„A fasizmus győzelmét mégis az tette gyakorlatilag elkerülhetetlenné, hogy a liberálisok meggátoltak minden reformot, amely tervezéssel, szabályozással és ellenőrzéssel járt volna.”

(Polányi, 2004 [1944]: 317.)

A neoliberalizmus (ahogyan a globális kapitalizmus maga) korántsem csak az 1989-es rendszerváltással bontakozott ki hazánkban. A rendszerváltásokkal együtt járó társadalmi sokk könyörtelensége és a globális kapitalizmusba való visszaágyazódás könnyedsége rámutat arra, hogy a neoliberális gazdasági, társadalmi és kulturális megközelítés már az államszocialista rendszereket is meghatározta. Ugyanakkor azt nem állíthatjuk, hogy a nyugati közgazdászok, politikusok ne tanultak volna az államszocialista rendszerek (különösen a Kádár-rendszer) gazdasági és társadalompolitikai megoldásaiból: az állami tervgazdaság és az államszocialista piaci viszonyok tanulmányozásából éppen azt sajátították el, hogy az állam hogyan lehet a neoliberalizmus legfontosabb támasztéka. A neoliberalizmus tehát egyszerre tekinthető nyugati és keleti produktumnak, hiszen az államszocialista rendszerek egyszerre voltak „ideológiai éleskamrái” és rendszeralternatívái a nyugati centrum kapitalizmusának.

A neoliberalizmus 20. századi eszmetörténetéről és ennek 1989 előtti magyarországi hatásairól szól a Napvilág Kiadónál megjelent Chicago a Dimitrov téren. Neoliberalizmus és a Kádár-rendszer című könyvem.

A kelet-közép-európai társadalmakat sokként érte az 1980-as évek második felétől kibontakozó rendszerváltások sora. A történelemnek ugyan nem lett „vége”, de a fennálló világrendnek bizonyos formában igen:

gazdasági és világpolitikai szempontból megbukott a globális kapitalizmussal szembeni, addig legalábbis életképesnek gondolt rendszeralternatíva, a „létező államszocializmus”, és ami még ennél is jelentősebb, a neoliberális hegemónia miatt megkérdőjeleződött az államszocializmus rendszeralternatíva-jellege.

Ez pedig visszavonhatatlanná tette a korábbi szovjet érdekszférához tartozó kelet-közép-európai országok nyugathoz való gazdasági, politikai és társadalmi integrációját. Mindenekelőtt a közjogi rendszerváltások eredményeképpen kiépültek a második világháború utáni nyugat-európai alkotmányos, liberális demokráciák keleti „klónjai”. A közjogi és politikai nyugatosodás azonban beágyazódott a gazdasági rendszerváltás, a kelet-középeurópai országok globális kapitalizmusba való (vissza)integrálódásának jóval korábban megindult folyamatába.

A kötet az említett változások szellemi-ideológiai előkészítésével, vagyis a Kádár-rendszer és a neoliberalizmus kapcsolatával foglalkozik. Egyik fő gondolata az, hogy a kelet-közép-európai régió országai – köztük Magyarország – feloldódtak a globális kapitalizmusban az 1980-as évek második felének rendszerváltásaival; éppen amiatt, mert ezt a fokozatosan és több szinten kiépülő neoliberális korszellem előkészítette, továbbá mert e külső (geo- és világpolitikai) okok mellett az államszocialista kísérlet a neoliberalizmus keleti „előzményeivel” találta szemben magát, amelyek egyre inkább beépültek a megváltozó Kádár-rendszerbe. Ilyenformán joggal állíthatjuk, hogy

Fukuyama tévedett a „történelem végét” illetően, és a liberális demokrácia nem vált univerzális politikai rendszerré. Ugyanakkor a rendszerváltások csakis úgy mehettek végbe, hogy a (neo)liberális kapitalizmus egyrészt „behatolt” az államszocialista rendszerekbe, másrészt azok a reformkommunisták, reformközgazdászok, akik a rendszerek belülről történő lebontásában az 1970-es és 1980-as évek óta részt vettek, alapvetően hatottak a neoliberalizmus karakterére.

 

Számoljunk le végre azzal, hogy a neoliberalizmus államellenes lenne!

A kötet bemutatja, hogy a neoliberalizmus nagyon összetett hatást gyakorolt Magyarországra, ráadásul több hullámban. A téma szempontjából kiemelt jelentőségű az állam szerepének bemutatása. A közkeletű vélekedéssel szemben a neoliberalizmus egyáltalán nem „államellenes”, abban az értelemben, hogy nagyon is szüksége van az államra, rászorul abban, hogy az állam biztosítsa a piac elsődlegességét, illetve hogy „ne rontsa le” a jóléti transzferekkel a piac hatékonyságát, továbbá a tőkés érdekek mindenek felett fontosnak tartott pozícióit.

Quinn Slobodian (kanadai történész) nagyon élesen rávilágít arra, hogy a neoliberalizmus Európában éppenséggel államjogi keretben jött létre, egy minimalista, de a piac érdekei mentén nagyon is aktív állam kialakítása érdekében: „Európában a neoliberalizmus az 1930-as években kevésbé gazdasági, sokkal inkább politikai és jogi projektként jelent meg. Olyan – a lokálistól a globálisig terjedő – kormányzási modellek utáni kutatásként, amelyek a világgazdaság spektrumát legjobban befogják és megvédik. Bár a neoliberálisok ezt az »intervencionizmus« elleni kampányként jellemezték, de egyértelmű, hogy mindez saját jogán intervencionista volt. Michel Foucault helyesen látta a neoliberalizmust a »jogi intervencionizmus« projektjeként. Ez nem egy minimalista, hanem egy aktivista elképzelés volt az államvezetésről, amelyet a korai, demokratikusan megszervezett tömegek, valamint a különleges érdekeket megtestesítő szakszervezetek és kartellek hatalmának visszaszorítása érdekében mozgósítottak, amelyek akadályozták a verseny szabad mozgását és a nemzetközi munkamegosztást.” (Slobodian, 2018: 92–93.).

Éppen a neoliberalizmusnak ez az „államfüggősége” az, ami az 1989-es rendszerváltás előtt – és azt követően is – elhozza Kelet-Közép-Európába magát a neoliberalizmust, hiszen ebben a régióban történelmi szempontból meghatározó az állam gazdasági, társadalmi szerepe.

A Kádár-rendszerben felépülő, az államszocialista berendezkedést átalakító neoliberális hagyomány legfontosabb sajátossága az, hogy a reformközgazdászok neoliberalizmusa korántsem államellenes, hanem magától az államtól várja a kapitalizmus kereteinek felépítését és működtetését. Pont amiatt volt fontos a nyugati neoliberális körök számára a Kelet–Nyugat-diskurzus, mert az államszocialista tervutasításos, illetve az 1968-tól kialakuló vegyesgazdasági tapasztalatokat kívánták átültetni a kapitalizmus centrumországaiba. Ehhez kapcsolódik, hogy a kelet-európai államszocialista rendszereket – és mindenekelőtt magát a Kádár-rendszert – korántsem szabad azzal a leegyszerűsítő megközelítésmóddal elintézni, hogy azok „sztálinisták” vagy éppen ellenkezőleg, „államkapitalisták” lettek volna . A kötetben bemutatott nyugatosodási, neoliberalizációs folyamat elemzése is alátámasztja, hogy egyrészt a Kádár-rendszer fokozatos átalakítása a nyugati centrumkapitalizmus számára egy többlépcsős, kihívásokkal teli folyamat volt; másrészt az államszocialista rendszerek megdöntése csakis akként lehetett történelmileg sikeres, hogy a neoliberalizmus nem csak kívülről (a kapitalista centrum felől), hanem belülről, a rendszert alapvetően átalakító reformkommunisták, reformközgazdászok és a formálódó ellenzék felől is utat tudott magának törni.

 

Államszocializmus: egyszerre a neoliberalizmus „laboratóriuma” és rendszeralternatíva

A kötet tehát abból indul ki, hogy a neoliberalizmus egy olyan nyugati és keleti, vagyis a globális kapitalizmus centrumához és (fél)perifériájához egyaránt kapcsolódó gazdasági, politikai és kulturális eszmerendszer, amelynek célja a társadalmi berendezkedések alapvető átalakítása.

A Kádár-rendszer reformkommunistáinak, valamint a formálódó demokratikus ellenzéknek egy része „kapitalistább” akart lenni a kapitalistáknál, emiatt pedig sokadlagos kérdéssé vált az, hogy a rendszerváltás mennyire sokkolja majd a társadalmat.

Úgy vélem, hogy ez a neoliberális politikák az elit körében való nagyon gyors, széleskörű elfogadásával és elterjedésével magyarázható (Bockman–Eyal, 2014: 103). Emögött pedig a neoliberalizmus alapvető beágyazódását fedezhetjük fel, hiszen az államszocialista kelet-közép-európai országok, és ezek közül főként Magyarország nyugati integrálódásában óriási szerepe volt annak, hogy a neoliberalizmus nem elsősorban valamiféle nyugati, koloniális jellegű ideológiaként, hanem az államszocializmust belülről és látens módon kikezdő paradigmaként fogalmazódott meg.

Bockman és Eyal élesen világít rá arra, hogy az államszocialista országok egyfajta neoliberális laboratóriumként funkcionáltak. „A neoliberalizmus e gyors és határozott elsajátításának a gyökerei egy olyan transznacionális hálózatban keresendők, amelyet amerikai és kelet-európai közgazdászok együttesen alkottak (…) ebben a hálózatban egy transznacionális párbeszéd folyt a hidegháborútól kezdve, melynek során neoliberális eszméket dolgoztak ki és terjesztettek el. E hálózat létezése segít magyarázatot adni arra, hogy a kelet-európai reformerek, akik közül sokan részt vettek ebben a párbeszédben, miért érezték szükségesnek a neoliberális reformokat, s mi több, miért váltak e reformok legharcosabb globális szószólóivá.” (Bockman–Eyal, 2014: 103).

A neoliberalizmus társadalomformáló és az állami berendezkedést alakító sajátossága az önszabályozó piac fundamentalizmusán nyugszik. Mindez jelentős társadalmi ellenállást váltott ki a globális kapitalizmus története során, Polányi Károly egyenesen társadalmi önvédelemről és annak a piaci folyamatokkal szembeni ellenhullámáról írt: „Míg a mi nézetünk szerint az önszabályozó piac eszméje utópikus, és fejlődését a társadalom realisztikus önvédelme állította meg, szerintük minden protekcionizmus hiba volt, a protekcionizmust türelmetlenség, kapzsiság és rövidlátás szülte, s az ilyen beavatkozások nélkül a piac megoldotta volna a maga nehézségeit. Az újabb kori társadalomtörténet talán legfontosabb problémája az a kérdés, hogy e két nézet közül melyik a helyes, hiszen ennek alapján dől el, hogy elfogadható-e a gazdasági liberalizmus azon igénye, hogy a társadalom alapvető szervezőelve legyen.” (Polányi, 2004: 188.).

Álláspontom szerint az államszocialista kísérletek, így a Kádár-rendszer, felfoghatók a Polányi által leírt társadalmi önvédelmi jelenségként, amelyeket egyszerre aknázott alá a nyugati gazdasági és kulturális nyitás kényszere és a rendszerekben rejlő immanens, mindenekelőtt a reformerközgazdász-elitek által képviselt neoliberalizmus.

A kötet tehát azon az alapon nyugszik, hogy a szovjet típusú berendezkedések nem államkapitalisták, hanem államszocialisták voltak, és rendszeralternatívát képeztek a neoliberalizálódó globális kapitalizmussal szemben. Többek között az magyarázza a neoliberális megközelítés hallatlanul sikeres expanzióját a Kádár-rendszerben, amely ellen a rendszer erőteljesen, de sikertelenül védekezett.

Amikor az állampárt elkezdte tudatosan és szervezetten igénybe venni a szakértői tudást, akkor az már igen erős neoliberális töltettel rendelkezett, ráadásul, ami ennél is fontosabb, a Magyar Szocialista Munkáspárt már nem tudott megfelelő ideológiai alternatívát adni a beáramló neoliberális megközelítéssel szemben, hiszen az állampárt fokozatosan elvesztette az ideológia alakítása feletti monopóliumot és ez megnyitotta az utat ahhoz, hogy a szakmai köntösbe burkolódzó neoliberális ideológia hegemón pozícióba kerülhessen.

Kádár János tudta, hogy a létbizonytalanságba sodródó kispolgárság hamar radikalizálódhat, és ez volt az az ok – ideológiai meggyőződése mellett –, ami miatt a „gulyáskommunizmusnak” nevezett élszínvonal-politikához a végsőkig ragaszkodott. Ez lett ellentmondásos módon a rendszer csapdája is. A különféle gazdasági és politikai lépéseknek – az új gazdasági mechanizmustól a nemzetközi pénzügyi intézményekbe való integrációig és végső soron az eladósodásig – az egyik fontos célja az életszínvonal-politika megőrzése volt (noha az eladósodás okai között természetesen nem ez játszott főszerepet), ugyanakkor éppen a Kádár-rendszer nyugati politikai és gazdasági nyitása indította be a folyamatot, amely még a rendszerváltás előtt véget vetett az államszocialista jóléti rendszernek és előrevetítette az 1989 utáni folyamatos megszorítások politikáját.

A neoliberalizmus megtalálta a „rést a pajzson”, azonban ez nem pusztán az államszocialista rendszerek félperifériás, alárendelt gazdasági pozíciójából következett. Az eladósodás elsősorban az államszocialista rendszerek világgazdaságon és a szovjet berendezkedésen belül elfoglalt kényszerű pozíciója miatt következett be, ugyanakkor ennek igen komoly hátteret és lökést adott az az ideológiai kiüresedés, amelynek eredményeképpen a reformközgazdászok segítéségével be tudott nyomulni a neoliberális megközelítés.

Az eladósodásra válaszul megfogalmazott, a társadalmi megszorításokon alapuló válságkezelés pszichózisa mutatta meg igazán, hogy a neoliberalizmus hegemón pozíciókat ért el. Ugyanakkor érdemes azt is tisztázni, hogy a Kádár-rendszer a teret nyerő neoliberalizmus következtében korántsem vált neoliberálissá: sokkal inkább az a helyzet, hogy a nyugatról érkező neoliberális ideológia és politikai gyakorlat számos módon profitálni tudott az államszocialista rendszerek nyugati nyitásából, államvezérelt reformjaiból, valamint a vegyesgazdasági tapasztalatokból, és ezeket felhasználta a saját megerősítéséhez, illetve később a kelet-közép-európai rendszerváltásokkal felépülő politikai rendszerek működtetéséhez.

 

Felhasznált irodalom:

Antal Attila (2021): Chicago a Dimitrov téren. Neoliberalizmus és a Kádár-rendszer. Budapest, Napvilág Kiadó.

Bockman, Johanna–Eyal, Gil (2014 [2002]): Kelet-Európa mint a közgazdaságtani tudás laboratóriuma: A neoliberalizmus transznacionális gyökerei. (Ford.: Rapcsák Balázs.) Fordulat (új folyam), 7 (21): 102–149.

Polányi Károly (2004) [1944]: A nagy átalakulás. (Ford. Pap Mária.) Budapest: Napvilág Kiadó.

Slobodian, Quinn (2018): Globalists. The End of Empire and the Birth of Neoliberalism. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press.