A tanácsköztársaság emlékezetét a mai napig, és egyre inkább az ellenforradalmi időszakban megalapozott propaganda határozza meg. A torzítás és felejtés folyamatával száll szembe a Politikatörtneti Intézet és a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című könyve, amelyből a 100. évforduló alkalmával közlünk a napokban néhány részletet.

A Vörös Hadsereg harca a román és a csehszlovák haderő ellen kétségtelenül az egyetlen kísérlet volt a háború vége és a békeszerződés aláírása között az antant területi rendelkezéseinek megváltoztatására.

Nem kis részben ez volt az oka annak is, hogy a háborúban edződött és később a Horthy-korszak honvédségében karriert befutó katonatisztek jelentős számban vállaltak szerepet a Tanácsköztársaság haderejében is. Amikor a Vörös Hadsereg 1919. júniusában lényegében elérte Galícia határát, ez azt is jelentette, hogy ha rövid időre is, de egyetlen ponton helyreállt a régi Magyarország határa.

A közeli Eperjes városában azonban nem sokkal később, június 16-án kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Bár ez az államalakulat csak néhány hétig létezett, és könnyen a Magyar Tanácsköztársaság bábállamának tűnhetett, létrejötte azt is jelezte, hogy a Vörös Hadsereg még sem egészen a területi integritásért szállt harcba a rátámadók ellenében.

A Szlovák Tanácsköztársaság vezetője Antonín Janoušek cseh kommunista újságíró volt – szemben például a Jászi által is támogatott Szlovák Nemzeti Tanácsot vezető magyarországi Dvorcsák Győzővel –, a népbiztosok testületének többi tagja azonban jórészt magyarországi kötődésű volt. Ugyanakkor a szlovák proletárállam hadsereget szervezett (Münnich Ferenc főparancsnoksága alatt), saját maga rendelte el a 100 holdon felüli birtokok kisajátítását és előkészíttette a 20 főnél többet foglalkoztató üzemek államosítását is. Közegei pedig átvették a környező települések közigazgatását, vagyis valóban önálló államnak tűnhetett.

Persze az oroszországi polgárháborúban is előfordult, hogy egyes területeken önálló proletárállam jött létre, ami azonban végső soron mégis Szovjet-Oroszország függelékeként létezett, ahogy a szlovák proletárdiktatúra sem létezhetett a magyar támogatása nélkül.

Csakhogy a magyar kommunisták nem is a hagyományos állami modellben gondolkodtak a forradalom utáni jövőről, az orosz forradalom vezetőihez hasonlóan ők is a nemzeti alapon megszervezett forradalmi államok föderációját remélték létrehozni.

Budapesten már 1918 végétől gyülekeztek az egykori Monarchia más munkáspártjainak küldöttei, köztük Janoušek is, aki a csehszlovák szociáldemokraták baloldalát kötötte össze a magyarországi kommunistákkal. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Kun Béla vezetésével létrejött a tizenöt külföldi csoportot tömörítő Magyarországi Nemzetközi Szocialista Föderáció is. A Tanácsköztársaság alkotmánya pedig szabad népek szövetségeként elismerte, hogy a felszabadítandó területeken a magyarral szövetséges, de önálló tanácsköztársaságok jöhessenek létre. (Egry Gábor)