Hogyan működik az ideológia? – sok tekintetben kevés aktuálisabb kérdés létezik a mai baloldal számára. Utóbbi politikai kudarcai és intellektuális kiüresedése ugyanis nagyban visszavezethető arra a problémára, hogy az ideológia működésével kapcsolatban súlyos félreértések és elmaradottságok figyelhetők meg a legtöbb szereplő esetében. Ennek alapvetően három oka van.
Az első, hogy a baloldal (és azon belül a marxizmus) rendelkezik egy több, mint százéves „klasszikus” felfogással az ideológiákkal kapcsolatban, amit nagyon nehéz kiverni azoknak a fejéből, akik ennek alapján gondolkodnak a politikai-társadalmi folyamatokról. A második ok, hogy egy elképesztően sokoldalú és összetett kérdéssel állunk szemben, amivel kapcsolatban még több évtizedes kutatás után sem mondhatja az ember, hogy minden kérdésre tudja a választ. A legfontosabb azonban mégis a harmadik összetevő:
a minket körülvevő világ olyan mértékig alakult át, hogy gyökeresen megváltozott az ideológia helye és működése is.
A posztmodern kapitalizmus a kultúra és az ideológia szféráját egészen új módokon használja, de megváltoztak maguk az egyének is, akik „gondolnak és cselekszenek”. A kortás kritikai társadalomelmélet egyik legérdekesebb területe ezekben a változásokban kíván rendet tenni.
A posztmodern kapitalizmus ideológiai és kulturális folyamatainak elemzésénél érdemes egy amerikai gondolkodó munkásságáról beszélni néhány szót. Már csak azért is, mert néhány hónapja bekövetkezett halálának apropóján, emléke előtt tisztelegve nagyszerű konferenciát rendeztek Fredric Jameson (1934–2024) jelentőségéről idehaza is.[1] Jameson egyike volt azoknak, akik komolyan vették a baloldalt ért legfontosabb kihívást: mihez kezdjünk régi elméleteinkkel és alapállásunkkal egy olyan korban, amelyben minden tökéletesen megváltozott, amely folyamatos alakulás alatt áll és alig hasonlít korábbi önmagára. Milyen szintű változás kell ahhoz, hogy kijelenthessük: inkább új elméletekre volna már szükség, mert a régiek felett eljárt az idő? És mit vegyünk át a kortárs elgondolások széles tárházából, esetleg azon az áron is, hogy nehezen illeszthetők korábbi nézeteinkbe? Végezetül: az újrakezdés eredményeként előálló sokpólusú, önellentmondásokkal terhes és nyitott „elmélet” mennyiben vállalható, ha a korábbi mércék szerint nyilvánvalóan nem konzisztens és kidolgozott.
Valójában ahogy Jameson, úgy minden posztmarxista pontosan érzékeli és érti,
hogy a baloldal legnagyobb baja több évtizede az, hogy egyszerűen nem értjük a világot, ami körülvesz bennünket és nem értjük az embereket.
Úgy gondolkodunk a társadalmi kategóriákról, a materiális összefüggésekről, az (osztály)harcról, az értékekről, a tudatról, az egyénről és a nagypolitikáról, mint ahogy a modern korszak elmúlt évszázadaiban megszoktuk. Csakhogy ezek többé inkább gátjai, mint eszközei a valóság „feltérképezésének”. (Ez Jameson egyik kedvenc fogalma) Ebből az alapállásból kiindulva nem túl nehéz kijelenteni: Jameson fő témája a posztmodern volt. Nála a posztmodern annak a tézisnek a neve, amely szerint „minden megváltozott” körülöttünk. Valójában azonban Jameson számára a valódi problémafelvetés arra vonatkozott, hogy mit kezdjen a baloldal legfontosabb „modernista” örökségével: az ideológiával és a vele szemben álló utópiával.
„Mi azok vagyunk, akik korábban az utópiában hittek és lelepleztünk minden ideológiát” – mondhatnánk Jamesont parafrazálva. De mi marad mindebből a posztmodern korban, amikor az ideológia legyőzte az utópia eddigi formáit?
Az ideológia tehát Jameson szerint a posztmodern korában elpusztította az utópiát. Nem az ideológia végének időszaka jött el, ahogy sokan és sokszor megjósolták – hanem az utópiáé. Az ideológia Jameson írásai szerint él és virul: ma két meghatározó formája is van, amelyek sokszor egymásba olvadva fejtik ki (a baloldal számára végzetes) hatásukat. Az első típusú ideológia valamiféle „kulturális reprezentáció-hiány” fenntartására szolgál. Jameson az ideológia fogalmát történelmi és kulturális összefüggésekbe ágyazva értelmezi, különös hangsúlyt fektetve annak újszerű (anti)reprezentációs szerepére a késő kapitalizmus korszakában. Szerinte az ideológia nem (csupán) hamis tudat vagy felépítmény lehet (mint a marxisták hitték), hanem a társadalmi valóság megértését és a mindennapi tapasztalatot romboló trauma következménye is. A kései kapitalizmus olyan valóságot hozott létre, ami a hétköznapi emberek számára egyszerűen átláthatatlan, bonyolult és felfoghatatlan. Ezt az alapvető fluiditást jelenti a posztmodern kifejezés az egyik bevált értelmezés szerint. Az ideológia ebben a helyzetben egyszerűen elkezdi ünnepelni a nem-értést, a végtelen változékonyságot és úgy állítja be, mintha nem is volna többé érdemes a hagyományos értelemben vett igazsággal és tudással próbálkoznunk.
Az ideológia ma azt mondja, hogy nem kell és nem is lehet többé megértenünk a világot és a változásokat
– de éppen ez szabadságunk és boldogságunk soha nem látott forrása. Az ideológia tehát azt tanítja, hogy nem vagyunk képesek többé megérteni semmit – de ez jó nekünk. Mi következik ebből az „értelmezési traumából”? Jameson szerint az ideológia ismérve, hogy fenntartja ezt a kozmikus káoszt – a fejünkben. Úgy véli, hogy a legtöbb kulturális termék, amit az emberek fogyasztanak ebben az értelemben ideológia. A 21. század fejleményei nagyszerűen igazolták vissza ezt az elgondolást: bár ő nem írt erről, láthatjuk miként került előtérbe az élvezet az értelemmel szemben, a kép a szöveggel szemben, a belső világot feltáró mindennapi pszichológia a külső világot megértő megközelítésekkel szemben, a szórakozás az elmélyedéssel szemben, a jelenbe zártság a jövőre orientáltsággal, szemben, vagy éppen a kommunikáció és a marketing a tartalommal szemben stb.
A baloldali politikai válasz jól ismert: ha a kultúra vette el tőlünk a képességet, hogy megértsük a világot, akkor annak is kell visszaadnia azt. Jameson posztmarxista alapon közelít a kérdéshez, és amellett érvel, hogy ezek a kulturális termékek – legyen szó irodalomról, a filmről vagy képzőművészetről – eltakarják és megoldatlanul hagyják a világ mélyebb összefüggéseinek kérdését. Ha azonban kritikai módon közelítünk hozzájuk (mint Kaffka A per című regénye), a társadalmi ellentmondások nyomait hordozzák magukon, még akkor is, ha azok nem nyíltan politikaiak. Az „ideológiakritika, mint kognitív térképezés” gondolata ma arra a folyamatra utal, ahogyan a társadalomkritika és a művészet kéz a kézben segít az embereknek elhelyezni magukat a globális kapitalizmus komplex és átláthatatlan struktúrájában. Ahogy visszanyerjük a képességet, hogy eligazodjunk a posztmodern kapitalizmus komplex viszonyai között, úgy válunk képessé arra is, hogy cselekedjünk és változtassunk a dolgokon.
Jameson A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája című könyve több, mint három évtizede jelent meg.[2] Azóta történt egy s más a világban az ideológia és a kognitív térképezés kapcsán is. A legfontosabb változás, hogy immár nem csak kétszereplős a játéktér, mint hajdanán.
Jameson posztmarxista felhívása nagyon lényeges ponton tette helyre a baloldal hagyományos képviselőit: szerinte tévedtek, amikor azt tekintették a feladatuknak, hogy kimondják a nyilvánvalót, hogy a kritikát egyszerűen a nyilvánvaló rossz felerősítéseként, okainak feltárásaként gyakorolják.
A szegénység, a lakhatási válság, a nők jogfosztottságának stb. tényei persze letagadhatatlanok – de pontosan emiatt nem hatékonyak önmagukban immár az utópia és a baloldal szempontjából. Ma senkit nem érdekel az a banális összefüggés, hogy a dolgok a kapitalizmus vagy a globalizáció miatt rosszak. Ezt pontosan tudják a különböző magazinokból, streaming sorozatokból és tévéműsorokból is – már legalábbis azok, akiket érdekel egyáltalán az ilyesmi. Csakhogy a társadalom nagy részét nem ezek érdeklik. Az embereket ugyanis ma nem elsősorban az foglalkoztatja, hogy milyen rendszerszintű mechanizmusok okozzák bajaikat, hanem hogy miként tudják megoldani azokat minél rövidebb úton és minél kevesebb változás/energia befektetésével. Ahhoz, hogy meg tudjuk oldani a problémákat, három dologra lenne szükség: először is rendelkeznünk kellene egy képpel a bennünket körülvevő világról, amely alapján elhelyezhetjük magunkat az időben és a térben. Másodszor elengedhetetlen lenne az a képesség, hogy elképzeljünk egy jövőt, ami teljesen más, mint a problémákkal teli jelen. De – ahogy említettem – nélkülözhetetlen volna számunkra volna egy harmadik tényező is, hogy úrrá legyünk a minket körülvevő káoszon: az előbbi két tényezőt,
a világ térképezését és a jövő elképzelését össze is kellene tudnunk kapcsolni.
Nos: itt kezdődnek a problémák a baloldal számára. Egyrészről a világ tényleg komplikált és változó lett, így ha valóban meg akarjuk érteni azt, akkor egyre bonyolultabb, egyre kifinomultabb és egyre nagyobb szellemi apparátust mozgató társadalomelméletekre, politikai gazdaságtani koncepciókra, társadalomtudományi megközelítésekre stb. van szükségünk. Az emberek jelentős része nem tud és nem is akar a baloldal „után” eredni ezek előállításában. Tudjuk, hogy a posztmodern világ bonyolult lett, tudjuk, hogy vért és verejtéket nem kímélve dolgozunk annak megértésén (persze sokan vannak, akik végül valamely koncepció mellett lecövekelnek és kábakőként mindent ebből magyaráznak, de ezek többnyire gyanússá és unalmassá válnak) – a baloldal eredendő társadalmi bázisa és a politikusi osztály azonban ettől végtelenül messze létezik.
A 2020-as évekből olvasva ezeket a jameson-i elemzéseket felvetődik egy probléma: időközben a kétszereplős játék háromszereplősre bővült. Ma már nem csak az (egyelőre impotens) baloldali kritika (és művészet) áll szemben az emberek világértelmezését „segítő” populáris kultúrával és hivatalos tudással.
Legalább ennyire a káoszt fenntartó pszeudo-térképezés és a kapaszkodókat nyújtó térképezés politikája is szemben áll egymással. Mert időközben belépett a kognitív térképezés világába az ún. új jobboldal.
Utóbbi érzékeli azt az igényt, amely a populáris kultúra és a közkézen forgó tudás használhatatlanságából ered. Érzékeli, hogy a Tőke és Barátai Co. nem engedheti meg magának, hogy valódi igazodási pontokat kínáljon az embereknek, hiszen ma éppen a multipolaritás, a multikulturalizmus, a multitasking és a multinacionalizmus a profit forrása – ahol nem csak a világ végtelen soktényezős, de te magad is egy multiself (sokdimenziós én) vagy. De azt is érzékeli, hogy a baloldal elméleti arzenálja már régen túljutott a kezelhetőség pontján. Világmagyarázat kell? Tessék! Meg akarod ragadni a jövőt? Tessék! Választ akarsz arra, hogy mit tegyél? Tessék!
Az új jobboldal sikeresen formája meg azokat az egyszerűsítő, egydimenziós és a világ kozmikus rendjét átláthatóvá tévő elgondolásait,
amelyekre a választók egy jelentős része várt. „Ha te magad nem tudsz többé eligazodni a végzetesen komplex és fluid világban, majd ezt megteszi helyetted a Vezér, az Eszme, a Párt, a Hatalom.” Az új jobboldal tehát a kognitív térképezés jameson-i módszerét fordítja a maga javára. Átláthatóvá teszi a jelent (egy egyszerű szlogenben), elgondolhatóvá teszi a jövőt (egy disztópia és egy nemzeti utópia harcának formájában), és megteremti a kettő közötti kapcsot (a jelenben vívandó élet-halál harc képében). Ez a „pszeudo kognitív térképezés” történik meg a Migráció, Soros, Brüsszel, Atomháború, Woke-paradicsom stb. esetében egyaránt.
De mit mondhat erre a baloldal? Hogyan vegyük fel a harcot az új jobboldali és popkulturális ideológiával, egyszerre mélyíti el a káoszt és kínál hamis értelmezéseket? Jameson egyik javaslata szerint keressük meg az utópiát éppen ott, ahol legkevésbé feltételeznénk: a kapitalizmus tökéletesen működő gépezetében – például a Walmart automatizált működésében, amelyben már alig van szükség emberi közreműködésre. Ez visszatérés a régi marxi dialektikához, amely az utópiát a kapitalizmus ideológiájának mélyén keresi. A termelés mint tőkés mód megtermeli a kommunizmus alapjait és feltételeit – amiket már csak „ki kell szabadítani a burokból”.[3] Ez persze csábító mikropolitikai program – csakhogy figyelmen kívül hagyja, hogy Jameson az ideológia egy másik mechanizmusát is beazonosítja a posztmodern kapcsán.
Ez pedig az ideológiai hegemónia problémája.
Az ideológia ma ugyanis nem csak azt jelenti, hogy a világ komplexitását és érthetetlenségét igazolják és pozitív fényben tüntetik fel. Az ideológia az egyszerű válaszok és a stabilitást ígérő kulturális termékek uralmát is jelenti. A hegemóniát. Jameson úgy véli, hogy
a 21. századra valóra vált Marcuse rémálma az egydimenziós társadalomról.
Egy kulturális fordulat részeként a posztmodernizmus olyan hegemonikus kultúra lett, amely a maga képére formálta a világ egészét és a stabilitás kizárólagos alapjaként állítja be önmagát a kozmikus káoszban. A posztmodern kulturális logika mindent eláraszt, mindenbe beleépül, mindent átjár. Az ideológia totalitárius koncepciójával állunk itt szemben: az utópia meghatározása is ehhez illeszkedik hozzá. Az utópia minden, ami kibújik ebből, ami túlmutat ezen. A diagnózis rövid és tömör: ha az ideológia mindent felzabált, ha az ontológiai káoszban mind egyféle módon működünk, akkor csak egy valami lehetséges, ami kiutat kínál a totális bénultságból: a képzelet. Az utópia mint képzelet jelenik meg a sci-fi filmekben és regényekben, amikor is megpróbálunk legalább elképzelni valamit, ami még nincs, ami más, mint a jelen. Jameson egy olyan végletes helyzetet ír le, amelyben
már csak a sci-fi képes a képzelet felbomlasztó funkcióját betölteni a posztmodern fogyasztói kapitalizmus (multipolárisnak látszó) egyöntetű képzeletével szemben.
Kedvenc példája Ursula K. Le Guin A kisemmizettek című 1974-es regénye. La Guin regényében két bolygót látunk: az egyik egy kapitalista társadalom (Urras), a másik pedig egy anarcho-szocialista világ (Anarres). A történet főszereplője Shevek, egy tudós, aki az utópisztikus bolygóról indul el, hogy kapcsolatba lépjen a másik, kapitalista világgal – és ez az utazás önismereti és társadalom-kritikai út is egyben. Jameson szerint a sci-fi nem jóslat a jövőre, hiszen a különböző szerzők végső soron sosem találták el „mi jön majd”. Ez nem is volt a céljuk. A sci-fi nem is valamiféle meghosszabbítása a jelen trendjeinek, inkább a jelen negatív tükörképe: arról szól, hogy miképpen fest a jelen egy másik időből vagy világból. Végül a sci-fi olyan gondolatokat ír le reálisként, ami a jelenlegi, totális ideológia világában nonszensz, vagy legalábbis irreális. Ezzel hozzájárul, hogy mást is merjünk és tudjunk gondolni, mint amit a jelenben szoktunk és szabad.
Mindezt szükséges volt leírni annak megértéséhez, hogy miképpen szerezheti vissza a baloldal saját politikai potenciálját az ideológiai hegemónia korszakában. Ma már tudjuk ugyanis, hogy Jameson súlyosan tévedett, amikor a posztmodern fogyasztói kultúrát nevezte ki a mindent átható egydimenziós ideológiává, amely majd kiszorítja az utópiát a világból. Egy optikai csalódás áldozata lett: a feltörekvő posztmodernizmus látványa eltakarta a szeme elől, hogy
az 1990-es évekből kialakuló hegemón kultúra nem a posztmodern lett, hanem valami hozzá nagyon hasonlatos: a történelem végében hívő, az állam és a politika ellen támadást indító, szabadpiaci, multikulturális és individualista liberalizmus.
A posztmodern összetévesztése a liberalizmussal olyan tévedés volt, amely súlyos politikai következményekkel járt. A hegemónia forrása a (politikai térben mindent elárasztó) liberalizmus és nem a (gazdasági-kulturális-tudományos-művészeti) posztmodernizmus – ezért az ideológiai hatás nem alulról felfelé, hanem felülről lefelé fejtette ki hatását. Mára a posztmodernizmus eltűnt, a multinacionális kapitalizmus és a liberalizmus maradt. A hegemónia, ami ellen harcoltunk, valójában a liberális hegemónia volt – és ebben a posztmodern maga is felszabadító erőként sorakozott fel. Az új jobboldal ebben is megelőzte a baloldalt, sokkal világosabban érzékelte, hogy az ideológia két jameson-i formája két különböző területen lép működésbe. A káoszt, a világ változékonyságát és fluiditását ünneplő fogyasztói és populáris kultúra („egyetlen dolgot érthetsz csak meg a világból: hogy mit vegyél meg a plázában”) és a globális világ új hegemóniáját építő (neo)liberalizmus világképe egymást erősítő és a világ új status quo-ját fenntartó szövetsége a szemünk láttára épült ki. De két különböző dolog volt. Az ideológia két különálló módja. Harcolni is csak kétfrontos küzdelemben, két stratégia mentén lehet ellenük. Kevesen értették meg ezt a baloldalon. Vagy más szóval: az ideológia két formája,
a fogyasztói omnipotencia és a liberális politika kéz a kézben végezte ki az utópiát és ezzel a baloldalt is. A baloldal pedig egyik ellen sem tett (szinte) semmit – nemhogy mindkettő ellen.
Jameson munkássága tehát segít ráirányítani a figyelmet korunk két nagy küzdelmére, amelyekben a jobboldal évtizedes előnyt halmozott fel. Az első az az ideológia, amely a káoszt és az elveszettséget fenntartó kultúraként meggátolja az embereket a valódi cselekvésben és a jövő elképzelésében. A másik az ideológia mint hegemónia, amely a maga képére próbálja formálni a világot, és megfosztani az embereket a kitörés minden lehetőségétől. Orbán Viktor, Donald Trump, Marine Le Pen és a hozzájuk hasonló új jobboldali politikusok mindkét típusú ideológiai mechanizmus ellen hatékony fegyvert dolgoztak ki – ezzel hozták helyzetbe magukat.
Akkor végérvényesen lemaradtunk? Bizonyos értelemben bizonyosan. A 2020-as években azonban mintha egészen más szelek fújnának. Mintha az ideológia és a kultúra területén a poszt-posztmodern állapotába kerültünk volna. És ez talán kínál némi esélyt. Ma már egyre kevesebben hiszik el, hogy a világ kaotikus és fluid voltát ünneplő fogyasztás, populáris kultúra és a korlátlan individualizmust, piacot, multikulturalizmust és politikamentességet ünneplő liberalizmus bármire is alkalmas volna.
Az ideológia olyan hatékonyan iktatta ki az utópiát, hogy végül semmi sem maradt – és ma már maga az ideológia is végveszélybe került.
A liberális világkép, a fogyasztói kultúra, a populáris tudás elemei űrszemétként lebegnek körülöttünk: semmire sem jók, nem adnak iránytűt immár – inkább egy új típusú káosz reprezentánsai. Gondoljunk a hatalmas sikert aratott Barbie című filmre (2023), amely – sokak várakozásával ellentétben – nem a szőke baba világát mutatja be idealizáló/kritikai éllel, hanem inkább azt a helyzetet, amikor szeretnénk valamit mondani a dolgokról, de egyszerűen képtelenek vagyunk rá. Még azt sem tudjuk eldönteni, hogy komolyak vagy ironikusak legyünk. Hogy Barbie vagyunk, vagy nem. Ez a film már nem a Doktor Szöszi (2001), amely a liberális (bolognai) egyetemi rendszert hájpolva vitte sikerre a fogyasztói kultúra szőke királynőjét.
A 2020-as évek új légkörében mintha az új jobboldal is egyre inkább a Barbie film szellemében működne, Trump visszatérése és első hónapjainak cirkuszi bohóc-számai, vagy Orbán egymást érő arcpirítóan komikus kampányai abszurd és extrém példái annak, hogy az ideológia ellen fellépni akaró új jobboldal mögül is kifogyóban van az a hajtóerő, amit a pszeudo kognitív térképezés és a liberális-ellenesség biztosított a 2010-es években –ezért nem is érdemes részletesen foglalkozni velük.
Ahogy az ideológia lassan önmagát is elpusztítja, az új jobboldal is egyre kevésbé találja a helyét.
Persze ellenfeleink bármikor feltámadhatnak poraikból, és új erőre kaphatnak.
Ne felejtsük el: amikor a posztmodernista ideológia a nem-tudás és a hegemónia összekapcsolására játszott, akkor sikerrel járt. Ma ez nem működik többé. A liberalizmus és a fogyasztói kultúra „posztmodern” szövetsége, amiről Jameson az elsők között beszélt, véget ért. Ezt a társadalmi-kulturális helyzetből eredő nem-tudás (bizonytalanságban tartás) és a nacionalista-jobboldali hegemónia összekapcsolása váltotta fel. De ma már ez is repedezik. A posztmodern vagy globális kapitalizmus ettől persze még él, ha nem is virul. A baloldal feladata az ideológia kapcsán egyértelmű: a poszt-posztmodernizmus korában meg kell próbálnunk választ adni arra a kérdésre, hogy hogyan lehet élni, gondolkodni és alkotni egy olyan korban, amikor már túl vagyunk a posztmodern reménykedésen a fluiditás, a változékonyság, a sokpólusúság és a feltérképezhetetlenség kapcsán, de közben még mindig a szörnyű kapitalizmus, a veszedelmes technológia és a globális válságok árnyékában létezünk. Önmaguktól ugyanis nem fognak megoldódni a dolgok.
Bár az ideológia lassan önmagát is elpusztítja – ettől még az utópiát nem kapjuk vissza.
[1] A konferencia az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete, Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete, valamint a PTE Filozófia, Művészetelméleti és Klasszikus Tanulmányok Intézete hallgatóinak közös szervezésében valósult meg. A teljes program itt olvasható.
[2] Magyarul: Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2010.
[3] Jameson Wal-Mart as Utopia című szövege 2016-ban jelent meg.
