Éppen korszakunk elhatalmasodó és mindennapivá váló klíma- és ökológiai válsága mutatja meg, hogy Mark Fisher „kapitalista realizmusa” mennyire aktuális, hiszen kormányok és világszervezetek kongatják a vészharangot (joggal), de szinte senki sem beszél közülük arról, hogy a klímakatasztrófa valódi oka a globális kapitalizmus.

A körülöttünk felpörgő globális ökológiai- és klímaválság és az arra adott (de még inkább az elmaradt) reakciók visszaigazolták Fisher kötetének egyik legalapvetőbb gondolatát (Fredric Jameson és Slavoj Žižek után), vagyis, hogy „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”.

Ez valódi aktualitást ad a „kapitalista realizmusnak”, pontosabban annak az irreális helyzetnek, hogy a politikai döntéshozók nem gondolkodnak rendszer-alternatívákban. Ugyanis a szerző azt az általános benyomást érti kapitalista realizmus alatt, hogy „a kapitalizmus nem csupán az egyetlen életképes politikai és gazdasági rendszer, de jelenleg még egy koherens alternatíva elképzelése is a lehetetlennel vetekszik”. Ez tehát a kapitalizmus „reálpolitikája”, ami – figyelembe véve pusztuló környezetünket – egyúttal rámutat a kapitalizmus „irreális”, önmaga természeti és társadalmi alapjait felemésztő jellegére is.

Fisher egyébként pontosan látta, hogy a kapitalizmus hogyan reagál az ökológiai válságra: egyáltalán nem tagadja, hanem sokkal inkább piacosítja azt (ami lényegében előidézte mostani tragédiánkat): „Ahelyett, hogy elfojtanák, ügyesen inkorporálják a marketingbe és a reklámiparba, kompatibilissé téve a kapitalista realizmust megalapozó képzeletstruktúrával: a klímaválságra is a piac a megoldás; az erőforrások kimeríthetetlenek; a Föld maga csupán egy burok, melyet a tőke egy ponton úgy vet majd le, mint egy elhasznált bőrt.” A kapitalizmusnak ezt a paradoxonát, vagyis, hogy egyszerre mutat fel reálpolitikai és irreális tulajdonságokat, Fisher a maga egyszerű, lényegre törő, ám a társadalomkritikai irodalomba beágyazott módszereivel járja körül. Emiatt is lehetett népszerű a 2020-ban megjelent kötet az olvasók körében, sőt ebben az évben megjelent a fordítás második, javított kiadása is. Fisher egyébként a kötetben a kapitalizmus (ir)realizmusának két talán legfontosabb példáját, a mentális egészséget és a bürokráciát vizsgálja.

A kötettel kapcsolatos podcast bevezetést ad nem pusztán a Kapitalista realizmusba, hanem felvillantja azt a kontextust és a szerző személyes élethelyzetét, amelyben a mű született. Fisher egész életét arra tette fel, hogy a kapitalizmuskritikát a kultúra eszközeivel eljuttassa az emberekhez. Így a kötet fordítóit joggal szembesíti azzal Lebanov Barbara, hogy

a hazai társadalomkritikai irodalomhoz igencsak magas a szellemi belépési küszöb, nehézkes azok megértése és ez meggátolja azt, hogy kijussanak a kritikai gondolatok az akadémiai szférákból.

Ezzel a baloldal lényegében azokat a társadalmi csoportokat veszíti el akikért és – ami még fontosabb – akikkel politizálhatna. Fisher részben megoldást próbál adni erre a problémára, hiszen mondanivalója ezer szállal ágyazódik be a kortárs populáris kultúrába: kötetét ezért Baudrillard-tól A Bourne-rejtélyig, a gengszterraptől Guattariig, Marxtól a Mementóig, a Nirvanától Nietzschéig terjedő utalásokkal, példákkal színesíti.

A podcast egyik legfontosabb témája a rendszeralternatíva kérdése, pontosabban az, hogy a neoliberalizmus hogyan rombolta szét a kapitalizmussal szembeni rendszer-alternatívákat.

Azonban – ahogyan erre a kötet fordítói is utalnak – ennél jóval többet tett a neoliberalizmus „depressziós realizmusa”: magának a kapitalizmusnak a leválthatóságába vetett hitet semmisítette meg.

Ennek egyik fontos eszköze a prekorporáció (Fisher által alkotott kifejezés), amely a neoliberalizmusnak arra a fantáziákat, vágyakat, képzeletet uraló technikájára utal, hogy eleve a kapitalista rendszer képére formált (fogyasztói) igényeket, reményeket termel.

Ezzel el is érkezünk a Fisher-kötet által felvetett problémákat továbbgondoló és aktualizáló beszélgetés legfontosabb dilemmáihoz: miért nem sikeres az elméleti és a politikai baloldal kapitalizmus ellen folytatott harca, egyáltalán kapitalizmusellenesnek tekinthetők-e az elmúlt évek baloldali megmozdulásai, vagy a kapitalista realizmus ezeket is bekebelezte? Fisher figyelmeztetése egyértelmű: „Az antikapitalizmus korábbi formáinak kudarca nem ok a reménytelenségre, de a kudarc romantizálására sem, amely a vereséget szenvedett kisebbség kényelmes pozíciójában ülő baloldal másik gyenge pontja.”. Fisher kötete és a hozzá kapcsolódó podcast elgendő szellemi muníciót jelenthet ezeknek a vitáknak az elindításra a baloldalon.

Az idő pedig sürget, hiszen a kapitalista realizmus fegyverével felvértezett neoliberalizmus szemmel látható módon nem is tud, de nem is akar humánus megoldásokkal előállni a globális ökológiai és klímaválság korszakában: szükség van tehát politikai alternatívakeresésre a baloldalon.