155 évvel ezelőtt, 1867. május 29-én fogadta el a magyar országgyűlés a kiegyezés egyik legfontosabb törvényét (XII. törvénycikk), amely révén létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. A törvény elfogadása előtt pár nappal jelentette meg Kossuth Lajos a Deák Ferenchez írt nyílt levelét, a híres Kasszandra-levelet, amelyben határozottan állást foglalt a kiegyezés ellen. Hogy érvelt az emigráns politikus az „alku” ellen, és hogyan „a haza bölcse” a „kiegyenlítés” mellett? Az évforduló apropóján erről szól az alábbi cikkünk, kitérve a kiegyezés későbbi emlékezetére, így Bibó István véleményére és a mai tudományos értékelésre is.
Mindehhez a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok a dualizmusról, 1867–1918 című kötetét hívjuk segítségül, amely egyszerre tárgyalja a korszak fajsúlyos alapproblémáit, valamint érdekes – a maihoz hasonló vagy attól éppen hogy eltérő – eseményeket és jelenségeket. A kötetből származó, alábbi három kérdés és válasz szerzője Cieger András.
A kötetből korábban már ízelítőként közöltünk négy kérdést/választ, azok itt olvashatók:
Sztrájktanya, öngyilkosság, román bankok és Ferenc József – kérdések a „boldog békeidőkről”
Elkerülhető lett volna Trianon, ha nem ilyen kiegyezés születik? Szerették-e a magyarok Ferenc Józsefet? Az általános választójog jelentette-e a nemzetiségi kérdés megoldását? Igaza volt Kossuth Lajosnak a Kasszandra-levélben? Jogtalan tizenegyes miatt vertek magyar focibírót Zágrábban? A „boldog békeidők” alatt ritkább volt az öngyilkosság is? A nők valóban „másodrendű” állampolgárok voltak a dualizmus korában? Budapest már akkor is az ország legnagyobb és legfontosabb városa volt? Tovább a cikkre!
Igaza volt-e Kossuth Lajosnak a Kasszandra-levélben?
Kossuth híres Kasszandra-levele a rendszerváltás napjaiban, a koronázás előtt két héttel, 1867 májusában látott napvilágot az ellenzéki Magyar Újság hasábjain. A nagy népszerűségnek örvendő emigráns politikus levele valójában döntően olyan gondolatokat tartalmazott, amelyek a kiegyezési tárgyalásokat övező vitákban már korábban is elhangzottak. Mégis, a nyílt levél formája, személyes hangvétele, heves érzelmeket tükröző szóhasználata, a szélesebb közvélemény számára is közérthető nyelvezete az Országgyűlés falai közül az utcára vitte az ellentéteket.
Kossuth levele a bonyolult kérdéseket jól érthető és könnyen átélhető emberi konfliktusokká alakította, amelyeket olyan ellentétes fogalmakkal ábrázolt, mint hazaszeretet és árulás vagy hősiesség és gyávaság, illetve mindezek összegzéseként az élet és a halál.
A röplapként is terjesztett levélből rövid időn belül több tízezer példány elfogyott.
Kossuth Lajos 1855 körül (Fortepan / Adományozó: Szarvas Mihály)
Kossuth Deák Ferenchez írott levelét a „Barátom” megszólítással, valamint kettejük egymáshoz fűződő összetett viszonyának a felvillantásával indítja. Ezt követően pedig azokat a fordulatokat mutatja be, amelyek során Deák feladta a közösen vallott elveket és célokat, ezáltal csúszós lejtőre kormányozta az országot. Kossuth szerint Deákból 1848-ban hiányzott a kellő kitartás, miközben ő vállalta a hősies küzdelmet. Továbbá Kossuth azzal vádolta meg politikustársát, hogy a passzív ellenállás idején szerzett tekintélyét, példátlan befolyását az 1848-as vívmányok szinte teljes feladására használta fel. Ráadásul Deák és hívei mindezt a népet megtévesztve, a nyilvánosságot kerülve, titkos tárgyalások révén vitték végbe. Kossuth úgy látta, hogy hamisak a kiegyezést igazoló érvek, csak látszatalkotmányosság létezik Magyarországon és Ausztriában, ami tartós nyugalmat nem, csupán széthúzást és újabb ellenségeskedést hoz a birodalom népeire. Éppen ezért Kossuth a kiegyezés megkötésében a nemzet halálát látta:
„Nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.”
Kossuth nem hagyott kétséget afelől, hogy szavai igazak, hiszen levele végén Kasszandrára, a mondabeli trójai királylányra hivatkozott, aki mindent meglátott előre helyesen, mégsem hitt senki a szavának. Kossuth nyílt levelek formájában később is kinyilvánította bíráló véleményét a politikai rendszer működésével kapcsolatban, és veszni hagyta még magyar állampolgárságát is. E magatartásával azonban híveire is komoly erkölcsi nyomást gyakorolt: környezetében előbb-utóbb mindenkinek döntenie kellett, hogy hazatér-e, és kénytelen-kelletlen elfogadja a ’67-es rendszer működését, vagy mereven kitart a kossuthi elvek mellett a száműzetés elszigeteltségében. Igen kevesen vállalták ezt a terhet, inkább megpróbáltak boldogulni Ferenc József alattvalójaként.
A boldog békeévek nyugalma és a gazdasági fellendülés érezhetően megnövelte a kiegyezéses rendszer stabilitását, amit a századforduló felé közeledve Kossuth is kénytelen volt tudomásul venni.
A történelem számtalanszor bizonyította, hogy nagy birodalmak nem állnak fenn az idők végezetéig, ez azonban korántsem jelenti, hogy Kossuth jóslata helyes lett volna a Monarchia működőképességét illetően. Miközben abban természetesen igaza volt, hogy Deák és hívei a ’48-as áprilisi törvények elveiből számos ponton engedni kényszerültek (időnként valóban bizalmas tárgyalásokon), ily módon csorbult az ország önrendelkezési joga. A szabadságjogok kiterjesztése és a politikai reformok lendülete ugyancsak lelassult 1867 után.
Ugyanakkor ma már tudjuk, hogy a dualizmus rendszere Kossuth jóslatával szemben nem volt eleve bukásra ítélt konstrukció,
hiszen túlélt számos külső és belső válságot, sőt kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de évtizedekig működőképesnek bizonyult. Az Osztrák–Magyar Monarchia hosszú időn át képes volt hozzájárulni Közép-Európa kulturális és gazdasági fejlődéséhez, valamint politikai keretet biztosított az itt élő népek alapvetően békés együttéléséhez.
(Cieger András)
A Politikatörténeti Intézet kapcsolódó podcast adásának vendége a kötet három szerzője, Cieger András, Egry Gábor és Klement Judit történészek, akikkel a problémafelvetésekről, aktuális vonatkozásokról, társadalmi hatásokról, a soknemzetiségű országról Prosinger Lívia, Intézetünk munkatársa beszélgetett.
Deák Ferenc a pesti polgárok előtt 1868-ban tartott beszédében valóságos leltárt készített az előző évben megkötött egyezség kedvező eredményeiről.
A kiegyezéssel helyreállt az ország belső önállósága; rendeződött a magyarok viszonya a dinasztiával és az osztrák politikusokkal; megindult a külföldi tőke beáramlása; fellendült a kereskedelem, sőt – politikusi túlzásba esve – megállapította, hogy még a szegény emberek száma is megcsappant. Úgy vélte, hogy mindez annak a helyes politikának köszönhető, hogy Magyarország mérsékelte önállósági vágyait, és a kiegyezés megkötésével a politikai realitás talaján maradt. „El lehet mondani, hogy a mohácsi vész óta Szent István koronájának országai így együtt soha nem voltak, mint most.”
Kétségtelen, hogy hosszú évszázadok után 1867-ben kínálkozott – 1848/49 zaklatott hónapjait nem számítva – először lehetőség arra, hogy a magyar politikai vezető réteg saját kezébe vehesse az ország irányítását, és ugyan egy birodalom keretein belül, de önálló elképzelései szerint rendezhesse be a modern magyar állam épületét. E kísérlet – minden nehézség ellenére – sikeresnek mondható,
hiszen a kiegyezéssel Magyarország modern kori történelmének leghosszabb ideig fennálló alkotmányos berendezkedése jött létre.
Deák Ferenc 1861-ben (Fortepan / Gali)
Ha a korszak gazdasági teljesítményét nézzük, akkor is megállapítható, hogy a felhalmozott nemzeti vagyon megnégyszereződött az első világháborúig. Igaz ugyan, hogy Magyarország gazdasági fejlődése már 1867 előtt megkezdődött, köszönhetően a neoabszolutizmus korszakában bevezetett kormányzati reformoknak, mégis kizárólag az osztrák–magyar kiegyezés megkötése biztosított olyan kiszámítható jogszabályi környezetet és eredményezett olyan politikai stabilitást, amely idevonzotta a külföldi befektetőket, valamint javította az egész Monarchia, így Magyarország nemzetközi hitelképességét.
Az ország tehát elindult a gyarapodás és a polgárosodás útján. Különösen a nagyobb városok, azon belül is Budapest fejlődése volt látványos. Manapság is körbevesznek bennünket a dualizmus korában emelt középületek: a fővárosban például az Országház, a Zeneakadémia, az Operaház, az Andrássy út a kontinens első földalatti vasútjával. Említhetjük továbbá a vidéki települések városházáit, banképületeit, emlékműveit, jellegzetes vasútállomásait, valamint több Duna-hidat. Természetesen, a távoli falvakban lassabban mozdult az idő, ám az országot behálózó vasútvonalak vagy a kötelező elemi oktatás, esetleg egy-egy nyomtatott újság révén ide is eljutott a modernizáció (vagy legalább annak a híre).
Ugyancsak a dualizmus korának köszönhetjük a polgári házasságkötés (és válás) lehetőségét, valamint a dobostortát és a zserbószeletet – hogy az élet egymástól nagyon távoli és igen eltérő területeiről hozzunk példákat.
A meglehetősen keserű és véres 20. századból visszatekintve, joggal tűnhet az Osztrák–Magyar Monarchia a béke, a humanitás és a kultúra birodalmának.
A „boldog békeidők” kulturális és gazdasági kölcsönhatásai több „monarchikumot” is kitermeltek.
Ilyen volt például a Monarchia különböző térségeire egyaránt jellemző építészeti stílus (mint a szecesszió), az írói problémalátás rokonsága vagy a fülünknek máig ismerős zenei hangzások. Utóbbival kapcsolatban például a korszak kedvelt műfaját, az operettet szokás említeni: a magyar Jókai Mór és az osztrák Johann Strauss együttműködéséből született A cigánybáró című nagyoperett fejezi ki talán a legjobban a birodalom két fele közötti kulturális kötelékeket.
Ugyancsak közös monarchiabeli örökségünk a virágzó kávéházi kultúra, a manapság is nagy kedvvel fogyasztott cseh sörök vagy éppen az ízletes bécsi szelet.
Kimutatható azonban egy ennél kevésbé látványos és érzékszervekkel nehezebben felfogható kölcsönhatás is, mint például a törvényi szabályozás rokonsága a Monarchián belül. A dualizmus korában kidolgozott ingatlan-nyilvántartási rendszer máig hatóan meghatározza a térség országainak ügykezelését. A Monarchia idején felhalmozott katonai és közigazgatási tudásra pedig előszeretettel támaszkodtak az első világháború után a közös birodalom romjain létrejött utódállamok.
A példákat ugyan még hosszan lehetne sorolni, ennek ellenére a 19. századi magyar politika ezen alapvetően sikereket eredményező kompromisszuma a mai napig nem vált a nemzeti emlékezet szerves részévé.
Úgy tűnik, hogy a nemzeti múltszemlélet erős függetlenségi hagyománya és a szabadságküzdelmek könnyebb taníthatósága jobban kedvez a forradalmi események elbeszélésének, mint a békés fejlődés ábrázolásának.
(Cieger András)
A Gerbeaud cukrászda pavilonja a Millenniumi kiállításon, 1896 (Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei)
A kiegyezés rendszere valóban hazug volt – ahogy azt Bibó István állította?
Bibó István a 20. századi magyar történelem egyik legjelentősebb politikai gondolkodója volt, aki a Nagy Imre-kormány államminisztereként vállalt szerepet az 1956-os forradalomban, amiért később börtönbüntetést szenvedett. Tudományos munkásságának talán legismertebb darabja az 1948-ban elkészült Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmánya. Ebben többek között ezt írja: „A világháború kitörésének pillanatában nem volt a kiegyezésnél gyűlöltebb politikai jelszó a Lajta egyik oldalán sem. A hazugságnak azok a vaskos oszlopai, melyeken a kiegyezés nyugodott, már belülről teljesen elkorhadt, féreg rágta holmik voltak.”
Bibó a 20. század közepéről visszatekintve úgy látta, hogy a kiegyezést megkötő „feleket nem a célok és tervek, hanem a félelmek és aggodalmak közössége hozta össze”.
Elmélete szerint a dualizmus rendszere az ország függetlenségének, továbbá Bécs és Budapest egyenrangúságának, valamint a működő parlamentarizmus hazugságára épült. Ezek a valótlanságok pedig végzetesen eltorzították a rendszert megalkotó és fenntartó politikusok gondolkodását, ezért félelmeiknek engedelmeskedve, végső soron (nem először a magyar történelemben) zsákutcába kormányozták az országot. A hazugságokra épült politikai rendszer ugyanis belső problémái miatt egy csapásra összedőlt a világháború elvesztésével.
Bibó István évszázadokat átfogó, olvasmányos stílusú írása több fontos megállapítást tartalmaz, miközben számos pontatlanságot is, a dualizmus korára vonatkozó végső következtetése pedig egyértelműen téves. Kétségtelen, hogy az osztrák‒magyar kiegyezés és a dualizmus politikai rendszere nem annyira a rendszerváltók pozitív érzelmeire, hanem sokkal inkább a megegyező felek kölcsönös bizalmatlanságára épült. Ugyancsak egyetérthetünk Bibóval abban, hogy a kiegyezéspárti politikusok érvelésében több féligazság szerepelt, és igyekeztek hallgatni a kompromisszum bizonyos részleteiről, hogy biztosítsák a megállapodás sikerét. Elkötelezett demokrata gondolkodóként pedig helyesen vette észre, hogy a társadalom túlzottan tekintélytisztelő volt, és csak kis mértékben vett részt a közügyek intézésében. A ma már rendelkezésre álló kutatások alapján nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy
az Osztrák–Magyar Monarchia és benne a történelmi Magyarország elsősorban nem belső problémái miatt omlott össze, hanem alapvetően külső (külpolitikai, katonai és ideológiai) hatások bomlasztották fel 1918-ban. A dualizmus öt évtizede pedig korántsem volt zsákutca a közép-európai térség fejlődése szempontjából.
Ugyancsak téves megállapításokhoz vezet, hogy Bibó a 20. századi modern demokráciák alapelveit kéri számon a 19. századi liberalizmus időszakában létezett politikai rendszeren. Az 1867-es berendezkedés alkotmányos és parlamentáris volt, de demokratikusnak több ok miatt sem nevezhető.
Bibó szóban forgó híres tanulmánya – annak ellenére, hogy igen élesen bírálja – valójában nem a kiegyezésről szól.
Nem véletlen, hogy 1948 táján vetette papírra a gondolatait, az ország ugyanis ismét politikai fordulat, a kommunista hatalomátvétel küszöbén állt. Bibó nyilván nem tudhatta pontosan előre, hogy mi fog történni, de jól érzékelte a politikai rendszer torzulásának a jeleit, ezért felemelte szavát a demokratikus politikai kultúra megteremtése, megóvása érdekében. Éppen ezért igyekezett a magyar történelem elmúlt évszázadaiból olyan példákat keresni, amelyek intő tanulságul szolgálhatnak saját kora számára. E méltányolható, ám tudományosan kevéssé alátámasztható törekvésének esett áldozatul Deák Ferenc műve, a kiegyezés.
