Több interjúban, visszaemlékezésben elmesélte a harmadik magyar köztársaság 1990 és 2000 között regnáló első elnöke egyik fogságban megismert barátjának különös élményét. Ezek szerint Bibó István többször is arra riadt, hogy álmában szoborrá vált, s egy mozdulatlan talapzaton rekedt. E keserű sors azonban nem csupán az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem íróját érte el, hanem kicsit magát Göncz Árpádot is. A piedesztálra emelés, a frázisokkal való körbesimogatás megkímél minket a kritikai vizsgálódástól, attól, hogy komolyan mérlegre tegyük, milyen mozgatórugók szabták meg a rendszerváltás kora egyik legfontosabb politikusának tetteit és gondolkodását.

Göncz Árpáddal kapcsolatosan sokan, számos alkalommal zengték kiemelkedő népszerűségét, amely második elnöki ciklusa végéig kitartott, sőt talán még növekedett is. A tartós közkedveltség okai bizonyára sokrétűek: a mögöttünk hagyott diktatúra akkoriban még eleven élménye, a közéletet még sokkal jobban formáló humánértelmiségi nyelv, a magyar társadalom által táplált remények és vágyak, a média szerkezete, a politizálás stílusa mind-mind befolyásolták a köztársasági elnök megítélését. Ám végső soron mégis saját vérmérséklete, egyénisége, fellépése határozta meg a róla kialakult képet. Ne felejtsük el, hogy bizonyos mértékig elégtételként szolgálhatott számára, hogy egy jeles reformértelmiségi nemzedék tagjaként megadatott neki a kései visszaigazolás és az ország legmagasabb közjogi méltóságát tölthette be tíz éven át.

Jelen írásomban arra vállalkozom, hogy megpróbáljam megérteni és átadni, hogy a 68 éves korában államfővé választott Göncz Árpád hogyan gondolkodhatott a magyar népről, mely felfogás politikai hitvallása sarkalatos részét képezte.

Elég furcsának tűnhet a nép szó különálló politikai kategóriaként való szerepeltetése, hiszen manapság nemzetről vagy éppen társadalomról beszélnek, s legfeljebb szinonimaként tűnik fel ez a kifejezés. Pedig használata roppant tudatos és következetes értékválasztást fejez ki, s bízvást élhetünk ezzel az elgondolással Göncz személyiségének elemzésekor is. Hadd hívjam segítségül azt a Bibó Istvánt, aki nem csupán rabtársa volt a későbbi elnöknek, annak a politikusnak, aki sokakkal ellentétben nem csak jelszószerűen hivatkozott e kimagasló magyar politikai gondolkodóra, hanem olvasta is műveit, s ami igazán lényeges: szervesült világképében a harmadikutas teoretikus eszmevilága.

Bibó István egyik kései, sokat idézett levelében, melyet az Új Látóhatár című müncheni folyóirat szerkesztőjéhez, a magyar népi mozgalom első monográfusához, Borbándi Gyulához intézett, eképpen összegezte e fontos politikai fogalom mibenlétét: „Mindenekelőtt rámutatnék arra a különbségre, ami a nép, volk, peuple kifejezéseknek egyrészt nyugat-európai, másrészt közép- és kelet-európai értelme között van. Ez utóbbi területen ez a kifejezés az alsóbb, többé-kevésbé elnyomott vagy kizsákmányolt, de politikai hatalomra hivatott osztályokon és embertömegen felül jelent valami nemzetileg jellegzeteset, etnikait, nyelvit, valamiféle sajátosságokat hordozót, és jelenti mindig azt a felfogást, hogy a többé-kevésbé megbomlott politikai keretek helyreállításában az etnikai jellegzetességeket hordozó néptömegeknek – tehát elsősorban a parasztságnak – különleges jelentősége van.”

A fiatal Göncz Árpád sok-sok, a Horthy-korszak reménytelenségét látó, új utakra törekvő fiatalhoz hasonlóan a fent idézett szellemben szocializálódott, ahogyan arról ő maga vallott 1985-ben készült életútinterjújában, barátja, Hegedüs B. András számára:

„Ha az akkori világnézetemet meg akarom határozni, annak egyik jellemzője a magyarság volt, a másik a népi kultúra, a harmadik a parasztradikalizmus, tehát a földbirtokreform követelése, a negyedik egy közösségi életforma iránti sóvárgás.”

Fontos önmeghatározás ez, hiszen olyan időpontban született, amikor nem nagyon számíthatott rá, hogy felfénylik az újbóli közéleti szerepvállalásának esélye, ám már kellő időbeli távolságból szemlélhette ifjúkori önmagát.

Göncz Árpád, mint a vele egyívású egyetemisták közül oly sokan, polgári családból, középosztálybeli háttérrel került a budai Werbőczy Gimnáziumba, ahol azonban nem a fennálló hatalmi rendbe való korai betagolódás, hanem az azzal szembeni lázadás érzése formálta útkeresését. Elvbarátaival, többek között Csicsery-Rónay Istvánnal, Hám Tiborral, Saláta Kálmánnal együtt alapító tagja volt egy olyan baráti munkaközösségnek, amely Teleki Pál nevét vette fel. Az 1941-ben életének önkezével véget vető miniszterelnök emlékezete ma éppen olyan negatív, mint amilyen pozitív volt sokáig: míg manapság inkább a markáns antiszemita törvényhozót, bizonytalan, sodródó kormányfőt látják benne sokan, addig a háború évei alatt eszmélő fiatalok számára egészen mást jelentett. Olyan kormányfőt, aki szemben állt a német befolyás növekedésével, rokonszenvezett a népi kultúra nemzeti műveltségbe való integrálásával és szívesen gyámolította a tehetséges cserkész fiatalokat. Ez utóbbi mozgalom szintén nagyon fontos volt a kamasz Göncz számára.

S hangozzék bármilyen szokatlanul vagy meglepően, Göncz Árpád 1985-ös önmeghatározásának kulcselemei (magyarság, népi kultúra, parasztradikalizmus, közösségi életforma) egy finomra hangolt Szabó Dezső-i programot jelentenek. Igen, annak a Szabó Dezsőnek a programját, akit ma kizárólag és tévesen csak a szélsőjobbos/fajvédő nemzeti radikalizmus apostolának szokás tartani.

A mai időkben könnyen emelkedik a vérnyomás az előbbi mondatokat olvasván, pedig a történeti valóság mindig összetettebb és bonyolultabb. Hadd hozzak erre még két példát. Göncz Árpád az 1930-as évek egyik legnevezetesebb értelmiségi vitájában, amelyet megint súlyosan leegyszerűsítve valamiféle európai humanizmus versus mélymagyar bezárkózás ellentéteként szokás emlegetni, az alábbi egyedi, szuverén módon foglalt állást: „A népi írók – közülük is talán leginkább Németh László – hatására baloldaliként indultam, viszont a mélymagyarság-komplexum teljesen lepergett rólam. Kedvenc költőm Babits Mihály volt, ami majdnem kizárta Németh Lászlónak a hatását, de nem zárta ki a politikai következtetéseket, amelyek gyökerében a földreform, tehát a radikális parasztpolitika állt.” S hogy még egy ennél is szokatlanabb, vagy talán még kifejezőbb szóval éljek, összeilleszthetetlenebb példát emeljek ki az emlékezet folyamából, idézzünk fel egy másik történetet. Valamikor 1959/60 táján, a váci börtönben Fekete Sándor irodalomtörténész társai körében olvasásszociológiai felmérést végzett, és Göncz Árpádtól megint formabontó választ kapott: „A legnagyobb magyar költők egyikének éreztem Sinkát, ami nem zárta ki, hogy ne szeressem Thomas Mannt, és hogy nagy költőnek tartsam Babits Mihályt.” Ebben a felfogásban nem is csupán az az izgalmas és érdekes, hogy milyen manapság Sinka István emlékezettörténeti helye, valljuk be elég unalmas viták ezek, hanem sokkal inkább az, hogy Göncz Árpád gondolkodása milyen tágas volt, s éppen úgy jutott benne hely a lübecki polgárság krónikásának, mint a sárréti szegény pásztorok poétájának.

Ám bármilyen vonzó is a szemléleti tágasság, az ideológiai szemellenzősség manapság is elevenen lüktető ereiből való kibújás, mégis úgy vélem, hogy Göncz Árpád népszemléletét nem csupán, sőt gyaníthatóan elsősorban nem intellektuális élmények formálták.

Számára a nem az elithez és nem a középosztályhoz tartozó munkás- és parasztemberek nem csak a falukutató szociográfiák lapjairól voltak ismerősök, hanem személyes élettapasztalatból is.

Amikor a diktatúra kiépülésével egy időben, 1947/48 táján elveszítette állását, s kikerült a Független Kisgazdapárt központjából, hosszú éveken át nehéz fizikai munkát végzett, később pedig olyan szakmunkát, melynek révén az ország számos téeszét és állami gazdaságát ismerhette meg. Bő másfél évtizeden át, melyben benne foglaltattak az 1956 utáni börtönévek is, Göncz Árpád csőlakatosként, építőipari segédmunkásként, hegesztőként, szintezőként, talajvédelmi tervezőként kereste kenyerét. S közben agráregyetemi tanulmányokat folytatott, összhangban a korszak szellemével, amely a magyar parasztságot és a mezőgazdaság ügyét nem csupán a 15. vagy 26. helyen álló szakpolitikai problémaként kezelte, hanem – talán ne féljünk annyira a pátosztól – a nemzeti sorskérdések egyikeként.

Élek a gyanúperrel, hogy a különböző gyárakban, üzemekben, földeken, tájakon szerzett mindennapos emberi élményei nagyon mélyen és döntő mértékben meghatározták Göncz Árpád gondolkodását a magyar népről. Ez az ismeret és tudás nem csupán ízes ünnepi beszédeiben őrződött meg, hanem példának okáért műfordítóként is hasznát látta, amikor az amerikai Dél világa, az ottani nép kimagasló írója, William Faulkner bámulatosan nehéz regényeit ültette át magyar nyelvre. Ehhez nem csak angolul és magyarul kellett magas fokon tudnia, hanem szükségeltettek hozzá azok a bánatos arcok, barázdált homlokok, fáradt szemek, amelyek oly egyek Alabama mezőgazdasági proletárjainál és a magyar puszták népének hajdani uradalmi cselédeinél.

Azt, hogy Göncz Árpád életművének ez a szelete, a magyar néphez való viszonyulása mennyire elveszett kincs, netán felismerésre és továbbgondolásra méltó örökség, ahogy mondani szokás, a kedves olvasók figyelmére bízom.

Papp István
történész