A baloldal egyik kortárs tabuja, vagy éppen elméleti csodafegyvere-e az imperializmus? – sokan vitatkoznak erről napjainkban a rendszerkritikus oldalon. Egyrészről ez a témakör több, mint száz éve meghatározó módon van jelen és mozgalmak sokaságát inspirálta világszerte, másrészt azonban a fogalom rendkívül túlterhelt és olyan politikai túlzásoknak is teret adott, mint amiket napjaink palesztin párti megmozdulásai kapcsán láthatunk az Egyesült Államokban. Mégis úgy tűnik, hogy egyetlen rendszerkritikus baloldali sem nélkülözheti azokat az elemzéseket, amelyeket általában az imperializmus kérdése kapcsán szoktunk tárgyalni.

A fentiekre különösen aktuális és minket is közelről érintő példa

az orosz–ukrán háború, amelynek dinamikáját nyilvánvalóan nem érthetjük meg, ha figyelmen kívül hagyjuk a globális és lokális nagyhatalmak terület- és befolyásszerzési törekvéseit.

A Mérce is beszámolt róla, amikor a háború első évfordulóján a nemzetközi baloldal jelentős része aláírta azt a nyilatkozatot, amely a harcok azonnali beszüntetésére szólított fel. „Az egy éve indult ukrajnai háborúból brutális hasznot húznak a globális nagytőke egyes szereplői, miközben ez a háború megöl, nyomorba dönt sok millió embert és pusztulással fenyegeti az emberiséget.” – írták akkor.

A helyzet azonban nem egyszerű, hiszen

az imperializmus elemzési keretének használatával a rendszerellenes baloldal belekerült korunk egyik legnagyobb csapdahelyzetébe:

amikor fellépünk az amerikai világuralmi törekvések, a NATO túlhatalma vagy a nyugati centrumországok gátlástalan pozícióvédő gazdasági eszközei ellen, akkor szembe kell néznünk azzal, hogy ezek ellenpontját nacionalista autoriter rezsimek, kiszámíthatatlanul viselkedő állig felfegyverzett államok, feltörekvő imperialista konkurens hatalmak és elvtelen reálpolitikai szövetségi rendszerek jelentik.

A XX. század dekolonizációs mozgalmainak rémálma kísért, amikor a baloldal a felszabaduló nemzetállam különböző szocialista kísérleteit ünnepelte, ám ezek utóbb minden tekintetben vállalhatatlannak és fenntarthatatlannak bizonyultak. Ennek a korszaknak a mementója ma a kubai szocializmus: az antiimperializmus valóban kommunista válaszkísérleteinek talán legmegindítóbb tragédiája. Fidel Castro és Che Guevera országa ma egy mind inkább kiüresedő válsággócpont, amely képtelen boldogulni a globalizáció és az új geopolitikai szereposztás viszonyai között. Mintha Kuba azt bizonyítaná, hogy valójában antiimperialista út nem is lehetséges – csak a civilizációk összecsapására és/vagy leigázására alapozó nagyhatalmi vetélkedés.

Valójában amellett is szólnak érvek, hogy

az imperializmus elméleti kerete arra szolgál, hogy egy lépéssel távolabb és mélyebbre kerüljünk a mindennapi történésektől és azok igazság-utáni médiareprezentációjától.

Ahogy Losoncz Alpár fogalmaz Imperializmus, háború Ukrajnában, Lenin című írásában: „Az »orosz« invázió voltaképpen beírja magát a tőke és a háború közötti nem-véletlenszerű kapcsolatok, a »háború-gép« (Deleuze) »globalizált« rendszerébe. Ez ugyanis a kérdések kérdése: milyen áthatások állnak fenn az önmagát értékelő tőkedinamika és a létező háborúk között  ̶  hiszen az öröklött euroközpontiságunk nem engedi, hogy tisztességes figyelmet tanúsítsunk, mondjuk olyan folytonosan kibomló borzadályok iránt, mint a jemeni háború? Lehet-e büntetlenül, háborús következmények nélkül, szakadatlanul túlfegyverkezni, az egeket, az űrt uraló fegyverkezési versenyt szítani? Vajon a túlfegyverkezés szükségszerű megnyilvánulása a tőke jelenlegi akkumulációjának? Lehet-e súlyos konzekvenciák nélkül praktizálni ezt a lopakodó militarizációt, amelybe egyébként Európa is beleállt?”

A problémát azonban az jelenti, hogy

az ilyen jellegű elemzésekből általában csak a „sem Putyin, sem NATO” jelszaváig lehet tovább haladni – ami őszintén szólva nem kínál túl sok kapaszkodót számunkra – bár világos iránymutatást igen.

Amikor a PTI Társadalomelméleti Műhelyében beszélgetést szerveztünk az imperializmus kérdéskörében, arra voltunk kíváncsiak, hogy miképpen lehet kilépni az ellentmondásos keretek közül.
 

 
Ahogyan Antal Attila, a Műhely koordinátora mondta: egyszerűen nem lehet úgy tenni, mintha ezek a kérdések nem léteznének, a neoliberális korszakban ugyanis mindvégig meghatározók voltak azok a témák, amelyeket az antiimperialista baloldal tár fel és tematizál. Ráadásul (és valamennyi részvevő egyetértett ezzel) az Orbán-kormány retorikájában és ideológiájában is meghatározó ez a téma.

Bár azon az oldalon sosem neveznék így, valójában az imperializmus elleni harc kártyáját játssza ki Orbán, amikor Brüsszel ellen mozgósít, az amerikai befolyásolás ellen lép fel, vagy Szuverenitásvédelmi Hatóságot hoz létre.

Az imperializmus keretét alkalmazza a kormányzat mögött álló intellektuális gépezet is, amikor egy új hidegháború, egy új globális blokkosodás létrejöttétől óv, amelyben minden szereplőt bekényszerítenek egy nagyhatalom érdekszférájába, és elvész minden mozgástér.

Orbán Balázs, az MCC vezetője és a miniszterelnök főtanácsadója legújabb könyvének borítóján azért szerepel a magyar huszár figurája, mert szerinte a nemzeti politika könnyűlovasságára van szükség ahhoz, hogy ügyesen taktikázhassunk az egyre inkább megmerevedő és blokkosodó nemzetközi politikában és kereskedelemben. Ráadásul kevesen figyelnek fel arra, hogy Orbán Viktor nem csak azért hozza létre az új „béketábort”, mert azok rettegésére épít, akik féltik fiaikat a frontszolgálattól – a fő érv ugyanis, hogy mindez „nem a mi háborúnk”. A baloldal pontosan tudja, hogy ez világos beszéd. A mostani háború ezért „nem a mi ügyünk” – mégpedig azért nem, mert egy ízig-vérig imperialista konfliktus.

A beszélgetés során Marikovszky Andrea, aki többek között egy nemzetközi pacifista-feminista szervezet aktivistája, Kiss Viktor posztmarxista gondolkodó és Gerőcs Tamás, a Helyzet Műhely tagja, a világrendszer-elemzés elkötelezett híve fejtette ki a véleményét az imperializmus és a fogalom kapcsán tapasztalható baloldali bénultság kérdésében. A beszélgetés jól reprezentálta azt a három nézőpontot, amely szükséges ahhoz, hogy megválaszoljuk az imperializmussal kapcsolatos mai kihívásokat a baloldalon.

Először is fontos elhelyezni a témát a különböző aktivista és mozgalmi szereplők térképén és

feltenni azt a kérdést, hogy a rendszerszintű erőszak mennyiben tekinthető a kapitalizmus lényegének és sajátjának?

Innen nézve az imperializmus kérdése egyértelműen a militarizmus és annak pacifista ellenpólusa mentén értelmezhető leginkább a különböző gyakorlati tevékenység során – és ez a mozgalmi irány furcsa módon mára teljesen háttérbe szorult.

A másik fontos feladat, hogy

megértsük a mai globális kapitalizmus szerkezetét és elhelyezzük az imperializmus kérdését a különböző centrum- és perifériaviszonyok dinamikájában.

Ez a nézőpont azért nehezebb, mert rengeteg kifinomult, komplex és történeti elemzést kell elvégezni hozzá, így buktatókkal teli, ha egyszerű jelszavakká próbáljuk átformálni. Ez a helyzet például a fundamentalista Amerika-ellenességgel, hiszen ne felejtsük el, hogy a nemzetállamok legtöbbje az USA-hoz hasonlóan viselkedik a saját szintén, ha megteheti. Ezért fontos – ahogy Marikovszky Andrea megfogalmazza – hogy a baloldal újra a nemzetközi testvériség gondolata felé forduljon, vagyis képessé váljon a világ többi részén élő emberekre úgy tekinteni, mint akik éppen olyanok, mint ő és akikkel közös feladatuk és ügyeik vannak.
 

 
Végezetül fontos megérteni azt a magas szintű teoretikus kérdést, hogy

miképpen kössük össze direkt mozgalmi imperializmuskritika, a bennünket egyre inkább fenyegető civilizációs összeomlás veszélyből eredő szorongás érzését és a kapitalizmus elméleti kritikájának kérdését

– hiszen ezek mintha a mozgalmi gyakorlat során állandóan szétesnének. Vagyis miközben az imperializmus képes átfogó keretet adni a baloldal elemzéseihez, az aktivizmus szintjén mégiscsak szinte lehetetlen összefogni az Izrael és az USA elleni tiltakozásokat, az ökológiai- és klímamozgalmakat, a feminista és pacifista irányokat és az olyan hagyományos rendszerellenes irányokat, amelyek mondjuk a munkásság érdekvédelmére és a szegények felemelésére helyezik a fókuszt.
 

* * * * *

 
Kiss Viktor (1976) PhD, politológus, ideológiakutató. Az ELTE BTK-n politikaelmélet, a Szegedi Egyetemen kommunikáció szakos bölcsész diplomát szerzett, majd a Budapesti Corvinus Egyetemen védte meg PhD disszertációját. 2014 óta az MTA köztestületi tagja, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója. Jelenleg a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének kutatója. Kutatási területe: ideológia, poszt-marxizmus, globalizáció, fogyatékospolitika. Honlapja: kissviktor.hu.