Elkerülhető lett volna Trianon, ha nem ilyen kiegyezés születik? Szerették-e a magyarok Ferenc Józsefet? Az általános választójog jelentette-e a nemzetiségi kérdés megoldását? Igaza volt Kossuth Lajosnak a Kasszandra-levélben? Jogtalan tizenegyes miatt vertek magyar focibírót Zágrábban? A „boldog békeidők” alatt ritkább volt az öngyilkosság is? A nők valóban „másodrendű” állampolgárok voltak a dualizmus korában? Budapest már akkor is az ország legnagyobb és legfontosabb városa volt?

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kínál tömör válaszokat a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok a dualizmusról, 1867–1918 című kötete, amely egyszerre tárgyalja a korszak fajsúlyos alapproblémáit (a nemzetiségi konfliktusoktól, a politika működési zavarain és a társadalmi egyenlőtlenségeken át a kulturális és gazdasági fejlődés, vagy éppen az urbanizáció ellentmondásos jelenségéig), valamint érdekes – a maihoz hasonló vagy attól éppen hogy eltérő – eseményeket és jelenségeket.

Az alábbiakban a kötetből közlünk négy kérdést és választ:

Mi volt a sztrájktanya? – Avagy a kollektív munkavállalói fellépés megjelenése

A sztrájk, vagyis a munkavégzés felfüggesztése, beszüntetése a munkavállalók érdekérvényesítésének egyik fő eszköze ma is. A dualizmus alatt a gyári munkások és az agrárproletariátus körében fordultak elő sztrájkok, különösen az 1890-es években és az 1900-as évek elején. Megfogalmazott követeléseikre – főleg a gyári munkások – a sztrájkon kívül felhívhatták a figyelmet amerikázással is, azaz a munka lassításával és szélsőséges esetben géprombolással. (A munkalassítás mint érdekérvényesítési forma az Egyesült Államokból érkező híreken keresztül jutott el a magyarországi munkásokhoz, ezért is nevezték amerikázásnak.) A legtöbb korabeli sztrájk célja a munkakörülmények javítása, a bérek emelése volt, de ipari munkások gyakran követelték a vasárnapi munkaszünet betartását is, a 20. századtól pedig a választójog kiterjesztése szintén követelésként fogalmazódott meg.

Leginkább akkor érhették el a sztrájkolók a követeléseik teljesítését, ha minél nagyobb volt a sztrájkban részt vevők száma, és az is fontos volt, hogy a követelések teljesítéséig minden résztvevő kitartson a munkabeszüntetés mellett, minél kisebb legyen a sztrájktörők száma. Ez utóbbi cél elérését segítette a sztrájktanya: egy olyan hely, ahol a sztrájkoló munkások gyülekeztek, és szinte együtt éltek a sztrájk ideje alatt. A sztrájktanya egyrészt segített biztosítani, hogy a munkások közül senki ne vegye fel a munkát, ne csábíthassák vissza dolgozni valamilyen kedvező ajánlattal, másrészt itt gondoskodtak a sztrájkolók ellátásáról is, hiszen a sztrájktanya legtöbbször egy külvárosi vendéglő vagy csárda volt.

A sztrájk komoly áldozat és kockázat volt a legtöbb munkás számára, hiszen egyfelől sztrájk alatt nem kaptak fizetést, és alacsony jövedelem mellett akár néhány napi fizetéskiesés is veszélyeztethette a család megélhetését. Másfelől azt kockáztatták, hogy munkaadójuk a sztrájk miatt elbocsátja őket, és akár jövőbeli munkavállalásukat is megnehezítheti. Mindkét kockázatot csökkentette a kollektív fellépés.

Tömeges sztrájk esetén nemcsak a munkaadóra nehezedő nyomás volt nagyobb és a megegyezés lehetősége nőtt, de annak esélye is csökkent, hogy a sztrájkolóktól megváljanak, hiszen a legtöbbször nehéz egyszerre nagyobb mennyiségű munkaerőt pótolni. Éppen ezért tudtak eredményeket elérni az aratósztrájkok, amikor a gabona betakarításánál a sztrájkból adódó időveszteség anyagi kárt is okozhatott. (Közülük az 1897-es és 1903-as alföldi, az 1905. évi dunántúli és az 1906-os országos aratósztrájkokat emeli ki a szakirodalom.) A fizetéskiesésre is a kollektív fellépés tudott megoldást nyújtani, konkrétan az, hogy a munkások önszerveződése alapján működő egyletek a sztrájk idejére a sztrájkolóknak próbáltak valamennyi napidíjat biztosítani, de legalábbis a közös ellátással a napi élelmezést megoldani a sztrájktanyán.

Amikor nem létezett még állami segélyezés, modern kifejezéssel társadalombiztosítás, és csak a munkaadó jóindulatán és belátásán múlt a baj esetén elérhető segítség, a közösségi alapú segítségnyújtásra lehetett számítani. A közösség alapulhatott családi vagy lakóhelyi köteléken, esetleg azonos munkán, munkahelyen. Ebből az egymásrautaltságból nőttek ki a munkás önsegélyező egyletek is, amelyek vagy az azonos szakma (szakegyesületek), vagy a munkáslét közössége (munkásegylet) bevonásával önkéntes alapon szerveződtek. Erre épülve jöttek létre a szakszervezetek és a baloldali pártok is, elsőként az Általános Munkásegylet 1868-ban.

Ahogy a munkások társadalmi csoportját a sokféleség jellemezte, a munkás-önszerveződések is igen változatosak voltak. Általában céljuk volt a tagok támogatása betegség vagy temetkezés, ritkábban baleset vagy rokkantság esetén, de felvállalták, különösen a szakmai alapon szerveződő munkásegyesületeknél, a szakismeretek megosztását és új tudás átadását is. Ritka volt és csak nagyobb keresetű munkások körében fordult elő az öregségi nyugdíj biztosítása egyleti alapon. A szakmai és a politikai alapon szerveződő munkásszervezetek akár saját lapot is kiadhattak a tagság tájékoztatása érdekében. Az egyletek jellemzően a tagok által rendszeresen fizetett tagdíjakból tartották fenn magukat, és csak saját tagjaiknak nyújtottak támogatást.

Az állami biztosítási rendszer 1891-ben elindult kiépítése előtt számtalan ilyen munkás-önszerveződés működött az országban, és bár a betegség-, majd a baleset-biztosítás terén az állami szándék e tevékenységek centralizálása volt, ezért idővel nagy múltú munkásegyletek is eltűntek, de még bőven maradt olyan igény, amit a formálódó állami társadalombiztosítás nem elégített ki, mert nem is állt szándékában. A munkásszerveződésekre ezután is jó eséllyel lehetett számítani például munkanélküliség alatti segélyezésben, munkakereséskor utazási támogatásban vagy éppen sztrájkok alatt.

A munkaadók természetesen nem támogatták a sztrájkokat, de a munkás-önszerveződést sem. A munkaadó által fenntartott munkáslakások használatának vagy a gyári segélypénztári, nyugdíjpénztári tagságnak gyakran volt feltétele, hogy annak tagja, élvezője nem léphet sztrájkba, hogy ezzel is csökkentsék a sztrájkok esélyét. A mezőgazdasági munkások kedvét pedig törvényi erővel is igyekezték elvenni a sztrájktól: az 1898-as ún. rabszolgatörvény szerint a sztrájk börtönnel büntethető (II. tc. 62. §).

(Klement Judit)

Szerették-e a magyarok Ferenc Józsefet?

A politikai összetartozást legfőképp a Habsburg-dinasztia és annak feje, Ferenc József jelenítette meg az Osztrák–Magyar Monarchia népei számára. Láthatták őt olcsó képeslapokon, pénzeken és szobrokon, nevével találkozhattak a tankönyvekben, illetve például utca- és emléktáblákon. Szinte egyedüliként testesítette meg a nemzetek feletti állampatrióta értékrendet. Az uralkodó iránt érzett hűség azonban összefért egy szűkebb földrajzi területre vonatkozó erős hazafisággal (tartományi, etnikai identitással) és esetenként a birodalom más népeivel szembeni nyílt ellenérzéssel.

A kutatások azonban azt jelzik, hogy a király iránti tisztelet még a kiegyezés után is hosszú ideig mesterségesen volt fenntartva, a kedvező uralkodói imázs kialakítása érdekében sokat kellett tennie a bécsi udvarnak és a magyarországi iskolarendszernek.

Ilyen gesztus volt például 1867-ben a koronázási ajándék uralkodói felajánlása a ’48-as honvédek segélyezésére, de szintén ezt szolgálta a kiegyezés körüli években Erzsébet királyné tudatos előtérbe állítása.

Az 1848/49-es szabadságharc véres leverésének emlékét nem lehetett végleg kitörölni az emberek emlékezetéből, de történtek kísérletek a dinasztia és 1848 kultuszának összebékítésére. Ferenc József uralkodásának 50. évfordulóján, 1898-ban például törvényileg nyilvánították ünnepnappá Magyarországon az 1848-as törvények uralkodói szentesítésének napját (április 11). A jóságos és gondoskodó (atyáskodó) uralkodó képét pedig az oktatási rendszer sulykolta a diákság fejébe: „Alkotmányos országban a király és alattvaló közötti viszony olyan, mint az apa és fiú között” – fogalmazott például egy elemi iskolai tankönyv.

Tagadhatatlan, hogy a 19. század végére lezajlik a Ferenc József-kép átalakulása: a családi tragédiáktól sújtott idős, mégis sokat dolgozó király iránti rokonszenv megnőtt.

Mikszáth már egy 1888-as írásában úgy érzékelte, hogy a „nép szívébe Kossuth mellé lassan-lassan bejutott a király is”, amit ő a fokozatosan megváltozó közhangulat jeleként értékelt. Arra is találunk példát, hogy a parasztházak szobafalán Ferenc József és Kossuth képe egymás mellett függött.

Ugyanakkor a kérdés és a rá adható válasz bonyolultságát jelzi, hogy az uralkodó szidalmazása miatt indított királysértési perekben elítélt magyar állampolgárok száma megnégyszereződött a büntető törvénykönyv (a Csemegi-kódex, azaz az 1878:V. tc.) bevezetését követő három évtized alatt. Különösen az első világháború éveiben szaporodott meg az ilyen ügyek száma, mert az emberek gyakran a királyt tették egy személyben felelőssé a kormányok intézkedéseiért, a romló életkörülményekért vagy a háborús veszteségekért.

Szintén elgondolkodtató, hogy életében ugyan többször felmerült, halála után pedig az emlékét becikkelyező 1917. évi I. törvénycikkben az Országgyűlés el is határozta, hogy a fővárosban méltó szobrot fog állítani Ferenc Józsefnek, erre nem került sor. Ismereteink szerint Ferenc Józsefnek, az osztrák tartományokkal ellentétben, a Magyar Királyság területén mindössze két sokak által látható köztéri szobrot emeltek (ezenkívül csak néhány katonai intézmény belső udvarán állt szobra). Alakja Budapesten az ezredévi emlékmű uralkodószobrai között 1906-ban kapott helyet. Ugyancsak ebben az évben, a zömmel románok és németek által lakott erdélyi Karánsebes lakossága is Ferenc József-szobrot avatott. Ma már egyik szobor sem áll. (Cieger András)

A „boldog békeidők” alatt ritkább volt az öngyilkosság is?

Köztudott, hogy Magyarországon évtizedek óta magas az öngyilkosságok száma világviszonylatban. Az 1970-es és 1980-as években többször is voltunk világelsők e tekintetben. Az ugyanakkor talán kevésbé ismert tény, hogy mióta mondható magasnak az öngyilkosságok száma hazánkban. A 19. század harmadik harmadáig Magyarországon alacsony volt az évente elkövetett öngyilkosságok száma, az évszázad utolsó évtizedeiben azonban ez dinamikusan növekedett. Míg 1881 és 1887 között évente átlagosan 1348 öngyilkosságot rögzített a statisztika (1 millió főre vetítve 95 öngyilkosságot), 1896 és 1900 között az évenkénti átlag már 2906 eset volt (1 millió főre vetítve 178), 1906 és 1910 között pedig 3555 (1 millió főre vetítve 199).

Az első világháború előtti években a 3700 és 4000 közötti esetszámokkal az 1 millió főre vetített öngyilkosságok száma folyamatosan 200 fölött maradt. Ezekkel az adatokkal Magyarország már a magas önpusztítású országok közé került.

A magyarországi öngyilkosságok száma a 20. század elején magasabb volt az ausztriai adatoknál, de még elmaradt a német vagy francia mutatóktól, utóbbi országokat a világháború után „hagyta le”.

Az öngyilkossági adatokkal szemben – különösen, ha azok a történeti múltra vonatkoznak – gyakran megfogalmazott kritika azok megbízhatósága. Sokszor nem egyértelmű (ma sem), hogy egy haláleset baleset vagy öngyilkosság eredménye volt-e, és az sem volt ritka, hogy (például vallási okokból) próbálták eltitkolni az önpusztítás tényét. Az adatok körüli bizonytalanság annak ellenére fennáll, hogy Magyarországon az 1876. évi közegészségügyi törvény (XIV. tc.) óta kötelező volt a halottszemle és a halotti bizonyítvány kiállítása, amivel az elhunyt személyekre nézve egy egységes eljárásrendet vezettek be. A törvény hivatalos személy hatáskörébe utalta a halottvizsgálatot, amit az orvosokon kívül halottkémi vizsgával rendelkező személyek is elláthattak.

Az öngyilkosság jelenségére már a korabeli statisztika is felfigyelt, és hamar elemezni kezdte e csoport demográfiai jellemzőit. Mind a korabeli, mind az azóta készült elemzések kiemelik a tényt, hogy az országon belül az Alföld – annak is leginkább a délkeleti része – és Erdély – azon belül pedig különösen Háromszék és Brassó vármegye – esetében volt a leggyakoribb az önpusztítás. Szintén régóta széleskörűen kimutatott és általánosan elfogadott tény, hogy a városokban, különösen a nagy(obb) városokban sokkal általánosabb jelenség volt az öngyilkosság, mint a falvakban, kisebb településeken.

A soknemzetiségű Monarchia Magyarországán a magyar ajkú népességben volt a leggyakoribb az öngyilkosság előfordulása, őket gyakoriságban a németek követték. Felekezeti megoszlásban pedig a protestáns (református, unitárius, evangélikus) egyházakhoz tartozók követtek el a leggyakrabban öngyilkosságot, és a görögkeleti és görögkatolikus vallásúak a legritkábban.

A dualizmus kori magyarországi öngyilkosokról tudjuk azt is, hogy nagyjából egynegyedük volt nő, háromnegyedük férfi, ám kor szerinti összetételükre kevesebb figyelmet fordítottak ekkoriban: a 40 évnél idősebb öngyilkosok körében nem különítettek el korcsoportokat. Így nem tudhatjuk, hogy vajon érvényes volt-e már ekkor is a két világháború közötti Magyarországon kimutatott trend, miszerint a 70 év felettiek és a (20–29 év közötti) fiatal felnőttek jelentik a legveszélyeztetettebb korcsoportot az öngyilkosság tekintetében. Annyi biztos, hogy a 20 és 29 életév közöttiek már ekkor is kimagasló arányban vettettek véget az életüknek.

Az öngyilkossági adatok gyűjtése és különböző demográfiai jellemzők szerinti csoportosítása azt célozza, hogy megértsük e tragikus jelenség okát. Az öngyilkosság okainak vizsgálata a 19. század óta tudományos kérdés, közöttük is a legtöbbet hivatkozott és máig kiindulópontul szolgáló mű Émile Durkheim francia szociológus 1897-ben megjelent kötete (Az öngyilkosság). Durkheim a társadalom normális jelenségeként tekintett az öngyilkosságra, és kizárólag társadalmi okokra vezette azt vissza.

Kortársa, Gabriel Tarde mint sok más jelenségnél, az öngyilkosság esetében is az utánzás szerepét hangsúlyozta, szorosabban kötve ezzel a jelenséget a pszichológia tudományához. Az egy országon, egy társadalmon belüli felekezeti vagy nemzetiségi különbségek magyarázataként pedig hamar megfogalmazódtak a kulturális sajátosságokra építő okfejtések, amit bevándorlócsoportok anyaországból hozott „öngyilkos viselkedésének” elemzésekor is többszörösen megerősítettek.

Pszichológiai, társadalmi és kulturális tényezők egyaránt, sőt akár egyszerre is állhatnak egy öngyilkos tett hátterében. Az öngyilkosságok számának látványos növekedése a Monarchia Magyarországán is sokféle összefüggésben vizsgálható és bemutatható. Ezek közül az egyik statisztikailag is igazolt olvasat a modernizációval való összefüggése. A Monarchia Magyarországán jelentős gazdasági és társadalmi átalakulás zajlott, a kortársak is világosan érzékelték a változásokat, ami a rendi keretek fellazulásával könnyen tehette sokak számára bizonytalanná a jelent vagy a jövőt.

Megrázkódtatás lehetett, amikor a városba költöző kiszakadt addigi jellemzően kisközösségi környezetéből, vagy amikor az új lakóhelyen új munkakörülményekkel, például a gyári munka emberpróbáló világával szembesült, de a nagyvárosi elmagányosodás megélése is idekapcsolható. Nem véletlen, hogy Arany János az öngyilkosok „haláltáncának” helyszínéül Budapest újonnan épült hídját, a Margit hidat választotta 1877-ben Híd-avatás című balladájában.

(Klement Judit)

Kihúzták-e a talajt a magyarság alól a román bankok?

A századfordulón erősödött fel a közéleti vitákban az a félelem, hogy az ún. nemzetiségi bankok, mindenekelőtt a románok, felvásárolják az országot, és így kerekednek a magyarok fölé. A 20. század első évtizedében ez rendszeres parlamenti felszólalások témája lett, gróf Bethlen István – Tokaji László újságíró és publicista adataival – rémítette meg a hallgatóságot, amikor felsorolta, hogy az egyes erdélyi megyékben hány magyar nemzetiségű nagy- és középbirtokos adta el a földjét, amit aztán román parasztok közt parcelláztak fel. Mindezt ráadásul éppen azokon a területeken – Közép-Erdélyben –, ahol a magyarság amúgy is rohamosan beolvadni látszott a románok közé, nem utolsósorban azért – hangzott az érvelés –, mert a pusztán saját hasznukat kereső ún. magyar bankok csak magas kamatra adtak hitelt a kisebb gazdáknak, akik így a román bankokra fanyalodtak. Ezek aztán (mindenekelőtt a nagyszebeni Albina, a szászvárosi Ardeleană, az aradi Viktória és a velük üzleti kapcsolatban álló kisebb takarékpénztárak) csődbe vitték az adósaikat, így téve szert a kisbirtokokra is. Mindehhez a szükséges tőkét állítólag romániai bankok szolgáltatták – titokban.

Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy pánik alakuljon ki. A statisztika hideg számai látszólag igazolták a gyors térvesztést: Bethlen több száz ezer hold román kézbe kerüléséről számolt be. A lélektelen uzsorások kezébe került magyar parasztok bocskorra és pálinkára fanyalodtak, szó szerint kivetkőztek magyarságukból – igazi rémtörténetet kínálva a műfaj iránt érzékeny és a magyarság lassú pusztulását lefestő irodalmi művek által még fogékonyabbá tett közönségnek.

Végül az egész egy valóságosnak ható összeesküvés formáját öltötte, ahol a román intelligencia és a pópák akár a saját fajtájukat is tönkretették, miközben a bukaresti bankokkal szövetkeztek.

Nem csoda tehát, ha sokan kétségek nélkül elfogadták, hogy Erdély néhány éven belül telekkönyvileg románná válhat. Ezt megkönnyítette az is, hogy a korszakban elterjedt volt az ún. gazdasági nacionalizmus, vagyis az az elképzelés, hogy az egyes, egyébként ugyanazon jogi és állami keretek közt élő nemzetiségek mégis külön társadalmi-gazdasági egységet alkotnak. Ebből következően az egyéni vagyon, valamint annak hozadéka része a közös nemzetiségi alapon elhatárolt nemzeti vagyonnak, az tulajdonképpen mindannyiuké. Ezért az is kötelességük, hogy mindenki egy közös, zárt nemzetgazdaságon belül tevékenykedjen. A gazdasági nacionalizmus nem csak a nemzetiségeket jellemezte, a reformkori Védegylet is részben erre a gondolatra épült. A századfordulón pedig az ún. Tulipán mozgalom (a magyar nemzeti jelleg jelképe volt a tulipán, mint gyakori ruhadíszítő motívum) próbálta elérni, hogy a magyarok magyaroktól vásároljanak magyar jellegű árut.

A látszólag egyértelmű statisztikák azonban inkább torzították a valóságot. A nagybirtok kis- és középbirtokká alakulása az egész országban érvényesülő folyamat volt, ahogy az egykori földbirtokos nemesség nagyobb hányada lassan felbomlott, nemritkán a földben heverő vagyont mozgósítva relatív társadalmi helyzetük megőrzéséért. A parasztság számára azonban ekkor még a földtulajdon szaporítása jelentette a felemelkedés lehetőségét, éppen erre épültek az egyébként magyarosító célú állami telepítési programok is.

A Bethlen által veszélyeztetettnek láttatott vidékeken azonban a parasztok döntő többsége román anyanyelvű volt, és sokszor a birtokát eladónak lehetősége sem lett volna magyar vevőt találnia. Bethlen azt sem vette figyelembe, hogy mindeközben magyarok is vásároltak földet nemzetiségi birtokostól, és könnyen elképzelhető, hogy a nemzetiségi földbirtok arányának emelkedésével párhuzamosan ez is egyre gyakoribb lett.

Ezzel együtt a román bankok által finanszírozott földvásárlások mennyisége nem volt különösebben kiemelkedő, azok tőkehelyzete amúgy sem tette volna lehetővé több száz ezer holdnyi földbirtok gyors felvásárlását. Ha a Bethlen által vázolt tempó megmarad, akkor a román bankoknak még hosszú évtizedek kellettek volna ahhoz, hogy Erdély területének legalább a felét román kézbe juttassák. Végül a szükséges tőkét nem is a Román Királyság bankjaitól szerezték (a helyzet ott fordított volt, inkább magyarországi román bankok szálltak be romániai üzletekbe), hanem a budapesti és bécsi nagybankoktól.

Mindehhez pedig még hozzátehetjük, hogy az ún. román bankoknak leginkább a menedzsmentje volt román, ügyfélkörükben szép számmal voltak magyarok és németek is. Ráadásul a lehetséges román ügyfeleknek körülbelül az ötöde helyezte el náluk a megtakarítását, vagy vett fel tőlük hitelt, a többiek elsősorban ún. szász, kisebb részben ún. magyar bankokhoz fordultak.

Ez persze nem jelenti, hogy ne lettek volna ilyen elképzelések, hiszen a gazdasági nacionalizmus nemcsak a magyar, hanem a nemzetiségi eliteket is jellemezte. A legsikeresebb ebben a tekintetben az erdélyi szász elit volt, amely az 1835-ben alapított Brassói Általános

Takarékpénztár (Kronstädter Allgemeine Sparkasse) és az 1841-ben alapított Nagyszebeni Általános Takarékpénztár (Hermannstädter Allgemeine Sparkasse) köré épített bankrendszert és vállalkozáscsoportot. A két nagybank, kiegészülve a Nagyszebeni Általános Földhitelintézettel (Hermannstädter Bodencreditanstalt), a bécsi és berlini tőzsdén is jegyzett jelzáloglevelek kibocsátásával jutott tőkéhez, és került Erdély legnagyobb bankjai közé. A körülöttük megszerveződő hitelszövetkezetek lényegében ott voltak minden szász faluban és kisvárosban, tagságuk kiterjedt a szász parasztok nagyjából 80-85%-ára.

Így aztán nemcsak azt sikerült elérniük, hogy a szászok tőlük vegyenek fel hitelt, és náluk helyezzék el betétjeiket, illetve összességében kiparcellázzanak 10-12 ezer hold földet, hanem azt is, hogy alkalomadtán ezek a bankok vegyenek részt a szász városok és vidékek fejlesztésében, például a vasút vagy a vízerőmű építésében. Ha volt egyáltalán nemzeti bankrendszer a dualista Magyarországon, akkor a szászoké állt ehhez a legközelebb. (Egry Gábor)