Száz éve, 1923. február 21-én mondta ki a Budapesti Királyi Törvényszék Károlyi Mihály grófot hazaárulónak – abszurd módon nem büntető-, hanem polgári peres eljárás keretében és képtelen vádak alapján. Milyen szerepet játszott Károlyi bűnbakká tételében a szimbolikus politizálás, az őszirózsás forradalom emléke elleni propaganda, illetve az, hogy az ország egyik legnagyobb magánvagyona volt a tét?
„A kir. törvényszék megállapítja, hogy gróf Károlyi Mihály 1. r. alperesnek belföldön található összes vagyona az 1915. évi XVIII. tc. alapján az államra szállott át. Az államra szállott vagyon megállapítása tárgyában a kir. törvényszék az eljárást az ítélet jogerőre emelkedése után folytatja.”
Ez a néhány szikár sor az 1923. február 21-én kimondott bírói döntés pontos szövege a Károlyi-perben. Hogy az 1918. november 16-án kikiáltott Magyar Népköztársaság elnökét ilyen módon jogilag is felelőssé tették a forradalmakban betöltött, illetve neki tulajdonított szerepért, tudatos politikai döntés eredménye volt, de az ellenforradalmi kormányok meglehetősen göröngyös úton jutottak el idáig.
1919 augusztusa után abban különösebb ütközések nélkül alakult ki konszenzus a magát teljes büszkeséggel ellenforradalminak nevező új kormányokban, hogy a Tanácsköztársaságot mindenképpen el kell ítélni, tőle minden legitimitást utólag meg kell tagadni, s kisebb-nagyobb exponenseit büntetőbíróság elé kell állítani. Az 1918. október 31-e és Kun Béla 1919. március 21-i hatalomátvétele között eltelt 142 napról azonban már sokkal jobban megoszlottak a korabeli vélemények.
Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? (Napvilág Kiadó, 2012)
A 20. századi magyar politikában Károlyi – némileg anakronisztikus jelenségként – azt az önzetlen, meg nem alkuvó, csak elveitől vezérelt politikus típust képviselte, amelynek visszatérése példaként szolgálhatna a ma politikai életének is. A kötet célja az érdeklődő olvasókkal röviden megismertetni Károlyi Mihály (1875–1955) életútjának vitatott fordulatait, személyiségének, politikai pályájának indítékait. Hajdu Tibor nem állítja, hogy Károlyi a legkiválóbb magyar politikusok közé tartozott volna. Amellett érvel, hogy Károlyi, aki addig, amíg el nem hagyta Magyarországot, élte a nagybirtokos arisztokraták életét, és élvezte exkluzív társaságukat, bármennyire is eltávolodott tőlük később politikailag, sok tekintetben hasonló maradt a kiegyezés korának hatalom- és karriervágytól nem vezérelt arisztokrata politikusaihoz. Egészen 34 éves koráig alig foglalkozott politikával, közéleti tevékenységgel, majd egy évtizedre a magyar politika legfontosabb szereplői közé került, amit személyes kvalitásain túl anyagi helyzetének és rokonságának is köszönhetett. A szerző a személyi kultusz és antikultusz témakörét is érinti, amelynek nagy hatása van ma is Károlyi és más történelmi személyiségek megítélésében. A kötet a Napvilág Kiadó webshopjában kedvezményes áron kapható.
Károlyi Mihályra az első pillanattól kitüntetett figyelem hárult, már a Friedrich-kormány alatt komoly rágalomhadjárat indult ellene a sajtóban. Egykori társai közül két volt hadügyminisztere (Bartha Albert és tulajdon sógora, Festetics Sándor) csatlakozott a színes-szagos vádak kinyilatkoztatásához. Ezek a közönséges sikkasztástól az ország ellenséges meghódítása iránti közömbös viselkedésen át a tudatos bolsevik-barát szabotázsig terjedtek. Mindez nem előzmény nélküli volt: Károlyit, mint a világháború alatt Magyarország legnyíltabban háborúellenes, közismert politikusát már korábban többször megvádolták azzal, hogy a franciák zsoldjában áll.
Az ekkoriban csehszlovákiai emigrációban élő, az ellenforradalmi kormányokat és Horthyt nyíltan kritizáló
Károlyi azonban csak egy volt 1918 októberének szereplői közül, még ha a legszimbolikusabb is.
Az egész „őszirózsás” berendezkedés gyakorlati elítélése azonban komoly nehézségekbe ütközött. Kényelmes pozíció volt az összeomlásért és az ország területi-demográfiai veszteségéért a forradalmi kormányt felelőssé tenni, főképpen nevek említése nélkül hibáztatni a sajtóban „szocialistákat” és „zsidókat”. Azonban az nem volt véletlen, hogy kevés konkrét név került pellengérre ekkoriban Károlyién kívül.
1918 novemberében ugyanis a kivérzett, demoralizált, a háborús vereség következményeitől félő Magyarország majdnem teljes egységben sorakozott fel Károlyi kormányzata mögött. Sokszínű miniszteri kabinetjében megfordult a kisgazdák vezetője, Nagyatádi Szabó István, államtitkárai között az első ellenforradalmár miniszterelnök, Friedrich István, s adminisztrációjában főispán volt kéttucatnyi későbbi nemzetgyűlési képviselő. Támogatást ajánlott kormányának számos 1919 után is hivatalban lévő egyházi főméltóság, valamint az 1920-as numerus clausus törvényt beterjesztő Haller István is.
Főleg e személyi átfedések miatt (illetve, mert az eldurvuló nemzetgyűlési vitákban a „régi rend” háborús kabinetjeinek felelőssége is felvetődött)
az őszirózsás forradalom kriminalizációja Károlyi Mihály személyére szűkült.
Ezt segítette, hogy ő volt „október” abszolút vezéralakja, hogy az ellene folytatott sajtókampányoknak volt előzménye, hogy kormányzása sokaknak valóban csalódást jelentett, hogy ekkoriban Csehszlovákiában tartózkodott emigránsként, s hogy mindemellett az ország egyik legnagyobb magánvagyonának volt a birtokosa/haszonélvezője.
Az 1920. évi X. törvény teremtette meg az elvi lehetőséget az őszirózsás forradalom vezetőinek elmarasztalására. Ezt ekkor még a Nemzetgyűlés tagjaiból alakított vádhatóság és bíróság révén képzelték el, de a politikai elit jelentős részének „tizennyolcas” exponáltsága miatt ezt a lehetőséget végül sosem használták. Viszont már ez a törvény említést tett az 1915. évi XVIII. törvényről, mint lehetséges jogkövetkezményről.
PODCAST: Forradalom, összeomlás, új és régi világ
1918 novemberének első napjait egyszerre határozta meg kétségbeesés, remény, gyász és felbuzdulás. Úgy tűnt, hogy a háború vége és Magyarország függetlensége orvosság lesz a legégetőbb társadalmi problémákra is, ugyanakkor viszont az Osztrák-Magyar Monarchia elképesztő sebességű összeomlása nyomán minden megrendülni látszott, ami addig biztos volt az emberek életében. Rendkívüli idők, rendkívüli események, forradalom, összeomlás, új és régi világ – ezekről beszélgetett Egry Gábor történész 2018. november 16-án, az első magyar (nép)köztársaság kikiáltásának 100. évfordulóján Hatos Pál és Csunderlik Péter történészekkel a Politikatörténeti Intézet podcast-sorozatában:
E rövid statáriális jogszabály arra volt hivatott, hogy háború idején az ellenséghez pártoltak vagyonát az állam zárolhassa, majd külön törvényszéki eljárásban elkobozhassa. Mint Schönwald Pál jogtörténész megállapította a Károlyi-perről szóló monográfiájában, lehetetlen jogi helyzetről van szó: egy büntetőjogi kérdésre – a hazaárulás vádja egyértelműen ez alá tartozik – ad polgári jogi választ egy polgári bíróság. Formailag nem is vagyonelkobzásról van szó – az büntetőjogi szankció – hanem a vétkes fél kártérítéssel tartozik az állam felé a teljes vagyonával. Ez a – polgári jogi fogalommal – kártérítési felelősség pedig akkor is fennáll, hogyha a perbe fogott fél bizonyítja, hogy valójában semmilyen konkrét kárt nem okozott.
Ha a fentiek nem szolgáltattak volna elég bizonyítékot arra, hogy
a Bethlen-kormány legalább annyira a Károlyi-vagyont kívánta meg, mint egy meglehetősen optimális bűnbakot,
az 1921. évi XLIII. törvény minden kétséget eloszlathat. Annak érdekében, hogy a 40 000 holdra rúgó Károlyi-hitbizomány is elkobozható legyen, a hazaárulók vagyonának elkobzásáról szóló törvényt úgy módosították, hogy a máskülönben elidegeníthetetlen vagyon is átszállhat az államra. A visszamenőleges hatályú törvényen a Lex Károlyi gúnynév hamar rajta ragadt, a tervezet parlamenti vitájában is használták ellenzéki képviselők.
Alig, hogy benyújtották a Nemzetgyűlés elé a Lex Károlyi tervezetét, a Magyar Királyi Államkincstár meg is indította magát a peres eljárást a vagyonért. (A hitbizományt még 1920 nyarán zár alá vették.) A frissen felrajzolt jogi környezetben az öttagú törvényszéki bírói tanácsnak egyetlen kérdést kellett megválaszolnia: elkövetett-e olyan cselekményt Károlyi Mihály, amelyet „az ellenséghez pártolás” 1915. évi XVIII. törvény által említett kategóriájába lehet helyezni?
A per érdemben 1921 végén kezdődött.
A vád hivatalos köntösbe öltöztetett minden, korábban Károlyival szemben felmerült vádat, a Tisza-gyilkosságban való cinkosságtól a Galilei Körrel összejátszáson át a kommunistáknak 1919 márciusában átjátszott hatalomig.
A kormányzati céltudatosságot látva a Károlyi maradék híveiből és egykori polgári radikálisokból álló védőcsapatnak nem sok illúziója lehetett a végeredményt illetően, mégis igyekeztek mindent megtenni. A republikánus politikus-ügyvéd, Nagy György, majd az ő halála után Nagy Vince volt belügyminiszter vezetésével impozáns hosszúságú cáfolatokkal készültek a vádakra, csak az első előkészítő iratuk kis híján ötszáz oldalra rúgott. Az Államkincstár, mint felperes, az erre adott válaszban kijelentő módban „Franciaország megfizetett kémének” nevezte egyebek mellett Károlyit, megmutatva, hogy továbbra sem szándékozik korrekt és visszafogott hozzáállást tanúsítani.
Amennyire lassan, parázs (bár érdemben semmin sem változtató) nemzetgyűlési vitákkal karöltve csordogált a Károlyi-per, annyira meglehetős hirtelenséggel érkezett az elsőfokú bíróság ítélete 1923 februárjában. Feltehetően a sietséget az okozta, hogy a Károlyi-per ellentétes volt a trianoni békeszerződés rendelkezéseivel (az 1921. évi XXXIII. törvénycikk 76.§-a tiltotta a Monarchia ellen a háború kezdete óta fellépők utólagos üldözését), s a kész helyzet megteremtésével egy esetleges francia tiltakozásnak akartak elébe menni. Bethlenék aggodalma túlzottnak bizonyult, egy nyugati nagyhatalom sem törekedett a magyar kormányt túlságosan gyengíteni. Károlyit és a többi októbrista emigránst viszont nem csak e miatt érte csalódás: a Bethlen-kormány ekkoriban rendezte viszonyát a kisantant államaival is, ami egyértelművé tette számukra, hogy a kialakuló nem demokratikus magyar politikai rendszert széles körben elfogadták, az utódállamok rájuk pedig csupán a palackból időnként előrántható szellemként tekintenek.
A törvényszéken megszületett elmarasztaló ítélet indoklásában képtelen vádak szerepeltek, így többek között árulásnak minősítették az 1917-ben az uralkodó tudomásával folytatott svájci béketapogatózásokat, Károlyinak tulajdonították az 1918. januári szociáldemokrata háborúellenes sztrájkot, ahogy IV. Károly király 1918. novemberi visszavonulását is az uralkodó jogai gyakorlásától, míg antantbarátságát úgy értékelték, hogy „politikája az ellenség győzelmére lett felépítve”.
Mindez oly kevéssé volt meggyőző, hogy még az ötfős bírói tanács két tagja is ellene szavazott. A nagy műgonddal összeácsolt pert azonban az államkincstár politikai okokból nem veszíthette el,
így a „jogállam” nagyobb dicsőségére azt később jóváhagyta az ítélőtábla, majd a Kúria is – csak az elmarasztalást, a vagyonelkobzás mértékét kellett pontosítani. Végül a teljes magánvagyont és a hitbizomány 60 százalékát kobozták el, a haszonélvezett vagyon maradék részét az államnak kellett tekintélyes összegért megváltania Károlyi féltestvérétől. Hogy a kör abszurd módon bezáruljon, a féltestvére révén e váltságból „a vörös gróf” életjáradékban részesült, amely, noha nem ifjúkora luxusát jelentette, de viszonylag stabil egzisztenciát biztosított neki és családjának az akkorra már párizsi emigrációban.
Ajánlott irodalom:
Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Napvilág Kiadó, 2012.
Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Jaffa, Budapest, 2018.
Jemnitz János – Litván György: Szerette az igazságot. Károlyi Mihály élete. Gondolat, Budapest, 1977.
Schönwald Pál: A Károlyi-per. Kossuth Kiadó, Budapest, 1985.
Ajánlott források:
Budapest Főváros Levéltára VII.18.d. 13–8784/1919. (Károlyi Mihály vagyonának zárolására vonatkozó ügyészségi iratok)
Budapest Főváros Levéltára VII.2.c. 36537/1921. Károlyi Mihály ellen vagyoni felelősség megállapítása iránti per
