A 85 évvel ezelőtt, 1937. december 3-án elhunyt József Attilára emlékezünk, bár a halálozási évfordulók – különösen az ilyen tragikus eseményé − nem éppen ünneplésre alkalmas napok.

A közhelyeken túl lehet-e még újat mondani vele kapcsolatban egy rövidebb, „alkalmi” szöveg erejéig? Versenybe szállhat-e bárki, aki ma róla beszél vagy ír, hogy ő fogja megmondani a tutit, a véglegeset, a leglényegesebbet? Erre annál is kisebb az esély, mivel a költővel kapcsolatban gyerekkori iskolai tanulmányaiktól fogva sokaknak-sokunknak megvan, meglehet a saját primér vagy éppen aktuális élménye, olvasata. Ami pedig a József Attila-értelmezéseket illeti: gyakran hallani az érdeklődő olvasóktól, avagy a csodálkozó, az olykor tudományellenes demagógiákra is fogékony laikusoktól: „van-e még, amit nem kutattak ki róla? Mit lehet és miért kell ennyit írni róla? Nincs-e túlbeszélve a József Attila-kérdés?”

Mindez annak ellenére van így, hogy

mediatizált, bulvárosodott, sőt posztkulturális korunkban talán József Attila az egyetlen 20. századi magyar költő, akinek népszerűsége, szeretete „átjött” a 21. századba.

Gazdag recepciója, polifón kultusza ritka példája a klasszikus művészi-emberi értékek áthagyományozódásának és popularizálódásának. Nem valamilyen ideologikus kánon merev szobra, nem szövegemlék, kötelező olvasmány ő, hanem vonzó-riasztó drámai sorsmodell, emberi példatár és fel-feltörő kulturális hőforrás. Igaz: József Attila nemegyszer pontatlan, torz, akár mitizáló hivatkozások révén kerül szóba, mondatai leszállnak a közbeszédbe, idézetei hol „örök” szállóigékké, hol szikár szlogenekké rögzülnek. Feltűnő, hogy a költő verseinek metaforái és szókapcsolatai, a tőle vett idézetek mai nyelvünkben, mindennapi, ünnepi, digitális, a komoly- és popzenei szövegvilágunkban, a közösségi médiában, a blog- és a kommentszférában szinte egy laikus biblia toposzaiként öröklődnek tovább. Méghozzá úgy, hogy a József Attila fordulatait használók nincsenek is mindig a tudatában: a közhelyesedő szóképek, frazeológai egységek, mondások, aforizmák, jelzők a költő soraiból erednek, azokból önállósodtak, gyakran kiüresedő panelekké fagyva, esetenként rárakódó, fake news konnotációval. Mindez persze elsősorban nem hazai műveltségi, olvasottsági „hiányosság”, hanem jellegzetes tömeglélektani, szociolingvisztikai tapasztalat.

Máskor viszont József Attila képei, varázslatos mondatai szofisztikált bölcselemként, klasszifikált örök igazságként élnek tovább, sőt válnak paradigmákká, axiómákká – ami nem pusztán örvendetes hagyomány, hanem „elégtétel” a költő számára. Egyetlen magyar alkotó verseiről sem született annyi ironikus parafrázis, „öregkori vers”, üdvözlő ének vagy sírvers, átirat és (az ő esetében szinte sosem csúfolódó) paródia, mint József Attiláéról: ez az empátia, a szeretet és a részvét tárgyiasult formája, a „posztmodern időkben” pedig különösen divatos eljárás. Ugyanakkor a költő remekművei, teljes versei továbbra is nagy számban vannak jelen a mai nyilvánosságban, az amatőr és profi versmondásban. Népszerű színészóriások egykor rögzített előadásai friss élményként hatnak napjainkban is, és számosak az élő előadóművészi teljesítmények, tehát nincs okunk eleve rossznéven venni a kultusz némely vadhajtását, a tévhitek, a hamis interpretációk, a bulvárérdeklődés, a csonkítás, a kisajátítás tüneteit, miként a költő életrajzi sorsa „kényes” mozzanatainak túlbeszélését. Paradox módon ezek is a kultikus túlélés biztosítékai − persze folyamatos korrekciót igényelve.

Nem könnyű megfejteni, hogy mi a titka nemzeti kultúránkban e szöveghagyomány lüktető elevenségének, a fiatal korosztályok között is megújuló frissességnek.

Aligha „pusztán” valamiféle örök esztétikai értékminőség, transzcendens csoda vagy az úgynevezett „általános emberi”. De nem is a különböző előjelű politikai, iskolai és pedagógiai kanonizációk eredménye; sőt a mai kultusz éppen ezek ellenében bontakozott ki. Mi is hát ez a titok? Magam úgy látom, hogy József Attila mindössze 15 évnyi termése (1922−1937) egy olyan sűrítmény, mint egy mélytengeri kagylóba zárt igazgyöngy: az egész 20. évszázad történelmi drámáinak és euforikus élményeinek intenzív totalitása, nemzeti és egyéni útkereséseinek, traumáinak, nyomorúságainak, aljasságainak, a szociális testvériség utópiáinak, a modernitás sorstapasztalatainak és identitásválságainak művészi koncentrátuma. Van benne minden és mindennek az ellenkezője. Univerzum és antropologikum, „tigris meg a szelid őz”, a világ és az én, pokol és jóság, bűn és vágy, lélek és öntudat, látomás és eszmélet. A teoretizáló költő szavaival: „a nem szemléleti végső világegész helyébe teremtése egy végső szemléleti egésznek” (Irodalom és szocializmus).

Ritkán hivatkozott, feltételezhetően 1932−1934-ből származó, ceruzával írott kéziratos töredéket idézek:

„Valamikor volt a tett, / abból lett a gyűlölet, / ebből pedig szeretet / s a világnak vége lett.”

(József Attila összes versei. 1916−1937.). Tudomásom szerint ez idáig alig értelmezett szöveg; lehetséges, hogy egy készülő nagyvers darabja vagy éppen félbemaradt lelet. Valójában a genezistől az apokalipszisig ívelő bibliai „történelem” poétikai zsugorítása. Akár az Eszmélet élménykörének mikrováltozata is lehet; titokzatos, egy még nem teljesen kiválasztódott, nem letisztult igazgyöngy. A négysorosban benne van József Attila egyszerre univerzális és privát világképe, az evangéliumi teremtésmítosznak, a bűnbeesésnek és a megváltásnak, majd a világ pusztulásának víziója, élet és halál dinamikája, ami számos más költeményének is „tárgya” – egészen az [Íme, hát megleltem hazámat…] búcsúszavaiig. Talán éppen ez az egész József Attila-líra túlélésének és kimeríthetetlenségének a titka, vagyis létösszegző szubjektív metafizika, szinte evilági, profán jézusi példázat – mindannyiunk „helyett” és mindannyiunk „megtisztulására”. Visszafelé a „torlódó múltba” és előre, a 21. század előttünk torlódó évtizedeire is. Több mint irodalom − katartikus esztétikai megváltás.

Jóllehet a líra teljessége, a műegész, a versfolyam az elsődleges, a ma embere roppant érzékenyen rezonál számos konkrét József Attila szövegrészletre, egyes sorokra (nemcsak lírában, hanem prózában is). Megrendülten, együttérzően s olykor fölszabadítóan éljük át a költő egykori élményeit, fájdalmait, düheit, kiáltásait, gondolati reflexióit, konfliktusait és reményeit − akár a leegyszerűsítő idézés, a dekontextualizáló, sőt deformáló kiemelés, esetenként a közhelyes vulgarizálás árán. Annyi és olyan indulat, részvét és hit, gyengédség, tépelődés, kataklizma, fájdalom, remény és kiábrándultság árad belőlük, amire 85 vagy 100 év múltán is felkapjuk a fejünket, amelyeket magunkénak érzünk, mintha rólunk is szólnának. Gyakran pedig időszerű „kiszólásokként”, aktualizálásként vesszük üzenetüket. Az életrajzi, történelmi, pszichológiai, filozófiai referenciák bősége azonosulásra csábít vagy/és kényszerít – még ha ez olykor az egykori versek, szófordulatok, metaforák parafrazeálásával jár is együtt, az eredeti művészi erő kilúgozódását okozza is.

A kultusz, a profanizálódás és a folklorizálódás szükségszerű velejárója az is, ha az olvasó, a vershallgató, a „hétköznapi ember” különböző időpontokban más-más idézetekre, metaforákra, szentenciákra rezonál. A recepció, a kultusz és az egyéni érzékenységek természetes, nem eleve káros „pillanatnyi”, sőt alkalmi olvasatairól van szó. Hogy egy extrém példát említsek: a 2005-ös József Attila-centenárium körüli évek rendszerkritikai érzékenysége kurrens idézetként dobta föl a „jogállamban a pénz a fegyver”-t (Gyönyörűt láttam, 1937). Azóta közel két évtized telt el, sokat változott a világ, már „levedlettük” a jogállamot és egy agresszív, borzalmas területfoglaló háború szomszédságában élünk. Így az antikapitalista idézetválasztás is ridegebb lett: a jogállam helyett „bankárok és tábornokok / ideje ez, jelen idő” (Fagy, 1932). Persze méltatlan lenne ezekre az aktualizálhatóságokra, dekontextualizált szállóigékre kihegyezni a költő emlékezetes mondatait, de tény: József Attila 15 év alatt zsigeri történelmi érzékenységgel és döbbenetes előrelátással szinte egy évszázadnyit élt át és tapasztalt meg a világból – ezért is vagyunk fogékonyak a verssorai keltette asszociációkra.

A Két hexameter kategorikus imperatívusza a rendszerváltás óta eltelt három évtized s főleg mostani válságos hónapok felrázó etikai maximája lett.

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is.” Ez a hét sokunkban felhangosította a költő szavait: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!”. A Hegel – Marx – Freud című József Attila-tanulmány kétségbeesett kérdése így reagál Hitler hatalomra kerülésére: „hogy lehet […], hogy egy hatvan millió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?” A költői kérdés felzaklató mondatként hasít belénk a mai miniszterelnök kevertfajúságot emlegető, riasztó beszéde nyomán. És van-e aktuálisabb József Attila-verse az ökológiai katasztrófával fenyegető, önpusztító világunknak, mint a 20 éves fiatalember fájdalmas-gyengéd költeménye, a Kertész leszek, amely Koncz Zsuzsa éneke révén vésődőtt belénk:

„ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”?

A kultusz termékeny elevensége fölötti öröm mellett,

a sokféle egyéni olvasat legitimitásának elismerésével egyidejűleg szükségünk van kollektív élményekre is.

Ma sem szűkölködünk bennük: iskolák, civil közösségek, művelődési központok, szenvedélyes előadók, helyi és országos versenyek és vetélkedők, az itt-ott még működő kulturális média és nem utolsósorban a József Attila Társaság aktivitásának köszönhetően.

Nem valamiféle szakmai rezümé írásom műfaja, de kikerülhetetlen arra is utalnom: a szakszerű József Attila-kutatások legújabb eredményei révén ma a korábbiaknál sokkal többet tudunk a költőről, jobban értjük szövegeit és korát. Fontos az életművet elemző-értelmező objektív, tudományos szándékú beszédmódok ismerete, szükségünk van az adott esetben a kultikus melléfogásokat is korrigáló tárgyszerűségre.  Elengedhetetlen ugyanis, hogy a tudományos kutatás az egyéni olvasatokkal, a „szétolvasásokkal” egyidejűleg időnként „egybeolvassa” az életművet: hogy az „új” tények ismeretében és a történelmi horizontok változásának fényében újraolvassa a József Attila-szövegkorpuszt. Ez a kutatás-értelmezés iránti társadalmi szükséglet − az erős ellenszél dacára − a közelmúltban is értékes alkotásokat produkált. Szabolcsi Miklós és mások háromnegyed-évszázados erőfeszítései nyomán szinte egy „József Attila-tudomány” bontakozott ki és bővül folyamatosan. Hadd utaljak csak arra, hogy néhány évvel ezelőtt végre napvilágot látott József Attila 1930 és 1937 közötti összes tanulmányának szövegkritikai kiadása (benne számos „új”, esetenként szenzációt is keltő dokumentummal). Folyamatos a szakmai értelmezések és viták diskurzusa.  Alig egy évvel ezelőtt jelent meg Tverdota György új József Attila-pályaképének (Gondoljátok meg, proletárok) első része, amelyet mostanában vesz birtokba az érdeklődő olvasó, a szakma, az oktatás és az ismeretterjesztés. A könyv úgy értelmezi a költő világnézeti, politikai kötődéseinek és művészi poétikájának alakulását, hogy elsősorban a társadalmi beilleszkedés, a viharos életforma-váltások, az identitásalakulás narratívája felől „olvassa újra” József Attila életét és líráját. Makón 2022 szeptemberében irodalmi és szakmai emlékezés foglalkozott a száz évvel ezelőtt megjelent első József Attila-verseskötettel (Szépség koldusa) és kontextusával. Idén novemberben pedig izgalmas minikonferencia tűzte napirendre az egyik legkényesebb kérdést, József Attila és a pszichoanalízis viszonyát.

A friss tudományos következtetések közül csak egyet, a költő világnézeti-politikai arculatára vonatkozó összegzést idézek az alábbiakban Tverdota Györgytől: József Attila „diákkorától kezdve a fennálló rendszer baloldali ellenzékéhez tartozott.

Szocialista meggyőződését, kommunista párttagságát el lehet hallgatni, de ha számon kívül hagyjuk, megnehezítjük költészetének megértését.

A forradalmi mozgalomban csalódva is megmaradt humanistának, rendszerkritikusnak és egy jobb, új világ kialakításában reménykedve, a korának negatív valóságát elutasító értelmiségnek. […] Megértette, hogy a munkás is polgár. Megtapasztalta, hogy a polgár nemcsak a nagy hasú, szivarozó kizsákmányoló, hanem a kis komfortjából a rászoruló szegényeket támogató, együttérző tanár, ügyvéd, újságszerkesztő is. Megértette, hogy a gazdag is szenved, […] a végességünkkel is nekünk magunknak kell szembenéznünk. Megsejtette a személyiség teljesen nem feltárható belső mélységeit és csapdáit.” (18.)

Nem kell tehát baloldalinak lenni ahhoz, hogy József Attila – korántsem lineáris, nem konfliktusmentes, nem teleologikus, ellenkezőleg: pokoljáró – világnézeti alakulásában elismerjük az általa ott és akkor értelmezett „tudományos szocializmus” emancipációs és egyúttal patrióta világképének központi szerepét és önérzetes kontinuitását (ahogy ezt ő maga is rögzítette egy 1937-es másik nyilatkozatában). Viszont

hamisítás lenne úgy méltatni a költői formátum és teljesítmény esztétikai modernségét, autonóm poétikai erejét, hogy zárójelbe tegyük, leválasszuk róla (mintegy kicsontozzuk belőle) a radikális baloldali értelmiségi plebejus indulatait.

Ennek az inherenciának hiteles dokumentuma, ars poeticája A mai költő föladatai című utolsó olyan prózai írása, amely az életében (1937 októberében) megjelent. Az akár szellemi testamentumként is olvasható szöveg, amelyet az alábbiakban közreadunk, a prágai magyar Új Szellem című lapban lett kinyomtatva.

József Attila: A mai költő föladatai

„Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember.” „Politikai és szociális szemszögből nézve a szellem nem egyéb, mint az embernek vágya jobb, igazabb, boldogabb s az önérzetes emberhez méltóbban alkalmazkodó életföltételekre… az érdek pedig azt jelenti, hogy valaki ily változás esetén megrövidül s ezért e változás megvalósulása elé a legaljasabb, valóban gonosztevői eszközökkel igyekszik gátat vetni, – habár egyébként tisztában is volna vele, hogy ezt már sokáig nem teheti.” Thomas Mann írja ezeket a Szép Szó 12-ik számában, és azt hiszem, aki költő, az Th. Mann-nak a szavait olyan örömmel hallgatja, mintha saját maga közölné társaival, jóllehet érezné, hogy van még hozzátenni valója. De hol az az igazi költő, akinek, ha embertelenségre bukkan (s hol nem bukkan embertelenségre éppen a mi korunkban?), ne volna hozzátenni valója a világhoz és művéhez, az emberek közös művéhez és önmagához? A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, mint hogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget. Bizonyára sokak fülében „kenetesen” hangzik, amit itt írok. Hagyjuk ezeket, – cinikusságuk mögött vagy a nyers erőtől, erőszaktól való cinkos félelem, vagy a beléje vetett bizalom lappang. Mi, mai költők, nem tehetünk mást, mint hogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkísérelik a költők örök ellenfelei a „tömegeket” legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántorítani.

(Új Szellem, 1937/17., október 15. 7.)

Ajánlott olvasmányok a közelmúlt publikációiból:

• József Attila összes versei. 1916−1937. Kritikai kiadás. 2. jav. és bőv. kiadás, I–III. kötet Közzéteszi: Stoll Béla. Budapest, Balassi, 2005. Az idézett vers a 448. sz. szöveg a II. kötet 195. oldalán.
• József Attila összes tanulmánya és cikke, 1930−1937. Kritikai kiadás. I–II. kötet. Szerk.: Tverdota György és Veres András; a szövegeket sajtó alá rendezte: Sárközi Éva. Budapest, József Attila Társaság−L’Harmattan, 2018.
• „A lélek, a lét türelme”. Tanulmányok József Attiláról. : Veres András. Budapest, Balassi, 2017.
• Tverdota György: Gondoljátok meg, proletárok. I. kötet, Az ifjú József Attila. Budapest, Osiris, 2021.
• Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Budapest, Napvilág, 2010., valamint József Attila-recepció és ideológia (1945−1989). Király István a költőről. Eszmélet, 134. (2022. nyár) 45–79.
• A József Attila Társaság honlapja: http://jatarsasag.hu/