Az évfordulós írások szokásos formulája szerint azzal kellene kezdenem, hogy november 2-án múlt 120 éve, hogy a magyar irodalom egyik klasszikusa, Illyés Gyula a Tolna megyei Felsőrácegrespusztán megszületett. Ennek a szikár életrajzi közlésnek minden eleme egyformán fontos, különösen, ha kiegészítjük azzal a valaha közkeletű megállapítással, hogy november 2-a a halottak napja.

Illyés számára a halálhoz való viszony, amely manapság problémává vált, identitásának legbiztosabb jegyében nyert értelmet. Mind mondotta, nem biztos benne, hogy hívő, ám mivel paraszti ősei, legalábbis családjának egyik ága katolikus hitet vallott, így ő is ilyen szertartás keretében kíván nyugodni. Ebben végtelenül következetes maradt, hiszen már 1947-ben ekképp fogalmazott: „Katolikus vagyok. Ha a hit gyakorlásának vigasza nem adatott is meg, régi emlékeim alapján szinte gyakorlatból tudom, mi a vallás ereje. Ez a tömegekre ma is óriási.” Mindezt Franciaországi változatok című útirajzában vetette papírra, annak kapcsán, hogy meglátogatta a katolikus író François Mauriac-ot, s többek között az egyház helyzetéről beszélgettek.

A paraszti hagyomány és az univerzális francia szellem, melyet nem hagyott érintetlenül az a küzdelem, amely a felvilágosodás racionalizmusa és a római hit között folyt.

Ezek azok a sarokpontok, amelyek segítségével egy megújult Illyés portré halvány kontúrjai megrajzolhatók. Vagy ahogyan Csoóri Sándor némileg másképpen megfogalmazta: Illyés Gyula az az ember, aki egyszerre lehet otthon Európa bármelyik kovácsműhelyében és vezető szellemeinek társaságában is. Mindkét állítás kíván némi magyarázatot. A kovács szakma említése nem véletlen, hiszen Illyés édesapja, Illés Ferenc uradalmi bognárként dolgozott, tehát nem közvetlenül a mezei munkák és az állatgondozás nehéz tevékenységét végezete, hanem vassal és tűzzel alkotott: kocsikat, hordókat, épületeket, kerekeket vasalt, így nem közvetlenül, hanem társként és megfigyelőként láthatta a cselédség mindennapjait. Ez az a pozíció, ami lehetővé tette, hogy fia felszedje azt az élményanyagot, amelyet a Puszták népe hasábjain formált irodalmi szöveggé. Igen, Illyés szemlél és láttat: nem közvetlen közelről, s nem is a távolság szenvtelenségéből, hanem valamiféle köztes állapotból, ahol még érvényesek a közösségi tapasztalatok, ám lehetővé válik az ábrázoláshoz szükséges függetlenedés is.

A jeles szociográfia egyik számomra máig hatóan érvényes gondolata az alábbi: „A puszták népét, valami homályos ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogysem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam.”

Meg lehetne írni a magyar nép történetét alulról is, szokatlan nézőpontból, nem csupán az állam és az állam vezetőinek históriájaként.

Illyés ezt a szemléletet képviselte, s ami még fontos, nem csupán a magyar, hanem más közép-európai népek tekintetében is, mint a román vagy a szlovák irodalom fordítója. Emellett a népi nemzeteszme felett, amely életművének egyik legkomolyabb hozadéka, nem hiszem, hogy eljárt volna az idő, még ha azok a tolnai parasztemberek, akik személyes életének múlhatatlan alakjai lettek, rég a földben porladnak is már.

Illyés emlékéhez aligha van méltatlanabb dolog, mintha valamiféle pátoszos nemzeti költőt faragnak belőle,

akit kizárólag a „magyarság sorskérdései” érdekeltek. Igen, azok is, mert vannak ilyen sorskérdések, de másként, mint gondoljuk. A népit az egyetemesbe ágyazva kívánta látni. Ennek ékes bizonyítéka az a szociográfiája, amely egy aprócska település, Réalmont kapcsán született, az Egy falu Dél-Franciaországban. Eljárását a következőképpen jellemezte: „A falukutatás idején az én módszerem ez volt: külföldi szemmel néztem a hazai képet. Most az jutott eszembe: itt az volna tanulságos, ha ezt a külföldi képet hazai szemmel nézhetném. Ennél is többet szerettem volna. Igazán az volna tanulságos, ha szemem üregében egy magyar parasztember okos tekintete figyelne, szedné a látnivalót, ellenőrizné azt, amit papírra vetek.” Ez persze nem volt lehetséges, hiszen Illyés éppen az által válhatott a paraszti hagyományok őrzőjévé, hogy kilépett a szűkre szabott tradíciók keretein és személyes viszonyt alakított ki mindahhoz, amit családjától, rokonaitól, cimboráitól kapott.

S ha már Franciaország, akkor nem mehetünk el szó nélkül Illyés szellemi vonzalmai mellett. Nem a közvetlen ismeretségek – Aragon, Éluard, Tzara – az érdekesek, persze elbeszélhető lenne az avantgárd hatása a magyar költő életművére is, hanem a régi vonzalmak, így Voltaire és Rousseau termékenyítő hatása.

Igen, a nagy hármas jelszóból alighanem a testvériség és az egyenlőség ragadta meg igazán Illyést,

s paradox módon az Egy mondat a zsarnokságról miatt a szabadságot kötné hozzá a csonka és pontatlan emlékezet. Elég csupán két anekdotikus mozzanatot felidézni a kép módosításához: lelkendezve méltatja a költő az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának elfogadását, melyet a francia forradalom egyik legmaradandóbb vívmányának tart, s ki lenne, aki vitatná ezt, de megjegyzi, hogy a szavazáskor kerítettek egy „szerencsent”, aki valamelyik gyarmatról érkezett rabszolgaként, s a parlament fő helyére ültették.

Vagy ugyanilyen tanulságos az a mondat, amelyet Zilahy Lajos örökített meg, mely szerint az 1935-ös balsikerű találkozón Gömbös Gyula és a népi írók között, Illyés imígyen összegezte a legfőbb politikai teendőket, Voltaire-t parafrezálva:

„Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófokat és katolikus püspököket.”

Igen, életének ebben a szakaszában Illyés kétségkívül a radikális francia republikanizmus híve volt, és a francia szellemi élethez fűződő eleven kapcsolatát a későbbi évtizedekben is megőrizte. Minden bizonnyal ez is szerepet játszhatott abban, hogy élete alkonyán találkozhatott a Magyarországra látogató, frissen megválasztott francia elnökkel, François Mitterrand-nal.

Ám bármennyire is fontos volt Illyésnek a paraszti örökség és a francia forradalom szelleme, mégiscsak a magyar irodalom berkeiben érezte magát igazán otthon.

Két példaképe akadt, két olyan alkotó, akiknek alkata, szemlélete igen távol esett az övétől, s talán éppen ezért vonzódott hozzájuk. Kortársai közül a neves novellistát, Nagy Lajost szerette, aki szabad szocialistaként semmilyen politikai rendszerben nem érezte otthon magát, míg a régiek közül Petőfi érintette meg legmélyebben, akiről nevezetes életrajzot adott 1936 nyarán, gyermekkora dombjai között papírra vetve gondolatait. Manapság nemigen értjük már, mennyiben volt forradalmi tett a talán legismertebb magyar költőről életrajzot írni, ám érdemes átgondolni, hogy a nemzeti-tájköltő képe bizony már régóta épült Illyés életrajzát megelőzően. Ezzel a megközelítéssel szakított, nem is nagyon titkolva politikai véleményét: „Hogy »szelleme diadalmaskodott?« Ne áltassuk magunkat, nem diadalmaskodott. Amit legkevésbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek „szépségét” élvezi, és elzárkózik a bennük rejlő parancstól.”