Trianonnak, az irredentizmussal kapcsolatos tárgyi világnak számtalan szintje, megjelenési formája van, az egyedi, a szakrális szférához kötődő műtárgyaktól kezdve a kézműves jellegű termékeken át a banális, hétköznapi használatban megjelenő tömeggyártott reprodukciókig. A kiemelt köztéri alkotások és a pólók, hamutálcák azonban motívumaikban, üzeneteikben nagy átfedést mutatnak, és az sem feltétlen egyértelmű, mi számít használati tárgynak, és mi nem.

Nemcsak az egyén használhatja a Nagy-Magyarország gravírozású röviditalos poharat, ami akár állhat a vitrinben csupán dísztárgyként hordozva a neki tulajdonított jelentéseket, hanem egy közkutat is felhasználhat a közösség az összetartozásának megerősítésére, szimbolikus üzenetek megfogalmazására.

Az I. világháború végén az „országvesztéshez” kapcsolódó tárgyi szimbolika története azt mutatja, hogy a kézzelfogható dolgokat időben megelőzi a politikai gondolat, és az üzenet keres utat – tárgyakon keresztül – a szélesebb közönséghez. Ennek egyik leglátványosabb példája egyben az egyik legkorábbi is. Az olvasókat talán meglepetésként éri, hogy az egyik legismertebb revíziós szlogen – a Nem! Nem! Soha! –, illetve a hozzá kapcsolódó kép, a trianoni Magyarország területétől elcsatolt országrészek egymástól való elszakadásának ábrázolása – melynek később megannyi variációja született – nem a Horthy-korszakban keletkezett. Ugyanis Károlyi Mihálynak az őszirózsás forradalom győzelmével megalakuló kormánya az ország területi integritása mellett volt elkötelezett, és az általa felállított Országos Propaganda Bizottság nemcsak az új berendezkedés belső népszerűsítésével foglalkozott, hanem a külföldi propagandával is.

A Nem! Nem! Soha! plakátnak így elkészült az angol, francia, olasz nyelvű stb. változata, még ha kevés esélye is volt, hogy a győztes országok közvéleményét meggyőzzék. A térkép 1918 végi verziója nem ábrázolta pontosan a későbbi országhatárokat, hiszen nem is ismerhették még akkor pontosan a győztesek szándékait. A leglátványosabb különbség az volt, hogy akkor még nem számoltak Kárpátalja elcsatolásával. Azonban mind a szöveg, mind a kép tovább élt 1920 után, számtalan verzióban, különféle tárgyakon. Az egyik legismertebb formájában a szomszéd államok kapzsi kezekként marják el a Szent Koronához tartozó országrészeket.

Másrészről az új üzenetek felölthettek, felhasználhattak régebbi formákat is, ami természetesen nem magyar, és nem a trianoni békére korlátozódó jelenség. A veszély és veszteség érzéseit a korábbi évszázadokban is kifejezte a női alakként megjelenő Magyarország és a körülötte gyülekező, esetleg azt meg is sebző vadállatok ábrázolása. Mindez Trianon után új értelmezést kapott. Akárcsak az újszövetségi passiójárás, ahol a krisztusi szenvedéseket – a majdani feltámadás reményében – szenvedi el az ország.

1918 után tehát elsőként olyan képi ábrázolásokon jelentek meg a jelszavakba sűrített gondolatok és indulatok, amelyek azok gyors és hatékony közvetítését tették lehetővé.

A plakátokon, képeslapokon feltűnő, egyre közismertebb mondatok egy része pályázatokra érkezett. Több ilyen pályázatot írt ki a Védő Ligák Szövetsége, amelyek elősegítették az olyan jelmondatok népszerűvé válását, mint az Így volt, így lesz! (1919), vagy a Csonka-Magyarország nem ország / egész Magyarország mennyország (1920). Legismertebb azonban az úgynevezett Magyar Hiszekegy lett, amely az 1920-as években beépült az iskolások mindennapjaiba, naponta kétszer – tanítás előtt és annak végeztével – is elmondták. Ezek a tárgyak által is közvetített jelszavak alapvetően betöltötték azt a funkciójukat, hogy a hétköznapi szóhasználatba beépülve verbális automatizmusként uralják a nyelvezetet, ezáltal a gondolkodást.

E jelszavak, üzenetek megjelentek a köztereken is, ám az 1921-ben felállított Irredenta szoborcsoport, amelynek négy, félkörívben elhelyezett szobra – a négy égtáj – az elveszett országrészeket jelképezte, egy belső korszakhatárt is jelent. Ennek oka prózai, vagyis reálpolitikai: 1921-ben életbe lépett a trianoni békeszerződés, és az európai erőviszonyok az áprilisban megalakuló Bethlen-kormányt arra szorították, hogy ne intézzen heves – és adott pillanatban sikerrel nem kecsegtető – támadásokat az új nemzetközi konstrukció ellen.

Így – bár az iskolákban, sajtóban, sőt a parlamentben sok szó esett az igazságtalan békeszerződésről – a látványos gesztusok elmaradtak, ahogy a Szabadság téri együttes is csak 1928-ban gyarapodott újabb, ám igen fontos elemmel. Ekkor állították fel az ereklyés országzászlót a négy szobor által alkotta félkör középpontjában: a történelmi Magyarországot jelképező zászló ekképp nézett szembe „az elcsatolt területekkel”. A zászlórúd talapzatának dombját a történelmi vármegyékből és fontos csaták helyszínéről hozott földhalmokból építették fel, vagyis nemcsak szimbolikájában, de konkrét valóságában is Nagy-Magyarországot jelenítette meg, akárcsak tövében a felszállni készülő turulmadár.

A zászlórúd tetején pedig a kormányzó kezét mintázó, esküre emelt ezüst kéz tesz ígéretet az elcsatolt területek visszaszerzésére, vagyis az emlékmű a Horthy-kultusznak is szerves részét képezte.

Az emlékmű nyomán országzászló felállításáról határoztak minden településen, ahol a zászlók – a nemzeti gyászt kifejezve – félárbocon lógtak. A ma a Kossuth téren álló nemzeti lobogót szintén úgy tervezték, hogy nemzeti gyásznapok alkalmával félárbocra lehessen engedni. A Szabadság téri országzászló esetében viszont csak azok a pillanatok képeztek kivételt, mikor – elsőként 1938-ban – megtörtént egy-egy terület visszacsatolása.

Az országzászló később megjelent olyan tárgyakban is, amelyek már személyes használatot szolgáltak, személyes cselekvést, tanúságtételt tettek lehetővé. Így például képeslapokon. A „csendes képeslapkampány” – akkor például a plakátok képi üzeneteivel – az 1920-as évek első felében is folyt. Vélhetően százezres nagyságrendben készültek képeslapok, amelyekkel a külföldi ismerőseiken keresztül a magyarok tízezrei vehettek részt a nemzetközi közvélemény meggyőzésében, a magyar ügy mellé állításában. A „Nemzeti ereklye” pedig az országzászló alatti halmot egyéniesítette: az elcsatolt területekről származó, hitelesített földrögöt magába záró ólomtokot sorszámozott kiadásban tették elérhetővé, nyakláncként hordhatták. Maga a szimbolika a rendszerváltás után népszerű „nemzeti zarándokhellyé” váló csíksomlyói búcsún is visszaköszönt: kis üvegcsében a somlyói földet vihették magukkal a résztvevők. Mindezért pedig hangsúlyozottan nem áruként fizettek – mint például az 1989-ben ledöntött berlini fal darabjaiért –, hanem a nemzettársak közötti ajándékozás rítusának keretében.

Ugyancsak a nyilvános hitvallást szolgálták az olyan tárgyak mint a Nem, nem, soha! ajtóplakettek, amelyeket az utcán járók is jól láthattak, vagy az arany-fekete színű lángoló T-betűt formázó, ruhára tűzhető jelvények. A korszellemre jellemző, hogy amikor ezek a jelvények 1927-ben megjelentek, az ellenzék azzal támadta parlamenti interpellációban a kormányzatot, hogy a hazafias érzületet kifejező jelképet miért külföldön gyártatták le.

De a fenti üzenetek olyan nagy számban készülő, mindennapi használati tárgyakon is megjelentek mint a „nemzeti rajzszeg”, vagy az iskolai felszerelések, ceruzák.

Utóbbi egyben azt is jelentette, hogy az iskolai látványvilág, tananyag (például Nagy-Magyarország földrajzát tanulták) mellett a kezük ügyébe került tárgyakon is ez az üzenet vette körül azokat is, akik már az új határok között születtek meg. És nemcsak látták, maguk is reprodukálhatták ezeket a – minden bizonnyal belsővé tett, átélt – jelszavakat, gondolatokat. Így került rá a Csonka-Magyarország nem ország / egész Magyarország mennyország jelszó a festett húsvéti tojásra. A Turul madár szállj / Sehol meg ne állj / Vidd el a mi üzenetünk / Lesz még magyar nyár feliratú falvédőt viszont már előnyomottan meg lehetett venni az otthoni házi hímzéshez. A fenti példák a Néprajzi Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum és Intézet, valamint a Székely Nemzeti Múzeum közös adatbázisában is megtekinthetők.

Nem volt eredetileg irrendenta jelentéssel bíró tárgy, de ha kirándulásaink során találkozunk eggyel – és minden bizonnyal találkozunk –, akkor óhatatlanul így értelmezzük a székelykaput. A székelység mint a magyarságot legautentikusabban kifejező magyar népcsoport képzete már a 19. század végére kialakult és elterjedt (a székely himnusz csak 1921-ben született meg), de a nemzeti összetartozásra utaló szimbolikával bíró székelykapu állításának gyakorlata az első világháború idejére Erdélyben gyakorlatilag megszűnt. A szimbolikus kapuállítás nem vált általános szokássá az 1920-as, 1930-as években a trianoni Magyarországon sem, a kapu csak a revíziós visszacsatolások után kapott többlet tartalmat, amikor egyes erdélyi településekre székelykapu (diadalkapu) alatt vonultak be a magyar csapatok. Horthy kenderesi birtokán is állítottak ilyet, a visszacsatolás néhány éve alatt pedig közösségi székelykapu állítás kezdődött (intézmények, emlékművek) Erdélyben. Ezt követően csak a rendszerváltás után beszélhetünk a székelykapu reneszánszáról köztereken, illetve magánházaknál Magyarországon és Erdélyben, valamint a magyar diaszpórákban világszerte egyaránt.

A székelykapu esetében is fontos elem az egyediség, a kézműves jelleg, valamint az a tudat, hogy az kifejezetten az adott személy, közösség számára készül el. Mindez egy-egy tárgy esetleges hibáit is felnemesíti. Ez a kézműves-szemlélet egyúttal az emléktárgyak kommercializálásának gondolatával, tömegáruvá tételével is szembehelyezkedik. Ezt erősíti az is, hogy az átadáshoz az ajándékozás képzete társul.

Az államszocialista időszakban ez a mindennapokat erősen átható tárgyi kultúra a privát szférába szorult vissza. A személyes tárgyakat nyilvánosan viselni, felvállalni nem lehetett, de a vitrinekben, padlásokon, ruhásládák mélyén sokan megőrizték, tovább hagyományozták a következő nemzedékekre. Egyes darabok régiségkereskedésekben kötöttek ki.

1948 után a nyilvános emlékművek elsöprő többségét eltávolították, és a szimbolikus emlékezetpolitikai küzdelem egyik színterét jelentő utcanevek nagy része sem maradt meg. Utóbbiak között leginkább azok nem érték el a politika radarját, amelyek belesimultak a földrajzi nevek áradatába. Az 1920-as évek végén százával neveztek el fővárosi utcákat az elcsatolt területek földrajzi nevei után, és a Kassai meg Torontál utcák elég semlegesnek bizonyultak ahhoz, hogy 1945 után ne kereszteljék át azokat.

A szobrok, emlékművek közül csak azok maradhattak meg, amelyek elválaszthatók voltak eredeti kontextusuktól, az irredenta tartalomtól.

Részben azáltal, hogy a feliratukat levésték róluk. Ez történt a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár előtt álló kúttal, amely többletjelentés nélküli Iustitia-szoborként maradt fenn, miután a brit sajtómágnásra, a magyar revízió ügyét támogató Lord Rothermere-re utaló szöveget és a Daily Mail tulajdonosának a domborművét eltávolították az oldaláról. Az eredetileg Magyar Igazság Kútjaként elkészült alkotás másik nőalakja Magyarországot jelképezte, aki az igazságszolgáltatás római istennőjéhez simulva kér és remél jóvátételt az őt ért igazságtalanság után. A kút a rendszerváltás után visszanyerte funkcióját: előbb a június 4-i évfordulón mécseseket helyeztek el a peremén, majd később a felirat és a dombormű is visszakerült rá. Egy másik „túlélő”, a Magyar Fájdalom Szobra, egy szimbolikus nőalak a Szabadság térről előbb a Margitszigetre, a Palatinus strand elé került. A gyermekeit – területeit – sirató Magyarország pedig egyszerűen fürdőző nővé avanzsált. Ám 1967-ben innen is továbbkerült, a balfi fürdő elé. Itt – akárcsak a könyvtár előtti kút esetében – mára visszavésték rá az egykori feliratot is.

A fentiekből is kiderült, a Trianonhoz kötődő tárgyi kultúra – egyéni és közösségi szinten is – újjáéledt a rendszerváltás után. Van, akit családi emlékek is fűznek ezekhez, vannak, akikre történetekkel együtt hagyományozódtak át, vagy más okból váltak fontossá számukra. Miközben az irredenta tárgyak, amelyek tisztelete az 1990-es években még nagyban a szélsőjobboldali politikai közeghez kötődött, ma már jóval szélesebb – bár még mindig elsősorban a jobboldalhoz tartozó – körben vannak jelen.

Ebben szerepet játszik az is, hogy az államalapítás millenniumának kapcsán számos helyen állítottak – újra – országzászlót, később pedig Trianon emlékhelyet a Nem, nem, soha! Nagy-Magyarország ábrázolás motívumaival, amelyek lokális funkciót kaptak, ünnepségek, megemlékezések színtereivé váltak. Szintén számtalan település határában jelentek meg rovásírásos helységnévtáblák, függetlenül attól, hogy az ott élők többsége számára van-e annak értelmezhető tartalma. A trianoni döntés elleni tiltakozást, ellenállást kifejező tárgyak – pólók, poharak, dísztárgyak, autómatricák – pedig hatalmas választékban elérhetők, ami persze azt jelenti, hogy a kézműves-ethosz mellett a tömegtermelés is rátalált a létező társadalmi igényre és piaci lehetőségre.