1949. december 10-én fogadták el az első ötéves tervről szóló törvényt. Magyarország ezt követően negyven esztendeig tervgazdaságban élt. A párt, a kormány, a vállalatok élete a tervteljesítés körül forgott. Ha végigtekintünk a Közgazdasági Szemle lapszámain, azt látjuk, hogy ebben a negyven évben rendszeresen és meglehetősen sokat foglalkoztak a közgazdászok és politikusok a tervezéssel. Egy időben folyóirat is viselte nevét: Tervgazdasági Fórum. Országos hivatal, minisztériumi főosztályok, vállalati, szövetkezeti szervek alkalmazottainak százai számoltak, egyeztettek egész éven át, hogy meglegyen az új terv. A rendszerváltást követően viszont eltűnt ez a téma, a szemétdombra került a nagyhatalmú Országos Tervhivatallal együtt.

Mi volt a tervezés a szocialista országokban? Kornai János erre így válaszol: „…a terv kidolgozása a gazdaság folyamatainak előzetes egyeztetésére szolgáló monumentális bürokratikus koordináció. A pártapparátus, az államigazgatás, a vállalati és szövetkezeti vezetés, a tömegszervezetek funkcionáriusainak ezrei és tízezrei tárgyalnak, egyeztetnek, számolnak, újraegyeztetnek, újraszámolnak, míg végül is kialakulnak minden szinten a tervutasítások milliói.”^[1] Hozzátehetjük ehhez, hogy a terv a pártállam központi gazdaságpolitikai akaratának megvalósítása utasítás vagy szabályozók formájában.

Az első

Az 1949-től folytatott gazdaságpolitika rövid néhány év alatt csődbe vitte az országot annak ellenére, hogy az újjáépítés nyomán Magyarország jórészt szépen egyenesbe jutott. A dolognak egyszerű magyarázata volt, mégpedig az, hogy a katonai kiadásokat minden képzeletet felülmúlóan növelni kellett, a hadigazdaság bevezetése nem tűrt halasztást. Csak 1952-ben a nemzeti jövedelem több mint 18%-a ment a hadseregre, a honvédelmi személyzet száma békeidőben meghaladta a 210 000 főt. Háború esetén a hadsereg 400 ezer főre volt bővíthető. Ezt az elképesztő állapotot egyedül egy szörnyű európai háború magyarázhatta volna, a Rákosi-Gerő-Farkas triumvirátus nagyon melléfogott azzal, hogy a koreai mészárlás nem eszkalálódott atomháborúvá, hogy Sztálin biztosnak ígérkező prognózisa nem vált valósággá.

Az 1950-ben induló első ötéves terv tragikomikus véget ért.

A kezdet kápráztató volt. Gyöngyösi János volt kisgazda külügyminiszter a költségvetés vitájában 1949. december 22-én a terv grandiózusságáról így beszélt: „az iparban csaknem félmillió embert kell munkába állítani, az életszínvonal a háború előtti átlagához viszonyítva 185 százalékkal emelkedik. 236 új gyár és 180 ezer lakás épül, 20 000 traktort kap az agrárgazdaság. Ipari központok születnek vidéken, új utak, vasutak, villamosok, autóbuszok, villanyvilágítás, vízvezeték lesz, kórházak, iskolák, tanoncotthonok, kultúrházak, egészségházak, csecsemőotthonok, kollégiumok épülnek, és ezt mind a munkásság és a parasztság kapja.”

A megvalósulást tervlebontás garantálta, vagyis az, hogy szinte minden termékre megadták, hogy mely gyárnak, téesznek stb. mennyit kell teljesíteni, sőt munkaversenyben egyénekre szabták (később már negyedévenként) a terv-, illetve a normateljesítés számait. A tervgazdaság fölényét a kapitalista piacgazdasággal szemben elméletileg is megmagyarázták; gazdasági törvényt fabrikáltak belőle. A minta a Szovjetunió volt. Drákói jogszabályt kreáltak a védelmére.

Arról nem tájékoztatták az országot, hogy az ötéves terv csak 1952-ben 472-szer módosult, de arról igen, hogy Pióker Ignác sztahanovista 1951 novemberében elsőként teljesítette az öt évre szóló penzumát. 1953-ban aztán minden megváltozott. Az új gazdaságpolitika új számadatokat követelt meg. A második félévi változtatás már a frissen kinevezett miniszterelnök, Nagy Imre antimilitáns programját reprezentálta. Persze ez sem valósult meg.

Siker vagy kudarc?

Bár a középtávú tervek a későbbiekben valamelyest megközelítették a valóságos folyamatokat, de minden szektor vonatkozásban vagy alulmérték, vagy túlkalkulálták a tényleges adatokat. Igaza volt 1988-ban Tina Dzokarjeva szovjet cikkírónak, aki a terv egyetlen törvényszerűségét a megsértésében látta.

A nyolcvanas évek végén a két hároméves tervet tekintették sikeresnek, az ötéves terveket nem. Mi a magyarázata ennek?

Az 1947–1949 közötti terv a háború utáni helyreállítást célozta és ez speciális, kedvező körülményeket jelentett. Ekkor még nem ismerték azt a tapasztalatot, hogy ezekben a periódusokban sokkal gyorsabb a gazdaság fejlődése, mint normál állapotban. Ezt csak az 1960-as években írta le Jánossy Ferenc közgazdász. A gazdaság rendszere átmenetet képezett a kötött gazdálkodásról a szovjet típusú utasításos tervgazdasághoz. A rendszerváltó államosításokra 1948-tól kerül sor. Ugyan csökkent a magánszektor szerepe, de a piac még működött, ezért az irányítás nem tartalmazott kötelező utasításokat a gazdaság összes szereplői számára. Elsősorban a beruházásokra összpontosult. A gazdaság szektorai között azonban az ipar javára aránytalanságokat hozott létre.

A 1958–1960 közötti években működő második hároméves terv viszont tervlebontásos megoldás volt. „Sikerét” a nagyarányú külföldi, elsősorban szovjet forrásoknak köszönhette. Az ipari termelés a tervezett 22% helyett 40%-kal, a nemzeti jövedelem a 12% helyett 22%-kal, a kiskereskedelmi forgalom 14% helyett 28%-kal emelkedett, és a beruházások 40–41%-kal haladták meg az előirányzottakat. A termelékenység növekedése azonban elmaradt az elképzelésektől, az iparban foglalkoztatottak száma 8% helyett 18%-kal nőtt. A tervszámokat szinte minden területen durván alábecsülték. A siker a tervezés szempontjából csőd volt.

A középtávú tervek eredménytelenségét érzékeltette egy 1974-es tanulmány, amely az éves és ötéves tervek előirányzatainak eltérését mutatta 1957 és 1972 között. Eszerint a nemzeti jövedelemben 28%-os, az ipar termelésében 17%-os az építőiparéban 46%-os, a mezőgazdaságban 78%-os (!) volt a különbség.^[2] Egy másik nézőpontból a reform utáni négy ötéves tervben a vállalati tervszámok a munkaerő-felhasználás, a beruházás, a teljes termelés, az export vonatkozásában meghaladták vagy jelentősen meghaladták, a termelékenység és az eszközhatékonyság vonatkozásában elmaradtak az ún. népgazdasági tervektől.^[3]

Reform és tervezés

1957-ben a tervutasítások mellett érvelőknek „lett igazuk”, így némileg lazábban, de ezzel kísérleteztek a minisztériumokban és az Országos Tervhivatalban. A következő években, Hruscsovék idején a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon teret engedtek a részleges piacosításban hívő reformereknek. A viták során a csehszlovák Ota Šik egyenesen odáig ment, hogy felszámolta volna a központi tervezési intézetet és a tervezést a vállalatokra bízta volna. Ez azonban csak ötlet maradt.

Idehaza 1968-ban bevezették az új gazdasági mechanizmust, ami szavakban megváltoztatta a tervezés gyakorlatát. A leglényegesebb változás a tervmutatók radikális csökkentése lett, a több ezerből mindösszesen 280 maradt, továbbá új mutatókkal próbálkoztak, például az „ágazat társadalmi termék” mutatójával, ami egyet jelentett az összesített anyagi termeléssel, vagyis a melléktevékenységeket, a szállítást, a kereskedelmet is magába foglalta. Törvény írta elő a vállalati terv készítését, amelynek a középpontjába a nyereség került, de ennek a feltételei ismét csak az állam szerepvállalásától függtek, így főként a helyi középtávú tervek az állam és vállalat közötti egyezkedés részévé váltak. A mutatók megváltoztatása tehát nem küszöbölte ki a tervezés gyengeségeit, amire számítógépes kísérletek kudarca mutatott rá.

A hatvanas években a számítástechnika terjedése nyomán nagyszabású nemzetközi kísérletsorozat indult azzal a reménnyel, hogy az átfogó gazdasági tervezést matematikai képletek segítségével oldják meg.

Kornai évtizede

Magyarországon az ilyen kísérletek a később világhírűvé váló közgazdász Kornai János nevéhez kötődnek. Kornai és száz fő körüli csapata tíz év kemény munkájával dolgozta ki azt a rendszert, amely a tervek matematikai alapú alátámasztását szolgálta volna. A kísérlet lendületét az biztosította, hogy nemzetközi – azaz nyugati-tőkés méretekben is – folyt terebélyesedő szakirodalommal, egyre nagyobb teljesítményű számítógépet segítségével.

Mi volt a teória lényege? A többszintű gazdasági programozás matematikai koncepcióját csak jelzésszerűen érzékeltetem. A hazai prototípus 491 termék termelését, elosztását és külkereskedelmét programozta, azaz ennyi termékre adott komplex beruházási, termelési, műszaki fejlesztési, külkereskedelmi tervet.

4242 változóval és 2055 korlátozó feltétellel dolgoztak. A többszintű struktúrában 46-féle szektorra alapozva végeztek számításokat akkor még lyukkártyás kompjúterekkel.

A hetvenes évek elejére azonban kiderült, hogy a tervezés elvégezhetetlen technikai módszerekkel az alapinformációk állandó változása, bizonytalansága, érdekvezéreltsége miatt. Nem lehetett teljes körű és egzakt adatokhoz jutni. Nem is beszélve a minden irányba szimultán áramló tömeges alapinformációkról (pl. árnyékárak, azaz becsült árak, hatékonysági mutatók, reálinput és -output előirányzatok, specifikált akcióprogramok, azaz új technológiákra vonatkozó ajánlások, pénzügyi mutatók, azaz hiteligény, nyereség, adók, vámok, dotációk stb.). Az új gazdasági mechanizmus szabadabb körülményei között az információk pazarlására, elhallgatására, torzítására, titkosítására egyaránt találtak példát. Magyarán az állandó alkukat lehetetlen volt egzakt számítások alapjává tenni.

Vaskos tapasztalatokkal rendelkezett Kornai János, hiszen ő vezette az 1966–1970-es és az 1971—1975-ös ötéves tervek kidolgozásához kapcsolódó számítástechnikai kísérleteket, sőt meghívták Mexikóba, hogy szakértőként vezesse az ottani próbálkozásokat is. Végül a hetvenes évek elején a számítógépes tervezést naivitásnak, komputópiának nevezte.

A tőkés próbálkozások

A nyolcvanas években felélénkültek a viták, és a tervezők figyelmét a tőkés országokban folyó különféle tervezési gyakorlat foglalkoztatta, például Franciaországban, Hollandiában, a skandináv országokban, Japánban, illetve néhány fejlődő országban (pl. India, Egyiptom, Algéria). A tervezés ezekben az országokban a kormánypolitika kidolgozását szolgálta összefüggő, koordinált rendszerben. Ilyen volt például Norvégia, ahol az éves mellett négyéves középtávú tervekkel fogták át az import-exportot, a beruházást, a lakossági és közületi fogyasztást, valamint a munkaerő-gazdálkodást. (Bevetették a matematikai részmodellek alkalmazását is.) A direkt irányítás az 1950-es évek közepén azonban fokozatosan megszűnt. Középtávon a négyéves állami költségvetéshez kapcsolódva készültek beruházási és oktatási tervek. A terv bár több volt, mint prognózis; program kinézetet öltött, végül is a prognózis jellege erősödött. Kialakultak az ellenőrzés eszközei: árellenőrzés, (ármaximalizálás, árstop, profitmaximalizálás) építési engedélyek, az állami költségvetés és a hitelezés.

Az éves holland makroökonómiai prognózis szoros kapcsolatban volt a költségvetéssel, de nem szerepelt benne az ipari termelés és az export-import volumene és a lakosság fogyasztása. Merőben más volt a tervezés szerepe Franciaországban. Itt a hangsúly a középtávú – négyéves – tervre esett és ennek érvényesülését állami beruházásokkal, hitelek elosztásával és ellenőrzésével, adókedvezményekkel és árellenőrzéssel segítették, vagyis kormánydöntések formáját öltötte. Az 1947–1953 közötti ún. Monnet-terv néhány nehézipari ágazat rekonstrukcióját és fejlesztését írta elő. A tervek a későbbiekben átfogóbbá, részletesebbé, összefüggőbbé és teljesebbé váltak. E két országban tervhivatalokat is létrehoztak. A kb. 100 főt foglalkoztató francia intézmény mellett (Commissariat General au Plan) ágazati bizottságok is részt vettek a munkában.

A svéd, angol, belga tervezés – már amennyiben volt – a hollandhoz hasonlóan nem mutatott szoros kapcsolatban a kormány gazdasági döntéseivel. Ezek az ötéves tervek prognózisok maradtak, amelyek vázolták a várható trendeket, jeleztek problémákat, információkat szolgáltattak a várható intézkedésekről. A belga intézményt nem is terv-, hanem programhivatalnak (Bureau de Progrannation Économique) nevezték. Itt ugyan a parlament elfogadta a tervet, amely a szűk állami szektorra kötelező volt, de nem hajtották végre. (A hatvanas években a laza gazdasági tervezés kiterjedt Olaszországra, Írországra, Izlandra, Görögországra, Spanyolországra és Portugáliára is.)

A tervezési szándék mögött az a közgazdászi elgondolás húzódott, hogy bizonyos hosszú távra kiható döntéseknél – így az infrastruktúra, az oktatás, egyes ipari nagy beruházások – a piac nem orientál.

Az eligazodáshoz nélkülözhetetlen a hosszabb távú előrejelzés az egész gazdaságról, és ez az állam feladata. Továbbá minden piaci szereplő számára hasznos, ha az állam nem imperatív, hanem indikatív, vagyis nem kötelező formában tájékoztat szándékairól.

A tervezés korrelációban volt az államosítással, az állam gazdasági szerepével. Nagy általánosságban korszakonként változott ez a szerep, nőtt vagy csökkent.

Az 1980-as évek végén erős figyelem összpontosult a kelet-ázsiai sikergazdaság, Japán felé. A tervek hátterében a hagyományosan szoros kapcsolatban álló állami és vállalati szféra húzódott. A tervezési célokat pénzügyi eszközök – kedvezményes hitelek, adóengedmények – tették vonzóvá a magánvállalatok számára. A tervek több variánsban kizárólag hosszabb távra készültek és végső soron egy rugalmas gazdasági stratégia megfogalmazását szolgálták.

A direktívák, a hatósági kényszerintézkedések korszaka leáldozott, és a prioritások megfogalmazása, a koordináció vált a tervező szervek feladatává. Az eszközök között növekedett az ösztönzők szerepe, a funkciók között prioritást élvezett a nemzetközi versenyképesség javítása és a gazdasági szerkezet ilyen értelmű átalakítása. (Robbanásszerű fejlődés volt tapasztalható az 1962-től sikeres ötéves stratégiai tervezést megvalósító Dél-Koreában is.)

Feltűnő volt már ekkor, hogy Kína megelőzte a szocialista tömböt, különösen az utasításokba beleragadt Szovjetuniót, és már a hetvenes évek végén a tervutasítások helyett a mezőgazdaságban a szerződéses rendszerre tért át. A kedvező eredmények hatására ezt a megoldást az iparban is alkalmazni kezdték.

Mit kezdjünk Kínával?

Mint említettem a kelet-európai országokban a rendszerváltás egy csapásra feledtette a tervezés gyakorlatát. Más volt a helyzet a kelet-ázsiai térségben, ahol a kommunista pártok hatalmon maradtak. Kínában rendíthetetlenül tovább folyt az ötéves tervek elfogadása, 2021 márciusában döntöttek a 14. ötéves tervről, amely – egy 15 éves programba illeszkedve – 2025-ig szabja meg az ország fejlődését. A tervek nyomán az ország rendületlenül fejlődik, a 2008-as világgazdasági válságot is átvészelte, ma már az Amerikai Egyesült Államok leghatalmasabb kihívójának számít.

Itt a gazdasági reform nem állt meg, nem történt visszarendeződés, sem összeomlás, hanem fokról-fokra folytatódott, felszámolta a szocialista gazdaságra jellemző közállapotokat és egy sajátos egypártrendszerű piacgazdaságot hozott létre.

Kísérleteken keresztül zajlott, de hogy az előrelátás egyáltalán nem volt jellemzője, az tévedés. Ma sok szakember hibrid, autoriter kapitalizmusról beszél. A hitellehetőségekhez való hozzáférés, az állami bankszféra és vállalati szféra, a megrendelések, a kedvezmények, és az adók kézben tartása elégnek bizonyult a központi hatalom fenntartásához. A pártállami beavatkozások mérete és mértéke megtörte azt a kört, amit Csanádi Mária önzsugorító interaktív pártállami szerkezetként írt le.^[4] A hatalmi szerkezet helyi szinten ugyan megváltozott, a párt kivonult-kiszorult belőle, de a pártállam bomlása megállt, feltehetően a szédületes növekedés legitimáló ereje miatt, és nem okozta a politikai rendszer pluralizálódását. Kínát sajátos fejlesztő államként is leírhatjuk^[5], ahol a tervek az 1980-as évektől rendre túlteljesültek.

Milyen szerepe van ebben a tervezésnek? A tervezés fenntartását persze az elemzők egyike sem tartja perdöntőnek Kína átalakulásában, sőt még csak meg sem igen említik. A tervezés is átalakult, már az 1993-as pártkongresszus elvetette a központi forráselosztó funkcióját. A tervezett termelés aránya a hetvenes évek végi 90%-ról a kilencvenes évek végére 5%-ra esett.

Ma már több éve folyik az 5 éves terv kialakítása, elvben a lakosság véleményét is kikérik, az egyeztetések hosszan elhúzódnak. A hosszú távú terv alapját képező fő gazdaságpolitikai célokat a Kínai Kommunista Párt fogadta el, amelyben első helyen továbbra is a növekedés szerepel, a „szocialista modernizáció”, a közepesen fejlett országok szintjének elérésével. Persze az életszínvonal tovább emelkedik. A 14. ötéves terv már nem ad meg számadatokat a gazdaság szereplőinek, a nemzetgazdaság egészére egészére ír prognózismutatókat. Az ország hatalmas méretére építve (1,4 milliárdos piac) alapvetően önellátásra kíván berendezkedni, mindenekelőtt a tudományos-technológiai innovációban, itt nagyhatalmi célokat dédelget. A belső övezeteket megtartják. Az egész világra kiterjedő kínai expanzionizmus fennmarad. Népesedési, környezeti és szociálpolitikai célokat is magába foglal. Minden rétegnek ígér, de főként a középosztálynak kedves. A terv rugalmas, keretet biztosít a vállalkozásoknak, mozgásteret jelent a belső migrációnak, ugyanakkor stabilitást prognosztizál.

Magyarország

A tervgazdaság tehát megszűnt, de nem a tervezés! Tegyük fel, hogy mi történne, ha idehaza bevezetnék a prognózisok kidolgozására építő tervezést.

Magyarország már méreteinél fogva, nemzetközi kitettsége miatt sem készíthet terveket olyan biztonságosan, mint a birodalmi méretű Kína. Mégis azt mondom, hogy talán nem uralná olyan mértékben személyek hobbija, ad hoc ötletek, látens érdekcsoportok nyomásgyakorló ereje a magyar társadalmat mint ma, ha nyilvános prognózisok készülnének a közvélemény számára.

A középtávú tervezés a nonprofit szféra befolyását növelheti, így az oktatásnak, az egészségügynek, a magaskultúra piacképtelen részének, a gondoskodás világának, az egyenlőtlenségek, hátrányok kiküszöbölésének átgondolását.

Különösen a környezetvédelem érdemelne alapos, mindenre kiterjedő helyi, országos, és az európai, sőt világtrendbe illeszkedő gondolkodást.

Másrészt a nemzet- és világgazdasági, benne régiós trendelemzés, kockázatelemzés készítése mértéktartásra figyelmeztethet. A magas színvonalú tervalternatívák, mint prognózisok nyilvános megvitatása minden bizonnyal segítene az elitek programjai kidolgozásában, a józan költségvetések kialakításában, és akkor elkerülhetőek lennének az olyan tízéves meggondolatlan beruházási rohamok, mint a stadionépítési mizéria.

Megelőzhető lehetne a beruházások költségeinek megugrása, befejezésük elhúzódása. A tervezés a gazdasági egyensúlytalanságainak csökkentését is betöltheti. Ilyen munkával nem egyfajta Országos Tervhivatalt, hanem több független intézetet kellene megbízni. A „nemzeti konzultációkat” a következő öt-tíz év fontos kérdései foglalnák el. A nívós diskurzusok a legszélesebb nyilvánosság előtt folynának. Végre a jövőről szólna a vita, gyógyulna a politikai közélet.