszonylag szuverén együttműködése előtt. A szociáldemokraták ugyan a szovjetbarát Duna-völgyi együttműködés, de mégis szuverén államok híveiként határozták meg magukat, és erre reményt láttak az önállóságot megtestesítő partizánvezér, az egész térségben nagy tekintéllyel rendelkező J. B. Tito 1947 decemberi budapesti látogatása, valamint a magyar-jugoszláv barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírásakor. A jugoszláv-bolgár föderáció sürgős tető alá hozását – azt „trójai falónak” látva – ekkor ugyanis Titóék elutasították, mert a szuverenitás tiszteletben tartását fontosnak tartották a szocialista országok egymás közötti viszonyában. (1948 elején az egyre élesedő szovjet-jugoszláv levélváltás még a kommunisták előtt is csak májusban lett ismert.)

Így jutunk el 1948. március 5–7-éig, amikor is a Szociáldemokrata Párt megtartotta 36. kongresszusát. Kéthly Annát, Szeder Ferencet, Szélig Imrét és másokat kizárták a pártból.

A kongresszust a közelgő egyesülés igenlése, és még inkább a szocializmus közeli bevezetésének ünnepi hangulata hatotta át.

400 küldött, valamint külföldi és hazai meghívottak vettek részt rajta, az esemény operaházi műsorral indult.

A kongresszust mai szemmel szokatlan és erős patetizmus hatotta át. A magyar és nemzetközi munkásmozgalom századik évfordulóját idézte az akkor éppen 100 éve megjelent Kommunista Kiáltvány is. A színpadot a vörös kalapácsos ember hatalmas alakja díszítette. A mozgalom önálló szubkultúráját jelezte a nagy létszámú énekkar. A műsor pedig a forradalom akarását: egymás után következett a Marseillest, Beethoven Egmont-nyitánya, Ady Endre Véres panorámák tavaszán című verse, és József Attila Tiszta szívvel című költeményének megzenésített változata. A műsor emelkedett pillanata volt az élő költő-író legenda, Kassák Lajos megszólalása, aki az alkalomra írt versét olvasta fel. Justus Pál ki is mondta, hogy a pártban mindig létezett forradalmi szocialista irányzat, amelynek végre győzelmét ünnepelték ezen a kongresszuson.

Visszatért és hangot kapott a messianizmus, amely szerint úgy tűnt az 1948 eleji pillanatban, hogy beteljesedik a proletariátus nagy álma: a szabadság, egyenlőség és a kizsákmányolás-mentesség birodalma. Ennek igenlése hatotta át akkor a szociáldemokrata küldötteket.

Keserű és kíméletlen csalódást kellett megélniük.

 

A totális diktatúra

Ezzel együtt a pártbeolvasztás, az MDP megalakítása nem feltétlenül kellett, hogy 1949-ben és az 1950-es évek elején a kíméletlen és mindenre kiterjedő szélsőséges diktatúrát, a koncepciós perek sorozatát hozza magával. Nagy Imre reformkurzusa a bizonyíték erre. Sok volt szociáldemokrata is híve lett az új irányzatnak, az „új szakasz” politikájának.

A koromfekete éveket Sztálin és nyomában a hazai vezetők paranoiája, valamint az egyre inkább elhatalmasodó háborús hisztéria magyarázza. Sztálin parancsai az őrült fegyverkezést, a hadigazdálkodást és a háborús közállapotok bevezetését eredményezte Magyarországon. Nemcsak az energiafaló nehézipar fejlesztéséről van szó, hanem a hadsereg létszámának ugrásszerű emeléséről, a drákói jogszabályi előírásokról, a szélsőséges államosításról, a munkatáborokról, a munkakényszerről, a vad központosításról, a bizalmatlanság, az ellenségkeresés eluralkodásáról, az életszínvonal tudatos rontásáról stb. Az vitathatatlan, hogy ebben nagy szerepet játszott Rákosi és társai beteges megfelelési igyekezete Sztálinnak. Ez az egy, amiben Rákosi eredmény ért el. Ő lett Sztálin legjobb tanítványa. Közben folyt a hazugságáradat éjjel-nappal. A baloldali szociáldemokraták nagy része drágán megfizetett naivitásáért.

A tanulságok sokfelé vezettek. Volt, aki megtört és idomult, volt, aki végleg szakított a rendszerrel és volt, aki alkalmazkodott, de várta a pillanatokat, mikor cselekedhet annak érdekében, hogy másmilyen, emberségesebb szocializmus formálódjon. Így teremtődött meg a makacs és kitartó reformerek tábora.

 

[1] – Szilágyi Ákos: A pártállamból a rendőrállamba. Lavrentyij Berija 1953-as rendőrállami peresztrojkája. 2000, 2019, 6.

[2] – Magyarországi politikai pártok lexikona 1846–2010. (Főszerk.: Vida István) Gondolat Kiadó, Budapest, 2011. 290–293.

[3] – Bán az 1947. szeptember 8-i választmányi ülésének előadójaként érvelt a koalíció fenntartása mellett: „…nincs okos ember, a reakciónál, a kommunistáknál, a középpártoknál, aki el meri képzelni, hogy a Szociáldemokrata Pártot ki lehet radírozni” – mondta.

[4] – Voszka Éva: Az állami tulajdon pillanatai. Gazdaságtörténeti és tudománytörténeti nézőpontok. 91–94.