A médiarendszerben végbemenő változások rendszerint a politikai rendszerben végbemenő változásokat követik és tükrözik. Így történt ez Magyarországon is, ahol a 2010-es országgyűlési választások során kétharmados mandátumtöbbséget szerző Fidesz–KDNP pártszövetség hatalomra kerülése után azonnal nekilátott a médialátkép gyökeres újrarajzolásának. A Reporters Without Borders nevű szervezet szerint a sajtószabadság terén Magyarország 2010-ben még a világrangsor 23. helyén állt, 2018-ra azonban a 73. helyre csúszott vissza. Ugyanebben az időszakban a Freedom House a magyar sajtót a „szabad” kategóriából a „részben szabad” kategóriába sorolta át.

A kormánypártok a média jó részének gyarmatosításával és propagandacélokra való fordításával az évtized második felére ideológiai hegemóniát vívtak ki maguknak. A pártrendszerben kialakuló „centrális erőtér” immár a médiarendszerben is kialakult.

Hogyan jutottunk el ideáig?

A beszélgetés annak okait boncolja, hogy miért jutott el a rendszerváltás utáni magyar média plurális, de erősen pártosodó, sokszor „olasz modellként” leírt állapoton át a domináns párt által uralt – immár az orosz modellhez hasonlított – hibrid médiarendszerig. Mi volt ebben a politikai erők szerepe és felelőssége, és miként hatott e folyamatra a gazdasági-piaci környezet, illetve utóbbit hogyan alakították a kormányok hatalmi–társadalompolitikai céljaiknak megfelelően. És végül: miképp viszonyul az olvasó, a médiafogyasztó mindehhez?

A beszélgetés apropóját adó kötet nem egyszerűen dokumentálja a magyarországi média feletti informális politikai ellenőrzés kialakulását, és az így létrejövő patrónusi-kliensi médiarendszer működését, hanem azt tudományos igénnyel és nemzetközi kitekintéssel elemzi. Ahogy olyan alapkérdésekre is kitér, hogy mit is tekintünk propagandának és az hogyan működik – az alábbi idézet erről szól:

„Történeti távlatban a propagandaeszközök alkalmazása az ókorig nyúlik vissza (Taylor 2003, Jowett & O’Donnell 2012). Az ókori görögöket és rómaiakat vizsgálva Ellul (1967) például

a propaganda alábbi eszközeit azonosítja be: hízelgés a népnek, ingyenes népünnepélyek, győzelmi ünnepségek, történelemhamisítás, az aktuális rend kialakulásáról és szükségszerűségéről szóló mítoszok megteremtése, közmunkák (amelyek a munkanélküliség elleni harcot és a monumentális építmények emelését szolgálják), a véleményvezérek megvásárlása, az ellenzéki közvélemény megosztása, privilégiumok osztogatása a lojális városoknak, valamint az ideológiai szükségleteket kiszolgáló művészek támogatása.

A propaganda fogalmát magát azonban csak a XVII. század óta használják: VIII. Orbán pápa ekkor alapította a Propaganda Congregatiot, vagyis azt a bizottságot, amelynek célja az volt, hogy elvezesse az embereket a „sötétségből” a „világosságba” (Brown 1971: 10). A propaganda fogalma ezért a történelem során sokáig a „felvilágosítással” volt analóg, majd a XX. században […] dominánsan negatív konnotációt kapott. Mark C. Miller (2015: 14) némi iróniával meg is jegyzi, hogy ma propaganda az, amit az ellenség csinál; amit mi csinálunk, az „nevelés” vagy „felvilágosítás”. […]

A propagandaaktusok egyszerű válaszokat kínálnak bonyolult problémákra. A „jó” és a „rossz” meghatározása révén segítenek „rendet teremteni a káoszban” (Bernays 1928/2005: 168). A politikai propaganda kísérlet a vélemények sokszínűségének csökkentésére és a különböző nézeteket ütköztető viták lezárására, ugyanakkor azonban csökkenti az emberek fejében élő kétséget is, és bizonyosságot teremt.

[…] a propaganda és a cenzúra ugyanannak az éremnek a két oldala: a propaganda egyes nézetek előtérbe helyezése más nézetek kárára, a cenzúra pedig egyes nézetek elnyomása más nézetek javára. A propaganda és a cenzúra célja ugyanaz: a célközönség indoktrinálása. Ugyanaz az alapjuk is: az a feltevés, hogy az emberek elhiszik a médián keresztül hozzájuk eljuttatott üzeneteket. Míg a kutatók kezdetben úgy vélték, a propaganda nagy hatást gyakorol célközönségére (lásd Bernays 1928/2005, Ellul 1965/1973), az újabb vizsgálatok arra intenek, hogy a propaganda hatása erősen kérdéses. Karol Jakubowicz (1992: 88–91) például arra hívja fel a figyelmet az 1970-es évek Lengyelországában folytatott politikai propaganda hatását vizsgáló tanulmányában, hogy

a közönség úgy érezte, „a médiatartalmak zömét felülről erőltetik rá, és ezért elutasította azokat”, így a propaganda csak elidegenedést és frusztrációt váltott ki, „mert ha folyamatosan hamis információkat kap, az sérti az ember méltóságát, hiszen azt jelzi, hogy a küldő nem veszi komolyan a befogadó kognitív képességeit”.

Azt írja továbbá, hogy a propagandának akár bumeránghatása is lehet, amennyiben „saját magának mond ellent, ennyiben pedig kontraproduktív”.

A propaganda tehát – akár a cenzúra – azon a feltevésen alapul, hogy az ember nem autonóm, racionális, önálló döntéshozatalra képes lény, hanem olyasvalaki, akit orientálni, sőt befolyásolni kell.

A propaganda és a cenzúra ebben az értelemben tehát a nem demokratikus rezsimek sajátja, hiszen a demokrácia mint politikai rendszer azon a feltevésen nyugszik, hogy a polgárok képesek önállóan, racionálisan és felelősen mérlegelni a politikai alternatívákat, és tájékozott döntést hozni arról, hogy – korlátozott időre – melyik politikai csoportot bízzák meg a hatalom gyakorlásával. Az ideológiai hegemónia megteremtésére törekvő propaganda és a cenzúra viszont éppen a politikai alternatívák marginalizálására vagy teljes felszámolására törekszik.”