Az első világháborús vereség, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése és a katonai és gazdasági összeomlás elsöpörte 1918 őszén a régi, díszmagyarba öltözött politikai elitet: egy szocialistává lett „vörös gróf” mellett kopott zakós baloldali újságírók, értelmiségiek és szakszervezeti vezetők kerültek az ország élére. Feladatuk talán nehezebb volt, mint bárkinek addig a magyar történelemben, és a válaszkísérleteik is példátlanok voltak. Az őszirózsás forradalom résztvevőinek és a Tanácsköztársaság népbiztosainak tevékenysége máig heves indulatokat vált ki a magyar közvéleményben.

A Politikatörténeti Intézet és a Napvilág Kiadó együttműködésében megjelent Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című könyv a stigmákkal és félreértésekkel terhelt időszakban segít eligazodni. Néhány szemelvényt közlünk a kötetből.

Puccs vagy forradalom? – Átadta-e a hatalmat Károlyi Mihály?

A „forradalom” meghatározása, jelentése korszakonként változik. A Horthy-rendszer büszkén vallotta magát ellenforradalomnak, míg 1918–1919 magától értetődően – és pejoratívan – forradalomnak számított. 1956-ot a nép forradalomnak, a Kádár-éra ellenforradalomnak nevezte. Azóta a „forradalom” név felértékelődött, ezért akik elítélik a Tanácsköztársaságot, nem szívesen nevezik forradalomnak, inkább használják a „puccs” meghatározást. (Hasonló változáson megy át az orosz „októberi forradalom” elnevezése.)

Vannak, akik a Tanácsköztársaságot mintegy a Népköztársaság folytatásának, egy forradalmi folyamat részének tekintik, miután erőszak, fegyveres erő alkalmazása nélkül ment végbe. Továbbá a szociáldemokraták mind a Berinkey-kormánynak, mind a Tanácskormánynak meghatározó ereje voltak, sőt az utóbbi első összetételében túlnyomó többségét adták a „népbiztosoknak”, ami megfelelt a Berinkey-kormány utolsó, lemondó ülésén elfogadott megoldásnak. A Tanácskormány ugyan többször átalakult a kommunisták javára, de azért a szociáldemokraták mindvégig többségben maradtak.

A Tanácsköztársaság megosztotta a magyar társadalmat, de kétségtelenül nagy támogatottsága volt a szervezett munkások, radikális művészek, baloldali diákok, vöröskatonák részéről, nem valami titkos összeesküvés eredményeként jött létre, a Budapesti Munkástanács és a Katonatanács március 21-i ülésein több száz jelenlevő kiáltotta ki.

Min alapul mégis a puccs elnevezés? Azon, hogy Károlyi Mihály (ideiglenes) köztársasági elnököt bizonyos értelemben megpuccsolták. Ő a Népköztársaság kormányának lemondását március 21-én abban a tudatban fogadta el, hogy egyelőre elnök marad, és a Munkástanács ülésén szociáldemokrata kormányt nevez ki, amelyet a kommunisták is támogatnak. Károlyi már januárban felajánlotta, hogy tiszta szociáldemokrata kormányt nevez ki, de akkor erre az utóbbiak még nem szánták el magukat.

Többségük álláspontjának megváltozását a Vix-jegyzék keltette döbbenet mellett két tényező okozta. Az egyik: miután a kormány végre elszánta magát a választások kiírására (áprilisra), az MSZDP, amely főleg a fővárosi munkásságra támaszkodva a forradalom domináns ereje volt, a választáson feltehetőleg nem kapta volna meg a vidéki szavazatok többségét, tehát az abszolút többséget sem. A másik: a KMP januártól márciusig annyira megerősödött, hogy nélküle a szociáldemokraták nem mertek volna kormányt alakítani.

A kormány 21-ei ülése után Károlyi elé terjesztettek egy lemondási nyilatkozatot, amit azzal fogadott el, hogy ő azt a Munkástanács ülésén előterjeszti, és kinevezi a Kunfi-kormányt, de a részleteket nem tisztázta. Az ő ideje azonban lejárt – meg sem hívták a Munkástanács sorsdöntő ülésére. Bizonyos értelemben tehát becsapták, mégis tudomásul vette a Munkástanács határozatát, nem fordult ellene. Erre pedig módja lett volna: a Tanácskormány megkérte, hogy utazzon Bécsbe, hogy megmagyarázza az osztrák kormánynak a budapesti fordulatot. Módjában lett volna Bécsben maradni, és ott leleplezni, elítélni a történteket. Nem ezt tette, és visszatért Budapestre, és bár a változásokkal sok tekintetben nem értett egyet, passzív maradt egészen júliusig, amikor (nem titokban) elhagyta az országot. (HT)

Ki és mikor mondta ki először, hogy „Nem! Nem! Soha!”?

A köztudat a két világháború közötti magyarországi revíziós propagandához köti a trianoni határokat elfogadhatatlannak tartó „Nem! Nem! Soha!” hármas jelszót, sokan egyenesen a szimbolikussá vált Trianon névből eredeztetik azt, mivel egy kis nyelvészkedő csűrés-csavarással a „tria non” háromszori tagadásként értelmezhető. Azonban a „Nem! Nem! Soha!” hármas jelszava már több mint másfél évvel a trianoni békeszerződés előtt felbukkant Magyarországon, ráadásul nem is jobboldali csoportok, hanem a túlzott pacifizmusa miatt bírált Károlyi-kormány dobta be a köztudatba.

A „Nem! Nem! Soha!” felirat először a Nemzeti Tanács által létrehozott Országos Propaganda Bizottság Jeges Ernő rajzolta, 1918. decemberi plakátján tűnt föl, amelyen – ha jól megnézzük – Nagy-Magyarország térképét természetesen nem az akkor még nem ismert trianoni határok mentén szakította szét az alkotó.

Az elrettentő ábra nemcsak plakáton, hanem képeslapon és jelvényen is megjelent a lakosság mozgósítására. Ez volt ugyanis az az időszak, amikorra a Károlyi-kormány tagjaiban szertefoszlottak a kezdeti, illuzórikus pacifista várakozások, és elsődlegesen Bartha Albert hadügyminiszter szorgalmazására és vezetésével hozzákezdtek az újrafegyverkezéshez. A Károlyi-kormány időszakában ugyanis nemcsak az 1918. novemberi lázongásokat verték le kemény kézzel, de az ún. „ezeréves (bár csak 1868 óta létezett) határokat” is meg akarták védeni. A Károlyi-kormányban egyedül Kunfi Zsigmond képviselte azt az álláspontot, hogy az etnikai határok védelmére kell berendezkedni, valamint 1918 őszére Jászi Oszkár jutott el még az ország föderalizálásának gondolatáig.

A nemzetiségügyi miniszter azonban 1919 januárjában távozott a kormányból. Ahogy az idő haladt és a nehézségek nőttek, Károlyi Mihály nemhogy engedett volna, de egyre határozottabban elkötelezte magát a fegyveres ellenállás gondolata mellett, habár a szükséges egymillió fős hadsereg helyett a kivérzett Magyarország csak egy jóval kisebb hadsereg kiállítására volt képes.

Károlyi a legszenvedélyesebb, harcra buzdító beszédét 1919. március 2-án Szatmárnémetin tartotta a román fenyegetés ellen az 1918/19 telén kiállított Székely Hadosztály előtt. A köztársasági elnök szinte fenyegetőzött elhíresült szatmári beszédében, amelyben szintén kiállt a „Nem! Nem! Soha!” programja mellett:

„Ha a wilsoni eszmék nem válnak valóra, ha a megegyezéses béke és az önrendelkező jog eszmét meghazudtolják, és olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek, katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.” Mivel: „Magyarország feldarabolásába mi soha-soha belenyugodni nem fogunk! […] a végszükség esetében még fegyverrel is fölszabadítjuk ezt az országot!”

Károlyi szemléletváltása a passzív pacifizmustól az aktív honvédelemig odáig terjedt, hogy a Károlyi-rendszer utolsó minisztertanácsi ülésén, a Berinkey-kormány ülésén többek között azzal érvelt a Vix-jegyzék elutasítása mellett, hogy az annak elfogadásával létrejövő kelet-magyarországi semleges övezet lehetetlenné tenné a magyar haderő román hadsereg elleni támadását. Vagyis Károlyi Mihály és a Károlyi-rendszert vezető politikusok hibája nem az volt, hogy nem ragaszkodtak Nagy-Magyarország integritásához, hanem éppen az, hogy képtelenek voltak lemondani arról, noha fenntarthatatlan volt. Az integritáshoz való ragaszkodás ugyanis mindvégig korlátozta a Károlyi- és a Berinkey-kormány diplomáciai mozgásterét. (CsP)

Magyar forradalmár volt-e Josef Tiso?

A felvidéki Nyitra városában 1918. november 2-ára virradó éjjel alakult meg a Magyar Nemzeti Tanács. A szociáldemokrata többségű testületben képviseltette magát a keresztényszocialista irányzat is, egyik reprezentánsuk egy teológiai tanár, Josef Tiso volt. Bő egy hónappal később, december 10-én a városba bevonuló cseh csapatok parancsnoka egy 15 fős szlovák nemzeti tanácsot bízott meg a közigazgatással. Ennek jegyzője ismét csak az a Josef Tiso volt, akit 1939-ben a Hitler kegyéből függetlenné vált Szlovákia elnökévé választottak.

Ez a látszólag paradox eseménysor valójában nagyon is tipikus volt az őszirózsás forradalom Magyarországán.

A keresztényszocialisták, akiknek antikapitalista programja jól illeszkedett a forradalom szociális programjához, sokfelé részesei lettek az új hatalomnak. Tiso pedig, noha szlovák anyanyelvű volt, katolikus papként tipikus életpályát tudott maga mögött, amelynek során nem csak magyarul tanult meg, hanem magáévá tehette a sajátos magyarországi szlovák patriotizmust is.

Ez persze nem zárta ki, hogy későbbi tapasztalatai tükrében akár Csehszlovákia, akár az önálló Szlovákia híve legyen, miközben antikapitalizmusának is szerepe volt már 1918-ban is megmutatkozó antiszemitizmusa kialakulásában.

Tiso és a Magyar, majd Szlovák Nemzeti Tanács esetének megfelelőit szinte mindenfelé megtalálhatjuk Magyarországon. Részben, mivel a tudatos nemzetiségi pártokban kicsi volt az aktív értelmiség és középosztály létszáma, részben mivel ezek az emberek mégis csak Magyarországon szocializálódtak, és a legtöbbször a helyi „jobb társaság” tagjai voltak.

A nagy központi nemzetiségi nemzeti tanácsok mellett a kisebb, helyi nemzetiségi nemzeti tanácsok megalakulása már nem volt magától értetődő. Akár a román, akár a szlovák intelligencia képviselői, például Déván a későbbi román miniszterelnök Petru Groza, sokszor tűntek fel a magyar nemzeti tanácsok tagjainak sorában. Az is gyakori volt, hogy a kisebb vidéki városok román vagy szlovák nemzeti tanácsait csak a központ ösztönzésére, nógatására alakították meg, az ügyeket pedig – a forradalom rohanó, összetömörített idejéhez képest – hosszabb ideig a magyar nemzeti tanácsok intézték. De még ott is, ahol a nemzeti tanácsok viszonylag korán elkülönültek egymástól – ez főként Erdélyre volt jellemző –, vezetésük együttműködésre törekedett a legfontosabb problémák, a közrend és a közélelmezés fenntartása érdekében.

Még vontatottabban haladt a nemzetiségi nemzeti tanácsok felállítása a falvakban. Itt erre rendszerint már csak akkor került sor, amikor a közeli vagy akár távoli városból érkezett küldöttek levezényelték a helyi nemzeti tanács megalakítását, hogy aztán a lassan megszilárduló utódállami közigazgatás már 1919 januárjától megkezdje felszámolásukat. Így aztán persze az sem csoda, hogy a falusi nemzeti tanácsok, amelyek itt is sokszor különösebb feszültség nélkül működtek együtt, legfontosabb követelései közt igen gyakran nem a nemzeti, hanem a szociális kérdések – tűzifa- és élelmiszer-ellátás, községi segélyezés – domináltak. Például Görgényorsova esetében, ahol a Román Nemzeti Tanács vezetői egy falugyűlést hívtak össze december 1-ére, amit azonban nagy nemzetgyűlésnek neveztek el. Az összegyűlt falusiak pedig ki is mondták, hogy azonnal visszakövetelik azokat a községi erdőket, amelyeket még az 1850-es években szerzett meg a kincstár, és felszólították a szomszédos falvak lakóit, hogy be ne tegyék a lábukat a visszaszerzett erdőbe. (EG)

Mondta-e Ady a halálos ágyán, hogy „ez nem az én forradalmam”?

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – majd az 1920-as években kiélesedett – a harc életműve birtoklásáért. Bár az Ady-művek jogaiért is csatázott Ady özvegye és a családja, egy sokkal fontosabb küzdelem zajlott azért, hogy a politikai táborok kisajátíthassák maguknak a költőt.

Ady Endre 1919. január 27-i halála után a polgári radikális Világ másnapi vezércikkében azzal búcsúztatta a „jóst”, a „magyarság jövendőmondóját”, hogy az a forradalom, amelyet verseiben több mint egy évtizeden át sokáig „félreismerve”, „üldöztetve”, „kikacagva” vagy „kiátkozva” hirdetett, végre bekövetkezett.

Ady szabadkőműves páholya, a Jászi Oszkár alapította radikális Martinovics páholy is „a forradalom váteszeként” köszönt el mesterétől. E méltatások nem meglepők, Ady ugyanis költőként és publicistaként a magát „progresszívnek” nevező baloldali tábor emblematikus alakja volt.

„Megvan a költőnk!” – kiáltott föl Jászi Oszkár, mikor kezébe vette az 1906-ban megjelent Új verseket, amelynek minden darabja azt hirdette, hogy ami addig volt, az nem mehet tovább, mindegy, hogy az álszemérmes szerelmi líra hazugságairól, a napi megélhetési gondokat elhazudó, addigi költőképről vagy a magyar közélet korrupciójáról van-e szó.

Az Ady-kötet nemcsak a magyar irodalom történetében, hanem eszme- és politikatörténeti értelemben is útelágazásnak bizonyult, Adyt pedig az országot szétszedni és nyugati minták alapján újra összerakni akaró polgári radikális kör szimbolikus vezérévé avatta. És Ady innentől csak tovább radikalizálódott: a Budapesti Napló után a radikális szabadkőműves-páholyokhoz kötődő Világban jelentek meg a cikkei, az 1910-es évektől pedig már a Népszavában is publikált.

A „megújuló Magyarország” igyekezett hű maradni Adyhoz: a Berinkey-kormány a nemzet halottjának nyilvánította a költőt, és állami temetéséről gondoskodott. A január 29-i temetésen megjelent Berinkey Dénes miniszterelnök, a miniszterek közül Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Nagy Vince és Szende Pál, a Nemzeti Tanács képviseletében pedig annak elnöke, Hock János. Ady holttestét a Nemzeti Múzeumban ravatalozták föl, a koporsó mellett a Galilei Kör tagjai álltak őrséget, annak a szabadgondolkodó diákegyesületnek a tagjai, amelyhez Ady több verset is dedikált.

Ám Tormay Cécile Ady Endre „zsidó” kisajátításaként írta le azt a Bujdosó könyvben, hogy a Károlyi-rendszerben állami temetéssel búcsúztak a költőtől, és hogy a baloldali radikális szervezetek sorra adták ki az Adyt méltató nekrológokat, aki már nem tudott azok ellen tiltakozni. Tormay ugyanis úgy tudta, hogy Ady az utolsó mondatai egyikével megtagadta az őszirózsás forradalmat, megbánta, hogy cikkeivel és verseivel a polgári radikálisokat és a szociáldemokratákat támogatta, mivel az 1918. őszi forradalom eseményeit látva úgymond rádöbbent, hogy idegen érdekeket szolgált.

A baloldaltól történő visszavétel szándékával született meg Ady Endre helyezkedő öccsének, Ady Lajosnak az 1923-as „jobboldali” Ady-életrajza is. A Hatvany Lajos által annyit támadott Ady Lajosnak ugyanis a Horthy-korban igencsak igyekeznie kellett bizonyítani magyarságát, mivel a Károlyi-rendszerben tankerületi főigazgatóvá nevezték ki. Az Ady Lajos művére írt legjelentősebb válasznak viszont Bölöni György Az igazi Ady című, 1934-ben megjelent könyvét tekinthetjük, amely viszont mindent megtett azért, hogy nyomatékosítsa: Ady baloldali költő volt haláláig.

Adódik a kérdés: Ady valóban megtagadta-e a Tormay Cécile által „patkánylázadásnak” nevezett őszirózsás forradalmat? Már az gyanúra ad okot, hogy a megtagadás háromféle verzióban is felbukkan. Az egyik szerint Ady akkor tolta el magától a forradalmat, mikor meglátogatta a Nemzeti Tanács küldöttsége, egy másik szerint azután mondta, hogy tiszteletét tette egy forradalmi népgyűlésen, és végül olyan formában is ismert az „ez nem az én forradalmam” kijelentése, hogy csak úgy megállapította a Károlyi-kormány tehetetlenségét látva. Ráadásul ha Ady Endre életének Vezér Erzsébet által rekonstruált legutolsó hónapjaira tekintünk, Ady – amíg tudatánál volt – nem tett olyan egyértelműen bizonyítható gesztust, amelyet Tormay Cécile és mások neki tulajdonítottak.

A forradalom melletti kiállására azonban már bőven akad példa. Ady életének utolsó nyarát Csucsán töltötte, és csak késő ősszel tért vissza feleségével a fővárosba. Az Országos Polgári Radikális Párt 1918. október 14-i kongresszusán így személyesen nem volt jelen, csak üdvözlő táviratot küldött Jászi pártjának:

„Szerető harcos üdvözlet a kongresszusnak. […] Minden elhatározástok az enyém. A feudális és nacionalista bűnöket próbáljuk expiálni. [jóvátenni – Cs. P.] Mentsük meg a magyar népet – hasonlóan minden magyarországi népet. Népek joga, népek szövetkezése jöjjön. Demokrácia jöjjön, a demokráciában bízom. Hitetek, erőtök, amihez újra és újra felajánlom magam, diadalmaskodni fog. Igaz emberség szálljon vissza a földre. Ady Endre.”

Ady október 23-án érkezett Budapestre, ám a „forradalmi rohanás” közben észre sem vették a megérkezését. Vagyis éppen hogy mintha a forradalom lett volna hűtlen hozzá. Október 31-én hiába kereste fel a Nemzeti Tanácsot, hogy hitet tegyen mellette, nem találta sem Jászit, sem Kunfit. Akik pedig ott voltak, nem igazán foglalkoztak a költővel a zaklatott napon. (Bölöni György beszámolója szerint Adynak is zaklatott volt az aznap estéje, az általa „vad, geszti bolondnak” nevezett Tisza István meggyilkolását hallva ugyanis sírva fakadt.) Bár november elején egy kisebb agyvérzés érte Adyt, továbbra is igyekezett felvenni a kapcsolatot a forradalmi vezetéssel: 1918. november 16-án, a köztársaság kikiáltásának ünnepségére az Országház elé vitette magát, de szintén nem kapta meg a várt üdvözlést. Ebben csak két nappal később részesült, amikor Hock János vezetésével küldöttség kereste fel Veres Pálné utcai lakásán.

A legismertebb verzió szerint ekkor történt a megtagadás, bár az egyik korai megörökítője, a fiatal Csécsy Imre csak utalt erre a Huszadik Század folyóirat 1919. júniusi Ady-emlékszámában közölt, vagyis a Tanácsköztársaságban, az őszirózsás forradalmat éppen a megalkuvása miatt bíráló proletárdiktatúra idején megjelent „Ady és az ifjúság” című megemlékezésében: „Alig egy hónap multán a Nemzeti Tanácsnak is eszébe jutott, hogy Adyt mint a forradalom költőjét ünnepelje. A válasz, amit kaptak, nem volt valami épületes. De ha az októberi forradalom nem is volt Ady forradalma, az októberi ifjúság mégis Ady ifjúsága volt.”

A Nemzeti Tanács küldöttségében jelenlévők, például Hatvany Lajos szerint viszont semmi ilyesmi nem történt. Nyilván nekik érdekük volt, hogy elhallgassák, ha bármi kellemetlent mondott volna Ady, de az megint csak gyanús, hogy Ady ősellenségének, Rákosi Jenőnek a lapja, az „ez nem az én forradalmam” elhangzásának legendáját az 1920–1930-as években lelkesen felidézgető Budapesti Hirlap egykorú, 1918. november 19-i tudósítása szerint Ady a következőt válaszolta a köszöntésre: „Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Úgy érzem, elkövetkezett az én forradalmam. Ékes magyarnak soha szebbet száz menny és pokol nem adhatott.” Persze az ízes mondatok elhangzása is fölöttébb valószínűtlen, mivel a beteg Ady ekkor már csak nagyon nehezen tudott beszélni, de az ekkor írt „Üdvözlet a győzőnek” című versében „száguldás”-nak nevezte a forradalmat, vagyis a legkevésbé sem tagadta meg azt.

És november végén megérkezett az igazi elismerés: a forradalmi írószervezet, a Vörösmarty Akadémia elnökévé választotta Adyt, aki jelen volt az alakuló gyűlésen, és beszédet is mondott.

Összességében azt mondhatjuk, hogy mivel nincs perdöntő bizonyíték az elhíresült „ez nem az én forradalmam” kijelentés konkrét elhangzására, amit a Bujdosó könyvében Tormay Cécile állít, aki Jászi Oszkárral ellentétben egyszer sem látogatta meg a haldokló költőt. És ha esetleg valóban elhagyta volna Ady száját ez a mondat, valószínűleg akkor se azért, amiként Tormay Cécile értelmezte: Adynak nem az lehetett a baja a Károlyi-rendszerrel, hogy túl radikális volt, hanem éppen hogy az, hogy nem szakított eléggé radikálisan a „régi Magyarországgal” – miként a Tanácsköztársaságot az „Ez az Ady Endre forradalma!” című 1919. tavaszi cikkében üdvözlő Emőd Tamás (vagy az egykori galileista Csécsy Imre) értelmezte Ady szavait. (CsP)

Kommunizálni akarták-e Zsófit?

A szocializmus egyik ígérete a nők társadalmi, gazdasági és politikai emancipációja volt. A nemek egyenlőtlensége valójában a kapitalista termelési viszonyok közt kialakult házasság és a családi kapcsolatok következménye volt – érveltek. Éppen ezért a kapitalizmus megszűnésével a nők emancipációja is eljön. Ezzel együtt a szocialista mozgalomban voltak, akik kifejezetten a nőkérdés megoldását keresték, mivel a burzsoá társadalmi nemi viszonyok láthatóan nem korlátozódtak Európa felső- és középosztályaira.

A háború változásokat hozott a nők helyzetében. A mozgósított és fogságba esett százezrek helyett nők vettek át formális és informális gazdasági szerepeket, miközben aktív szerepet vállaltak a háborús segélyezésben, jótékonykodásban, sebesültek és rehabilitációra szorulók ápolásában. Az őszirózsás forradalom idején Károlyi Mihály azzal demonstrálta elkötelezettségét a demokratikus és forradalmi korszellem mellett, hogy az I. néptörvény (1918. november 23.) általános választójogot biztosított a 21. éven felüli férfiaknak és a 24. éven felüli írni-olvasni tudó nőknek.

Igaz, amikor 1920-ban végül sor került a választásra, egyetlen nőt, Slachta Margitot választottak meg képviselőnek. Tekintettel arra, hogy a háború előtti feminista törekvések a választójogot állították előtérbe, ez jelentős lépés volt, bár csak korlátozott emancipációt jelentett.

Károlyi emellett egy nőt, a feminista, pacifista Bédy-Schwimmer Rózát nevezte ki svájci követté, bár ezt a nyugati diplomáciai közösségben nem fogadta széles körű helyeslés.

A Kun Béla vezette Tanácsköztársaságnak sokkal radikálisabb tervei voltak. A nők alacsonyabb rendű helyzetét több fronton támadták – házasság és család, szexualitás és erkölcsi nevelés, fogyasztás.

A válást nagymértékben megkönnyítették, amit sok pár ki is használt. A szocialisták a válást elengedhetetlennek tekintették ahhoz, hogy a párokat ne gazdasági szükség vagy jogi kényszer kösse egymáshoz, hanem a szerelem és a tisztelet. Ez volt a „szabad egyesülés”, pejoratívan a „szabad szerelem” eszméje.

A házasság újragondolása, a női szabadság növelése nem a szexualitás és a házasság lealacsonyítását jelentette, hanem férjek megtestesítette „burzsoázia” feleségeként élő „proletariátus” kizsákmányolását csökkentette.

A kommunisták ellenfelei mindezt a hagyományos erkölcs és család elleni támadásnak, a női erényt fenyegető veszélynek látták. A feminizmushoz, szocializmushoz vagy kommunizmushoz kapcsolódó nőket szexuálisan túlfűtöttnek vagy kétes erkölcsűnek láttatták, akik a kommunizmus révén csak alantas vágyaikat elégítenék ki.

A kormány azonban úgy vélte, hogy éppen a házasság és család jelentősége miatt kell azokat átalakítani, és biztosítani, hogy az élet minden területén érvényesüljön az egyenlőség, a háztartásban is, és a gyereknevelést, különösen az anya szerepét, vegyék komolyan, hiszen az kulcsfontosságú az ország számára. Ez pedig a „hagyományos” családot erősítette, még ha néhány közpolitika támadni látszott is azt.

A Tanácsköztársaság ugyanakkor betiltotta a prostitúciót is, mint a munkásosztály kizsákmányolásának egyik eszközét.A társadalom teljes forradalmasításához kulturális átalakulásra is szükség volt, széles körű oktatási reformmal. A Lukács Györgyhöz fűződő kísérlet az iskolában is bevezette a szexuális oktatást.

A tömegek felvilágosítása a hagyományos, a kapitalista termelési módból következő hatalmi központokat is gyengítette volna. A cél az egész társadalom valódi felszabadítása volt, mivel a női önmegtartóztatás és monogámia a kereszténység vezető szerepének fenntartását, a nők tartós alacsonyabbrendűségét is szolgálta, hiszen szexualitásukat másként ítélték meg, mint a férfiakét.

Más lépéseket is indokoltak a nők helyzetének javításával, például az alkoholtilalmat. Bár a lépést sokkal általánosabb érvekkel indokolták, a kampány a nőket állította előtérbe. Ha a nők az alkoholizmus elsőszámú áldozatai, akkor a tilalomból is ők húznak majd hasznot. Ezért a plakátok gyakran mutatták, hogy milyen szerepet játszik az alkohol a nők nyomorúságában, így az alkoholtilalom akaratlanul is a női emancipáció része lett. (GE)

Mi köze a reskontót elvesztő Nyilas Misinek a Tanácsköztársasághoz?

A magyar irodalom egyik legnépszerűbb ifjúsági regénye, Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című 1920-ban megjelent műve, amelyet politikai rendszerektől függetlenül adnak ki újra és újra – talán mert a reskontót, vagyis a lottószelvényt elvesztő, jó szándékú Nyilas Misi történetébe igen okosan csomagolta bele Móricz a maga 1919. augusztusi meghurcoltatását.

Móricz Zsigmond is azok közé az írók közé tartozott, akik nagy lelkesedéssel fogadták az 1918-as polgári demokratikus forradalmat, a Vörösmarty Akadémia megalakulásakor a forradalmi írószervezet alelnöke lett Babits Mihállyal együtt, Ady Endre halálát követően pedig elnöke. Móricz Zsigmond elsősorban a földkérdés megoldását várta az „Új Magyarországtól”.

Mikor a Károlyi-rendszer végnapjaiban megkésve megszületett a földtörvény (az 1919. évi XVIII. néptörvény), Móricz magyarázó kiskátét írt hozzá, tudósított a Somogy megyei földműves szövetkezetekről, és az „új honfoglalásról” író Krúdy Gyulához hasonlóan maga lelkes cikket írt Károlyi Mihály 1919. február 23-i kápolnai földosztásáról: szerinte ez nemcsak az első földhöz juttatottat, a hadirokkant Antal Jánost, de az urat, Károlyi Mihályt is fölszabadította:

„Károlyi Mihály is akkor lett szabad ember, mikor kezet fogott a szegény nyomorék Antal Jánossal. Mert hiába volt ő addig annyi ezer holdnak az ura, csak akkor lett szabad ember, amikor maga körül minden embert felszabadított.”

Móricz Zsigmondnak az 1918–1919-es forradalmakat támogató cikkei összegyűjtve is olvashatók, az Új világot teremtsünk című kötet azonban már nem véletlenül nem tartalmaz írást 1919 nyaráról.

Móricz ugyanis csalódott a kommünben, miután az sem valósította meg az általa annyira vágyott radikális földosztást. Az író visszavonult leányfalui otthonába, és elhatározta, hogy regényt ír a Tanácsköztársaságról. Egy kisebb kötetnyi naplójegyzetet készített a tervezett regényhez, amikor elállt szándékától, és egy Dózsa Györgyről szóló dráma írásába fogott, amelyet szintén nem fejezett be, mert a Tanácsköztársaság után túl nyilvánvalónak érezte az áthallásokat, márpedig vigyáznia kellett.

A Tanácsköztársaságban történő – átmeneti – szerepvállalása miatt a fehérterror idején csendőrök vitték el otthonából a hátrakötözött, megbilincselt kezű Móricz Zsigmondot; és kizárták mind a Kisfaludy Társaságból, mind a Petőfi Társaságból.

Ez a meghurcolása adta az ihletet az ártatlanul megvádolt Nyilas Misi történetéhez, amelyben a debreceni református kollégiumban szerzett gyermekkori élményeit is megörökíthette, és senki sem gyanakodhatott. Ahogy a már említett 1919-es naplójegyzeteiben írta a Tanácsköztársaság-regény és a Dózsa-dráma helyett megírt, de a kollégium tanári karának ábrázolásában az ellenforradalmi berendezkedést bíráló „ifjúsági regényről”: „gyávaság, de ha gyáva nem volnék már régen fölakasztottak volna, s az se kellemes”.

Csak kevesen voltak a recenzensek közül, akik felfigyeltek arra, hogy a tizenkét éves Nyilas Misi alakjában valójában osztályharcos parázs izzik, a legtöbben nem tudták dekódolni a történetet, így Földi Mihály, a Magyarország című napilap recenzense is azt írta a Légy jó mindhaláligról a lap 1921. január 1-jei számában: „Talán ez az első igazán boldog alkotása, értjük alatta: aminek megírása neki magának is boldog mulatság volt.” Vélhetően Móricz Zsigmond szívesen búcsút vett volna ettől a „boldogságtól”. (CsP)

Napvilág Kiadó, Budapest, 2018. A kötet szerzői: Csunderlik Péter – Egry Gábor – Fodor János – Gioielli, Emily – Hajdu Tibor