„Én úgyis csak a félútig mentem.” Állítólag ezek voltak a 80 évvel ezelőtt elhunyt Szabó Dezső utolsó szavai. Nem tudjuk, hogy a József körúti bérházban élő, az ostrom idején szomszédjaival együtt pincében rejtőzködő író gondolatait pontosan rögzítette-e az utolsó napjairól beszámoló Úr György, vagy csupán a dramaturgiai hatás kedvéért fogalmazott így, de végső soron találóan összegezte az életút esszenciáját.

Szabó Dezső, az író, a politikai gondolkodó és a szónok vérbeli public intellectuel-nek számított,

akit a világos mondatok, a következetes tartalom, a logikus szerkezet, a koherens mondanivaló helyett a kiváltott hatás érdekelt. Mintha csupán felrázni, meggyőzni, elindítani akarta volna olvasóit, elsősorban a fiatal értelmiség tagjait, de ő maga bármilyen irányban vágott is neki az eszmék országútjának, félúton mindig megtorpant. Talán ezt a tanulságot fogalmazta meg azon a hideg januári délutánon, amikor pont került földi élete végére.

Ez a fajta félbemaradottság legjobban emlékezetén mérhető le. Igen sokak alapélményét idézte fel Majerszky Klára pszichiáter, aki az 1930-as évek második felében a debreceni Márciusi Fronthoz tartozó kommunisták körében eszmélt: „Mikor 17 év körül voltam, az Elsodort falu talán a legnagyobb élményem volt.” Igen hasonlóan vélekedett a Teleki Pál vonzásában felnőtt, majd az FKGP-ben politizáló Csicsery-Rónay István, és 1945-ben a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetséget rövid ideig vezető kisgazda Kiss Sándor is. De említhetjük Máté Ivánt, a szociáldemokrata Népszava publicistáját és Illés Endrét, a Kádár-korszak irodalompolitikájának meghatározó alakját, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatóját, akit Lőcsén tanított is Szabó Dezső. Folytathatjuk a sort Nemeskürty Istvánnal, aki a kőszegi katonai alreálban ismerkedett meg az életművel, vagy Hegedüs Andrással, Magyarország 1955 és 1956 közötti sztálinista miniszterelnökével, később jeles marxista szociológussal, Szabó Dezső vacsorával körített előadásainak rendszeres látogatójával. A matuzsálemi kort megélt Bálint György agrármérnök – a rendszerváltást követően liberális honatya – éppen úgy meghallgatta Szabó Zeneakadémián tartott előadásait, ahogyan idős korában is büszkén hivatkozott rá Jancsó Miklós filmrendező, vagy idézte fel könyveit saját ifjúkora kapcsán nosztalgikus derűvel Bodor Pál. Hosszú időn át a Szabó Dezsőt ábrázoló bélyeg díszítette Csurka István hetilapja, a Magyar Fórum oldalait. S hogy mást ne mondjunk, az 1956-os forradalom eseményeit a politikai rendőrség szemszögéből értékelő állambiztonsági összefoglaló szerzője a harmadikutasnak titulált miniszterelnök kapcsán eképpen fogalmazott: „Ezen a ponton is szilárd egységben volt Nagy Imre a nacionalista Szabó Dezsővel és Németh Lászlóval.”
 

Hogyan lehet kommunistákat, szociáldemokratákat, szocialistákat, népieket, nemzeti radikálisokat, liberálisokat és konzervatívokat egy platformra hozni, mit láttak meg ezek az oly mértékben eltérően gondolkodó emberek a 80 évvel ezelőtt elhunyt író eszméiben?

Egyáltalán létezett-e Szabó Dezső életművének, terjedelmes politikai gondolatvilágának valami szilárd belső magja, amelyre mindent vissza lehet vezetni? Hiszen a jelek szerint nagyon sokan találtak benne valamiféle ideológiai iránymutatást, s ha nem is egészében, de akár stílusa, akár meg nem alkuvó bátorsága, akár mindenféle tekintélyt elvető, más nézőpontból igazságtalan és kíméletlen kritikái, akár pozitív programja megérintette annak a nemzedékeknek számos fiatalját, akik az 1930-as, 1940-es évek Magyarországán a radikális reform ügye mellett tették le a garast.

Abban alighanem konszenzus uralkodik, hogy Az elsodort falu szerzője a csípős, fanyar kritikában, a maró szatírában, az izzásig hevített, megsemmisítő pamfletben tudott igazán kibontakozni, elemében lenni. Így – ha érteni akarjuk Szabó Dezsőt – fordítva kell eljárnunk, mint általában az eszmetörténeti elemzésekben szokásos. Ha meg tudjuk határozni, hogy mire is mondott nemet, mit utasított el, akkor megtaláljuk azt a közös nevezőt, amelyhez képest pozitív programját is kifejtette, s amelyből a jelek szerint sokan válogattak és merítettek ihletet. Bár nem tekinthető egyszerzős alkotónak, az 1919 májusában napvilágot látott kulcsregénye, Az elsodort falu, melyet saját maga is legfontosabb művének tartott, két részre osztja az életpályát. Az elsőben nagyobb hangsúllyal szerepelnek egyetemes világnézeti problémák, középpontban az első világháború okaival és következményeivel, míg élete második felében inkább a magyar társadalom válságjelenségei állnak előtérben, ugyanakkor a nemzetközi horizont ekkor sem hiányzott Szabó gondolkodásából. Éppen ezért úgy vélem, hogy

nyugodtan nevezhetjük őt a (magyar) modernség kritikusának. Nem egyszerűen csak antiliberális vagy antikapitalista gondolkodó volt,

hanem tágabb értelemben véve mély szkepszissel és bizalmatlansággal, helyenként riadalommal és borúlátással szemlélte a századforduló emberisége körében és az 1867 utáni Magyarország életében bekövetkezett változásokat, legyen szó politikáról, gazdaságról, a lélek viszonyairól, az oktatás, a művelődés vagy az egyházak átalakulásáról.
 

Persze ezzel nem tekinthető valami kivételes jelenségnek, hiszen az európai szellem számos nagy alakját nyugtalanították ezek a jelenségek Franz Kafkától kezdve Thomas Mannon át Lev Tolsztojig, s Magyarországon is elég csupán a zászlóként lobogtatott Ady Endrére utalni. Ám ő éppen két korszak határán fejezte be életét, többek között ennek az életrajzi ténynek is köszönhette Szabó Dezső a felemelkedését. A Vér és arany költője is zsigereiben érezte a régi Magyarország elmúltát, s világégésből adódó súlyos konzekvenciákat. Ám Szabó Dezső tiszta elmével és alkotóereje teljében élte meg a bukás pillanatát, és tovább tudta gondolni már korábban is fel-felvillanó kritikáját. Számára a magyar modernség individuális természetű, a német és zsidó asszimiláció által meghatározott, szociálisan igazságtalan, a magyar etnikum politikai és gazdasági jogfosztásával járó, nyugatos, birodalmi jellegű, talán nem túlzás azt állítani, hogy arisztokratikus/konzervatív ízű folyamat volt.

Voltaképpen mindent a visszájára fordított: ebből adódott Szabó kollektivista gondolkodása, sváb/németellenesége és antiszemitizmusa, a radikális szociális átalakulás követelése,

a magyar parasztság politikai részvételének és gazdasági felemelésének igenlése, a kelet-európai népek együttműködésének hirdetése, a szuverenitás fontosságának hangsúlyozása és a magyar művelődésnek a népi kultúra maradandó értékeivel való felfrissítése.

Ám senki sem lóghat ki saját korából: amilyen mértékben kárhoztatta Szabó Dezső a modernséget, éppen annyira gyermeke is volt.

Elég csupán az expresszionizmushoz és a futurizmushoz való vonzódásáról beszélni. Sokszor szinte szétrobbannak a novellái a bennük feszülő energiáktól, a követhetetlen igésítéstől, a jelzők képtelen halmozásától, a túlzásba vitt metaforáktól és hasonlatoktól, a végletekig hevülő bővített mondatoktól. Nem véletlen, hogy ott bábáskodik a magyar avantgárd születésénél, Kassákkal való személyes viszonya – minden későbbi fejlemény ellenére – mindvégig megőrzi a hőskor rokonszenvét. Kevesen voltak annyira tisztában a tömegsajtó jelentőségével, mint Szabó Dezső, ez is lehet az egyik magyarázata számos közéleti botrányának, mivel folyton magára kellett, hogy irányítsa a figyelmet. Végezetül igen erősen támaszkodott saját személyiségének erejére, mondhatnánk, hogy sztárkultuszt és rajongói kört alakított ki, magántitkárokkal, saját maga által írt folyóiratával és a számára sonkát és sajtot hozó parasztemberekkel, akiknek köszönhetően az 1930-as végén pazarló jólétben élhetett.

Egy író személyiségét nem feltétlenül a legjobb alkotásaiból érhetjük meg. Szabó Dezsőre talán még inkább áll ez, hiszen elsősorban novellái és remekbe szabott pamfletjei magasították számos kortársa fölé, nem elsősorban rosszul komponált, túlírt vagy éppen összecsapott regényei. Mégis érdemes ezeket is kézbe venni, ha szeretnék megfejteni mi is munkált benne. 1917-ben jelent meg Nincs menekvés címmel első kisregénye, melyet többek között Fenyő Miksa, Kaffka Margit és Kassák Lajos inkább bírált, mint méltatott, azzal a szándékkal, hogy a progresszió táborához sorolt alkotót megfelelő irányba terelje. Túl azon, hogy Szabót senki sem tudta kizökkenteni szándékaiból, hiszen nem személyes konfliktusaiból következett eszmei útkeresése, e műben már benne rejlett a későbbi politikai gondolkodó minden alapvetése. A főhős, Szántó Dezső (az író alig-alig rejtegette alteregóit), egy erdélyi kisnemesi család sarja, aki meg nem értett hősként nagy dolgokra vágyik: „Úgy érzi, hogy a vonat rohanó ereje az ő izmaiban van, hogy nem mennek elég gyorsan. Csak tovább, rohanni, rohanni, hogy mostani önmagától megszabaduljon, hogy ezt a szörnyű tartalmatlan feszültséget ne érezze.” S miből származik ez a rettentő feszültség, amely Szántó/Szabó Dezső lelkét majd össze roppantotta? „Olvasta az egész modern műveltség könyvtárát, ismeri a természettudományok rendszerét és aszerint gondolkodik, képtelen nem determinált állapotban látni a világot, olvasta Kraft-Ebinget, Blochot, ismeri a nemi ösztön rettentő elágazását a lélekben. És mégis úgy remeg a kietlen életben, mint egy középkori meztelen lélek, mely bebocsátást könyörög az örök kapu előtt.” A racionalitástól megcsömörlött ember, aki magányában vacog. Lehetnek ilyen életek jelenvaló világunkban?

Miben látta a kisregény főhősének feladatát az író? Megint nem takarékoskodott a merész víziókkal: „Új történelmi helyzetet képzelt el Magyarországba, mely őt felszínre vetné s kezeibe adná az idők kormányát.” Nem is kellett olyan sokat várakoznia, hiszen – ha a formális politikai szerepvállalása kudarcot is vallott – mégis eszméi nyomán szárba szökkent a népi mozgalom, s komoly hatást gyakorolt a magyar kommunisták népiekkel rokonszenvező képviselőire is. Ennek a hatásnak jó és rossz oldalai egyaránt voltak. A legpusztítóbb állításnak az bizonyult, hogy a magyarság bajai az idegenek miatt álltak elő, tehát a német és zsidó származásúak háttérbe szorításával kell kezdeni a fellépést. Ezzel az erősen etnikai nacionalista felütéssel bizony sok mindennek ágyazott meg, sok mindent tett elfogadhatóvá a magyar történelemben. Még akkor is igaz ez, ha tudott disztingválni a zsidóságon belül is: a cionizmust tartalmában elfogadta, sőt az egyetlen helyes útnak tartotta (Az elsodort falu egyik legrokonszenvesebb alakja az ungvári tanártársáról, Györgyi Oszkárról mintázott mellékszereplő), s ezzel lényegében Ady szemléletét szőtte tovább. Másrészt németellenessége az 1930-as évek második felében a náci Németországgal szembeni ellenállást, a magyar függetlenség megőrzésének fontosságát hirdette, amiből egyrészt a nyilasokkal szembeni kérlelhetetlen dühe táplálkozott, másrészt a nem túlságosan erős szellemi és fegyveres oppozíció talán legkomolyabb eszmei hátterét jelentette.
 

Szerteágazó publicisztikai munkásságából, esszéiből és novelláiból két olyan problémakört fontos még kiemelni, amelyeknek máig ható tanulságai vannak. Egyrészt Szabó Dezső volt az, aki minden korábbi próbálkozásnál sikeresebben irányította rá a figyelmet a korabeli agrárnépesség, a lakosság több mint felét kitevő parasztság gazdasági, szociális, művelődési, egészségügyi problémáira. Előtte is írtak már a falvak és a tanyák népéről, s nemzedéktársai között sem Szabó volt a parasztság életének legalaposabb ábrázolója – ebben aligha versenyezhetett Móricz Zsigmonddal –, de nem is feltétlenül ez volt a célja.

Manapság úgy mondanánk, hogy rendkívül sikeresen tematizálta, vagyis közéleti problémává tette a parasztkérdést.

Vagyis minden ellentmondásával együtt egy társadalmi kérdést állított gondolkozása középpontjába egy olyan korban, amikor a hivatalos politika legfőbb ügyének, persze részben csak retorikai szinten, a revízió számított. Ehhez képest a szülővárosát, Kolozsvárt mélyen szerető és sosem feledő Szabó Dezső nagyon komoly fenntartásokkal fogadta a második bécsi döntést, hiszen azt a magyar függetlenség ügyét komolyan veszélyeztető, később még súlyos árat követelő aktusnak tartotta.

A parasztságot valóban a nemzeti megújulás legfőbb tartalékának vélte, de csak akkor, ha elegendő föld, megfelelő iskoláztatási lehetőségek, a politikai részvétel és döntés joga, emberséges bíráskodás és közigazgatás, s művelődési lehetőségek adatnak számára. Persze lakozott ebben a megközelítésben valamiféle idealizált, romantikus, ha úgy tetszik konzervatív múltszemlélet is. Szabó Dezső is el tudott andalogni az eke szarvát megragadó, a daloló néppel élő kisnemesek figuráján, másrészről viszont a paraszti nyomor, a kilátástalanság, a háborús rokkantak, a gazdasági válságtól sújtottak, az alkoholizmus pusztításától tönkrement emberek történeteit is elmondta, szinte Emile Zola naturalizmusát idéző fekete keserűséggel. Ebből éppen úgy következett hosszú távon a földosztásnak, a népi kollégiumok felállításának, mint a népi kultúra intézményes felkarolásának gondolata. Ez utóbbi témában sokban hatott rá egykori Eötvös Collegium-i szobatársának, Kodály Zoltánnak és az őt haláláig tisztelő, kéziratait rendszeresen vásárló, így Szabó Dezsőt anyagilag gyámolító Bartók Bélának munkássága.
 

S végül hangozzék bármilyen furcsán a sokak szemében nemzeti prófétának tűnő Szabó Dezső kapcsán, de

életművében benne rejtőzött a nemzetköziség gondolata is.

Ennek is volt modernizáció ellenes éle, jelen esetben a nyugatos modernitás követését vetette el, s határozottan hirdette, hogy Magyarországnak a kelet-európai kis népek – ez felfogásában egészen a Finnországtól Görögországig terjedő, a német és orosz birodalom között lévő övezetet jelentette – összefogását, szövetkezését kell választania. Így például Szabót, szemben a magyar nacionalizmus igen széles körben osztott románellenességgel, egyáltalán nem jellemezte valamiféle felsőbbrendűségi tudat, nem csoda, hogy szlovák és román olvasói, sőt még utánzói is akadtak.

Mit is mondhatunk tehát Szabó Dezső életművéről? Egyik híve és monográfusa, Gombos Gyula úgy fogalmazott, hogy a követői által Mesternek hívott író a politikai gondolkodás történetébe magát a gondolkodást hozta vissza. Ennek sötét árnyoldalai és szikrázó, fényes lapjai egyaránt akadtak. Azt viszont aligha tagadhatjuk, hogy a magyar modernség szinte minden velünk élő problémáját magában hordozta Szabó Dezső, s ez önmagában érdemesíti őt a jelen kor figyelmére.